Sencsen, az igazi Kína

Apukám sokszor járt Kínában gyárakat látogatni és mindig mesélte, hogy az ottaniak hogy böfögnek, köpködnek, milyen csúszómászókat, pókokat esznek az utcán, nem tudnak angolul és hogy az európai ember nem igazán tud közéjük beilleszkedni. Pár hónap itt lakás után egyre jobban furcsállottam ezeket az állításokat, mert én nem ezt tapasztaltam. Persze, mivel én tényleg nem az igazi Kínában lakom, hanem Hongkongban, ami egy különleges, sok nemzetből összegyúrt izgalmas forgatag. Mi döbbentett rá a kínai valóságra? Csupán pár óra Sencsenben… Shenzen (magyarul Sencsen) 2001 és 2010 között Kína legnagyobb export-import forgalmát bonyolító városa volt, 2010-ben kereskedelmi forgalma meghaladta a rekordnak számító 74 milliárd amerikai dollárt. Ez a város sok szórakozási lehetőséget is nyújt: van szafari, vidámpark, aquapark, miniworld, rengeteg spa, gyönyörű parkok és ötcsillagos hotelek is. Mi azonban nem a turista látványosságokat és az ötcsillagos hoteleket mentünk felfedezni, hanem a hongkongi barátunk ajánlotta eldugottabb helyi piacot. A célunk az volt, hogy olyan részre menjünk, ahol a helyi átlagemberek élnek, dolgoznak és vásárolnak, nem pedig az európai és a dúsgazdag kínai üzletemberek által kedvelt helyekre. Shenzen egy gyárváros, rengeteg ismert világmárka gyártja itt a termékeit. Az emberek nagy része gyárakban dolgozik, éhbérért. Gyakran hallani a híradókban is gyárbaleseteket, illetve a szörnyű munka körülményeket, de ez sajnos hidegen hagyja a profit orientált multik vezetőit... Engem itt ért először igazi kultúrsokk. Az emberek pont olyanok, amilyennek apukám elmesélte. A földön fetrengenek, a gyerekek is a földön sziesztáztak, az emberek folyton köpködnek és nem csak evés közben böfögnek… A város szmogos, koszos, sok csótányt is láttam az úgynevezett bevásárló központokban. Ezekben a teljesen zárt épületekben lehet dohányozni is, a higiénia borzasztó, szó szerint ragad a padló, ahogy lép az ember, angol wc nincs, csak földben lévő, de az is elképesztően gusztustalan. A katonaságot megjárt, semennyire nem kényes barátom is elképedve jött ki... Az utcán pedig tényleg mindent sütnek, ami (már nem) mozog. Hiába csak másfél órára van az ajtómtól a kínai határ (ahova kell vízum, pedig Hongkongba nem kell), valóban egy másik világnak érezhető. Az emberek nem beszélnek angolul, néha még azt sem értik a piacon hogy “how much?”. Egy nyugati éttermet sem találtunk pár kilométeres körzetben, így a Mekiben ettünk. Én csak sültkrumplit, de azt is félve, mert iszonyatosan nagy kosz volt ott is. Mindenki megbámult minket, többen le is fényképeztek. Az egész napos vásárló túra közben egyetlenegyszer láttunk egy külföldi párt, azonkívül egész nap csak kínaikat. Az itt 2 ezer forintért megvehető (nekem 2 ezer forint, helyi lakosoknak biztos sokkal olcsóbb) egy menő butikban Hongkongban is körülbelül a tízszereséért lehet megvenni. 5 ezer forintért pedig már estélyi, báli ruhát lehet találni. Sok férfi itt csinál személyre szabott inget, öltönyt, 20 ezer forint körül van a 4 részes személyre szabott szett: nadrág, ing, mellény és zakó. Nemcsak ruhát lehet venni, hanem cipőt, táskát, lakberendezési tárgyakat, kozmetikumokat, konyhai eszközöket, ékszereket, elektronikus dolgokat, egyszóval minden kapható. Sajnos nekem 40-es lábam van és a kínai legnagyobb 40-es méret az európai 38-39-esnek felel meg, így egy cipőbe sem fértem bele, de azért egész jól sikerült a bevásárlásom 15 ezer forintból:

3 dolog, amiért szeretem Kambodzsát

Kétségtelen, ha az ember európaiként Ázsiába költözik, akkor drasztikus változásokon megy keresztül, mind lelkileg, mint pedig fizikailag. Ezek inkább hosszabb távon, és főként akkor jönnek elő, ha a helyiekhez hasonló életvitelt folytatsz. Persze vannak dolgok, amik kopogtatás nélkül is, mindenki életében csak úgy hipp-hopp beköszönnek. Szuszádáj! Kambodzsában vagy! AZ EMBEREK POZITIVIZMUSA Kambodzsát a mosolyok országának is hívják, ami tényleg nem csak klisé, vagy egy turista csalogató szlogen. Az itt élő emberekre nagyon igaz az optimista szemlélet, az egész napon át tartó jókedv. Teljesen mindegy, hogy mióta élsz ebben az országban, hány éves vagy, mit viselsz és milyen anyagi háttérből érkezel. Ha kedves vagy, akkor mindenki szimpatizál veled az első pillanattól kezdve. Még ha nem is beszéltek közös nyelvet, a mosolyt mindenki érti, és mindenki viszonozza is. A földrajzi, kulturális, szocializációs, és nyelvi különbségekre fittyet hányó mosoly erejét itt az ember tényleg szinte minden percben megtapasztalja. Sokuk elég nehéz gyerekkort, fiatal felnőttkort élt meg. Nemcsak az éhezés vagy a szegényes otthoni körülmények miatt. A 70-es és 90-es években lezajlott háborúkban többen elvesztették nagyapjukat, édesapjukat, bátyjukat, férjüket. Mindezek ellenére egy pozitív, jókedélyű nemzet a kambodzsai. Ha valamilyen hétköznapi gondjuk akad, nem sokáig agonizálnak rajta, sőt előszeretettel csinálnak viccet egymás problémáiból. Mindaddig poénos ez számodra is, amíg a saját bőrödön nem tapasztalod meg a dolgot. Na akkor aztán olaj a tűzre... Az embernek bizony el kell számolnia nagyjából 100-ig, hogy ne mondjon semmi bántót. Persze, ha jó természettel vagy megáldva, akkor pár perc múlva már te is inkább jót mosolyogsz magadon. Szóval a nevetőráncok mellett egy kis hajhullás is garantált! :) ÁZSIAI KAJA A kambodzsai gasztronómia nagyjából úgy írható le, hogy mindenből képesek maximum 15 perc alatt ételt készíteni. Rendkívüli kreativitásuk valószínűleg abból is fakad, hogy bizony nem sokszor áll rendelkezésükre egy jól megtömött amerikai hűtő, de még egy füstölt kolbásszal és szalonnával teli magyar kamra sem! Így hát a halászat, vadászat, gyűjtögetés – ősi életforma elég erősen befolyásolta a főzési és étkezési szokásaikat. Simán beleteszik az ételbe a vöröshangyát és annak petéjét is, ami nagyjából a magyar vegetának felelhet meg, persze csak funkcióját tekintve. Egyébként meglepően jó ízt ad az ételnek! :) Konyhatechnikai tehetségük aztán annyira magabiztossá tette őket, hogy a tartósítás terén is elég érdekes dolgok kerekedtek ki. Sokszor az ember a piacon járva meglehetősen extrém szagokat is érezhet... Például találhatunk nagy műanyag hordókban erjesztett különféle gyümölcsöket és zöldségeket, aminek köze nincs a magyar savanyúsághoz; napon szárított polipot, halat, amit porrá őrölve a rizs ízesítéséhez használnak; főtt tojást, amiben a Kinder meglepetés egy kiskacsa vagy kiscsibe; kartonlapon árult nyers húst; illetve prahát, ami sóval erjesztett apró hal masszát jelent. Ezt angolul sajtnak nevezik, de ez ne tévesszen meg senkit! Valószínűleg egy korábban itt állomásozó francia gyarmatosító adhatta ezt az angol nevet, valami rendkívül büdös francia sajt nyomán. Ezen kívül semmi köze a sajthoz, viszont zöldséggel és mogyoróval összemixelve egészen jó kis mártogatós kerekedik ki belőle! Ne félj megkóstolni! :) Szintén elég meghökkentő lehet számodra azt látni, amikor a rákokat még élő állapotukban, sós vízben megfürdetve egy műanyag flaskába teszik. Igen, szegény jószágok ott lehelik ki lelküket, és még az utolsó kívánság sem illeti meg őket. Nagyjából el lehet képzelni, hogy milyen hatással vannak ezek a dolgok egy európai gyomorra... Az biztos, hogy megedződsz, és pár hónap múlva már majdhogynem immunis leszel a szagokra. A fogyás is garantált, bár nem biztos, hogy ez a legegészségesebb módja. Kivéve akkor, ha az egész idődet western éttermeket járva töltöd. Persze megtalálhatod itt is azokat az éttermeket, boltokat, illetve öko-piacokat, ahol az alapanyagok minősége és kezelése az európai mércének megfelelő. Ezt viszont meg kell fizetni. Másik megoldás lehet, ha korán mész a helyi piacra, ami fél 6-6 órát jelent. Egy idő után felbecsülhetetlen lehet a friss és korrekt áron elérhető hús és zöldség. Ha a reggeli futás a szenvedélyed, szintén korábban kell kelned, kivéve ha a mozgást egy száraz szaunával és napozással szeretnéd összekötni. Fél hét után – kiváltképp a száraz évszak idején – már csak a fanatikusok indulnak el. A TERVEZHETŐSÉG ÉS KISZÁMÍTHATÓSÁG Az itteni emberek nem viszik túlzásba az előre tervezgetést, így számukra egyáltalán nem furcsa a spontán gondolkodás és életmód. Gyakran megeshet például, hogy egyik pillanatról a másikra döntenek úgy, hogy elindulnak valahova. Ha velük szeretnél tartani, kapsz nagyjából két-három percet. Ha kalandvágyó ember vagy, biztos nem szeretnél nemet mondani az ilyen lehetőségekre. Arra viszont készülj fel, hogy rugalmasnak és gyorsnak kell lenned. Van másik két tényező, ami szinte totálisan kizárja a tervezhetőséget. Az egyik a közlekedés. Az, hogy ki van írva az indulás ideje, vagy az utazás időtartama, csak egy iránymutatás csupán. A 12 órásra tervezett út simán lehet 16 óra úgy, hogy semmi fennakadás nem történt. Egyszerűen próbálnak belőni egy időtartamot, ami még nagyjából eladhatónak hangzik. Ezek az időintervallumok körülbelül a nettó utazás idejét fedik le, amibe nem tartozik bele az étkezés, egészségügyi szünet vagy egyéb okok miatti megállás. Ha azt mondják neked, a járat nem áll meg sehol hosszabb időre, ne hidd el. Kambodzsában nincsenek közvetlen járatok, ez senkinek sem éri meg. Mindenhol lesznek felszálló potyautasok, vagy egy-két zsák rizs, vagy más nagyobb méretű potyarakomány. Ezekért a buszsofőrök némi plusz bevételt tehetnek zsebre. Ez egyébként érthető is annak fényében, hogy havi 100-200 dollárért dolgoznak. Persze vannak busztársaságok, akik ezt már pofátlan módon csinálják, többek között ezért is érdemes kerülnöd ezeket. A másik befolyásoló körülmény az esős évszak. Az itteni eső tényleg nem viccel. Ha azt gondolod, hogy ez hasonló az otthoni nyári viharokhoz – hát nem az. Egy-két másodperc alatt, minden korábbi előjel nélkül szakadhat ránk az ég, keresztülhúzva az aznapra szánt terveinket. Mindez nemcsak a szabadtéri császkálásra, hanem akármilyen otthoni tevékenységünkre is igaz lehet. Ugyanis a viharok gyakran okozhatnak áramkimaradást, és az internet-, illetve a telefonvonalak teljes megszakadását. Ilyenkor az ember hajlamos azon morfondírozni, hogy mikor lesz így kész az aktuális munkája a laptopon, vagy hogy fogja elvégezni a soron következő online kurzusát. Nincs más hátra, marad a gyertya, meg az otthoni társalgás, vagy az eső morajlásának hallgatása a veranda padlóján feküdve. De sose bánd ezeket a pillanatokat... Lehet, hogy életed legmaradandóbb élményei lesznek ezek. Csak hidd el, minden úgy történik majd, ahogyan történnie kell; a terveidhez való ragaszkodást pedig szépen lassan elfelejted majd. Ezek az élmények 4 hónap itt-tartózkodás után formálták ilyen irányba a szokásaimat és életvitelemet. Nyilvánvaló, hogy a saját személyiségedet nagyban befolyásolja az, hogy mi, mennyi idő alatt, és milyen intenzíven hat rád. De ami biztos: sokkal lazább, spontánabb, pozitívabb, nyitottabb, türelmesebb és nem utolsó sorban erősebb gyomrú leszel, mint azt valaha is gondoltad volna magadról korábban.

Tailgate Party - A nagy amerikai parkolói sütögetés és ami mögötte van

Minden országban léteznek olyan különös szokások és hagyományok, melyeket a külföldiek nehezen vagy egyáltalán nem tudnak értelmezni, vagy éppen csak furcsán ítélnek meg, kellő kulturális-, és történelmi háttér-információ hiányában. Kiváló példa erre a magyar húsvéti locsolás, mert amikor ezt a hungarikumot próbálom errefelé elmagyarázni az amerikaiaknak, azok megdöbbenve és értetlenkedve állnak a hagyományhoz kapcsolódó megannyi apró kuriózum előtt. Egyesek csodálkoznak, hogy a nők ahelyett, hogy szexuális zaklatás miatt beperelnék a férfiakat, még piros tojást is kell, hogy adjanak ezeknek a perverz versmondó magyar férfiaknak. A többség azonban máshogy viszonyul hozzá. Nekik ez a történelmileg kialakult szokás csupán egy egyszerű “képre” zsugorodik össze: "Húsvétkor a magyar férfiak össze-vissza locsolják a nőket parfümmel vagy vízzel." Sokan ez utóbbit is az amerikaiak tudatlanságának számlájára írják, pedig talán nem kellene, hisz valljuk be őszintén, mi is (tisztelet a kivételnek!) ugyanilyen egyszerű módon értelmezzük más népek és nemzetek különleges hagyományait, szokásait. Főleg akkor, ha azokat kevésbé vagy egyáltalán nem ismerjük. Ez a szösszenet pont ezt a szemléletet boncolgatja egy sokak által kevésbé ismert amerikai példán keresztül. Rengeteg itteni szokást választhattam volna, melyek a magyar átlagemberek emlékezetében egy egyszerű képpel vagy egy felületes leírással párosulnak. Ilyen például a Hálaadás, ami sokaknál otthon vagy egy sütőben izzadó töltött pulyka vagy jó esetben, egy pulykás vacsorajelenetre szűkül le. De ilyen a Halloween is, amit – bár sokan hallottak róla – a magyarok egy része egy horrorshow-nak, többsége pedig csak a hagyományos farsang egy abszurd amerikai változatának fog fel. Nem sorolom tovább, mert gondolom mindenkinek van legalább egy olyan amerikás szokással kapcsolatos emléke, amiről hallott már, de Isten igazából nem sejti, mi is az, és vajon miért is szeretik azt a jenkik. Én egy kevésbé ismert “amerikanikumot” választottam itt, ez pedig a “Tailgate Party” vagy ahogy az Amerikaiak emlegetik a “Tailgating”. Ez egy olyan meghatározó és tipikus amerikai jelenség, amiről még kevesen hallottak Magyarországon, másrészt valóban nehéz egy mondatban megfogalmazni mi is ez, és mit is jelent ez a szokás számukra. Ebben az írásban tehát a tailgatinget járom majd körbe sok szempontból, hogy a magyaroknak ne csak a parkolói sütögetés és iszogatás jusson majd eszébe, ha ezt a szót legközelebb meghallják. A TAILGATE SZÓ JELENTÉSE ÉS A HAGYOMÁNY EREDETE Akkor kezdjük először is a szó jelentésével és a jelenség kialakulásával, eredetével, és csak ezt követően foglalkozzunk e hagyomány esetleges társadalmi jelentőségével és annak megannyi érdekes részletével. Az angol “tailgate” szót, a kisteherautó (truck) vízszintesen lefelé nyíló, hátsó ajtajának megnevezésére használják. (A lenyíló ajtó kínálja fel azt a praktikus helyet, ahová a partizók ennivalóikat és innivalóikat teszik, de erről majd később.) Egyébként ugyanígy hívták a kocsik megjelenése előtt sokkal népszerűbb szekerek hátsó ajtaját is a múlt században. A hagyomány kezdetét illetően egyes “helyi bulvártörténészek” azonban a múlt századnál is korábbra nyúlnak vissza. Szerintük az első tailgate partit maguk a Mayflower nevű hajóval, Észak-Amerikába először érkező angol puritánok, a Pilgrimek honosították meg nem sokkal New England-i partraszállásukat követően. Az, hogy akkoriban még nem volt sem parkoló, sem sportesemény körülötte, az ezt az elméletet kitalálókat nem zavarta. Meggyőződésük, hogy a honalapító apák első és hagyományteremtő Hálaadás vacsorája az indiánokkal nem volt más, mint egy nagy tailigating. Inkább nem kommentálom ezt az eszmefuttatást, mert ezzel az erővel a töltött pulykát is a parkolókban kellene sütögetni az amerikaiaknak november végén. Helyette viszont itt van egy hihetőbb eredet-elmélet az amerikai polgárháború korából. Állítólag az 1861-es Bull Run-i csata előtt, a helyi lakosok elemózsiás kosaraikkal a csatamezőre érkezve, szó szerint drukkoltak az Uniós csapatnak. Ez is kicsit necces, de azt már el tudom képzelni az amerikaiakról. Később a szurkolás ünnepléssel is kiegészült és a fegyveres csatákat a sporteseményekváltották fel. Ezzel itt el is értünk a sokkal jobban lekövethetőbb eredethez, azaz a múlt század elején kezdődött, és egyre nagyobb népszerűségre szert tett egyetemi foci bajnoksághoz, ugyanis a mai értelemben vett, a sporteseményekhez köthető tailgating innen alakult ki. Akárhonnan és akármikor is indult, a lényeg azonban sosem változott: "A helyi közösség önerőből szerveződve összejön, hogy evés és ivás közben kedvenc sportcsapatát támogassa a meccs kezdése előtt a stadion parkolójában." A TAILGATE PARTY SZOCIOLÓGIÁJA De valóban csak egy kis parkolói evésről, ivásról és szurkolásról van itt szó? Szerintem nem. A tailgate party – hasonlóan a húsvéti locsoláshoz– nemcsak a locsolásról és piros tojásról szól, hanem sokkal többről. De akkor miről? Mielőtt ennek fejtegetésébe kezdenék, érdemes azért letisztázni, hogy nem minden sportesemény előtt van tailgate party. Bár vannak apró kivételek, gyakorlatilag csak két sporteseményre korlátozódik ez a hagyomány. Az amerikai focira és az autóversenyzésre. A kettő közül is inkább az amerikai foci (legyen az egyetemi vagy profi NFL bajnoki) mondható a tailgate igazi helyszínének és nekem is csak ezzel van számottevő személyes tapasztalatom. Annak, aki az amerikai fociban nem jártas, fontos adalékinformáció, hogy a bajnokság csak ősszel, meg télen zajlik, és mindössze csak nyolc hazai focimeccs (rájátszást leszámítva) szolgáltat lehetőséget a tailgating partikra. Tehát egy igencsak korlátozott számú és ebből kifolyólag ritkán, de nagy becsben tartott eseményről beszélünk itt, de erről majd szintén később. Visszatérve akkor a hagyományra és annak társadalmi vetületére: szerintem a tailgate partikon mára a sport egyre inkább a háttérbe szorul, és az jobbára csak az apropót szolgáltatja a helyi közösségnek, barátoknak ősszel, hogy a focibajnokság ürügyén – a nyári vakációt követően – végre összejöjjenek egyet beszélgetni, iszogatni. Természetesen közben a kedvenc helyi csapatnak is szurkolnak, de én személy szerint ezt nem nevezném szurkolásnak. Egyrészt itt nem láthatunk az európai szemekhez szokott megszállott szurkolói magatartásformákat a parkolókban. Itt nincsenek ultrák, nincsenek véres verekedések a meccsek előtt. Errefelé a szurkolók inkább csak támogatásukat fejezik ki kedvenc csapatuk iránt, sem minthogy a szó szoros értelemben ugrálva, kiabálva szurkolnának a parkolóban. Sőt, egyes partizókat elnézve a következő képeken, az az érzése támad az embernek, hogy inkább saját magukat fejezik ki csapataik helyett. Van azonban egy másik, talán érthetőbb oka is, amiért én nem tartom ezt szurkolásnak. A tailgate ugyanis csak a meccs előtt (vagy esetleg utána) zajlik, márpedig csapat nélkül elég fura szurkolni. A parkolók kapuja 4-5 órával a kezdőrúgás előtt nyílik ki, a törzsszurkolók már ekkor felsorakoznak a kapuk előtt hatalmas minibuszaikkal, és sokszor a csak erre az alkalomra beüzemelt szurkolói lakókocsikkal (RV). A partizók fele a meccs kezdése előtt három órával érkezik és a parkoló nyitását követő egy órán belül már a sütögetést is megkezdi. A stadion parkolója alig két óra alatt gyakorlatilag teljesen megtelik és a második órára már szinte nem is lehet jó helyet találni. Érdemes éppen ezért korán érkezni. Ha másért nem, azért is, mert az igazi taligate-ezők, a megszokott és jó fekvésű helyeken szeretik felverni a sátraikat, kinyitni csomagtartóikat.

Magyarok Amerikában: honnan indultak és hova érkeztek?

A magyarok egyik legkedveltebb célállomása az új élet kezdésére mindig is az Egyesült Államok volt. Korábbi írásainkban már sok dolog kiderült róluk egy, az elmúlt évben készült felmérés kapcsán. Az "Amerikai magyar vagy magyar amerikai?" kutatás hátteréről és legfontosabb eredményeiről már beszámoltunk korábban, majd az is kiderült, hogy Angliában vagy Amerikában jobb a magyarnak és miért? De vajon honnan indultak el honfitársaink? A keleti országrészből vagy inkább nyugatról? És az USA mely részén telepedtek le? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk a kutatás soron következő beszámolójából. A VÁLASZADÓK MAGYARORSZÁGI LAKHELYEI A közel 1100 kiértékelhető magyarországi válasz alapján a résztvevők több mint fele (55%) Budapestről illetve Pest megyéből érkezett az Egyesült Államokba. Kelet-Magyarországról a válaszadók negyede (26%), a Dunántúlról pedig a minta 19%-a származik. Minden megyéből volt résztvevő, Borsod-Abaúj-Zemplénből a legtöbb (6%), Nógrádból pedig a legkevesebb (0.6%). A VÁLASZADÓK LAKHELYEI AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN Az amerikai lakhelyet illetően a területi megoszlás kissé vegyes képet mutat. Öt kivételével minden államból érkezett válasz, de a résztvevők száma államonként meglehetősen kevés volt. Ez alól csak pár állam kivétel, olyannyira, hogy hét állam adta a minta résztevevőinek kétharmadát. (Kalifornia, Florida, Texas, New York, Massachusetts, New Jersey, Illinois). Ha viszont a régiók szerinti megoszlást vesszük figyelembe, akkor a kép már jóval kiegyensúlyozottabb, ugyanis a válaszadók közel azonos arányban laknak a keleti parti (36%), a nyugati parti (32%) illetve a két part közötti (32%) államokban. MAGYAR ÉS AMERIKAI RÉGIÓ MÁTRIX A fent említett két régiós adatból egy egyszerű táblázat segítségével érdekes összefüggésekre is bukkanhatunk. Míg a Kelet-Magyarországról érkezett válaszadók elsősorban az USA keleti partján illetve a két part menti államokban telepedtek le, addig a nyugat-magyarországiak újkori honfoglalása szinte régió-semleges. A Budapestről és Pest megyéből származók körében pedig némileg kevésbé népszerűek az USA belső államai. A VÁLASZADÓK FOGLALKOZÁSAI Mielőtt megvizsgálnánk, hogy vannak-e regionális különbségek a felmérés kérdéseire adott válaszok között, először pótoljuk második hiányosságunkat a résztvevők amerikai foglalkozásait illetően. Az úgynevezett nyílt végű válaszok bekódolását követően a résztvevők közel felét (46%) tudtuk szellemi foglalkozásúként bekategorizálni. Minden ötödik válaszadó bizonyult tanulónak, ami nem meglepetés a korábban ismertetett itt tartózkodási státusz-adatok ismeretében. A fizikai munkások viszonylag alacsony aránya (16%) pedig elsősorban a mintavétel módszerének torzító hatásának tudható be. A régiós lakhelyfelosztást figyelembe véve további meglehetősen érdekes következtetéseket tudtunk még levonni: A szellemi foglalkozásúak között sokkal alacsonyabb volt a Nyugat-Magyarországról érkezettek aránya. A fizikai munkások százalékos aránya a nyugat-magyarországiak körében volt a legmagasabb. A fizikai munkások aránya különösen a Budapestről és Pest megyéből érkezettek körében volt számottevően alacsony. A szellemi foglalkozásúak legkevésbé kedvelt amerikai régiója a két part közötti államok. Ide érkezik viszont a legtöbb fizikai munkát vállaló magyar. ÉRKEZÉS: ÉV, STÁTUSZ, MOTIVÁCIÓ ÉS ÁLLAMPOLGÁRSÁG A nyugat-magyarországiak érkeztek átlagban a legkorábban (1995) az Újvilágba. A Budapestiek és Pest megyeiek 3, a kelet-magyarországiak pedig átlagosan 6 évvel követték őket. (A minta átlag érkezési éve egyébként 1998 volt.) Nem volt számottevő érkezésbeli különbség a korábban ismertetett amerikai régiók szerinti felosztás alapján. Az érkezési státusz tekintetében minimális különbségeket tudtunk csak kimutatni régiós bontásban, melyek közül az alábbiak érdemelnek figyelmet: A Kelet-Magyarországról érkezettek körében volt a legtöbb “kalandor”, ugyanis náluk a legmagasabb (44%) a turistaútlevéllel érkezők aránya. (A teljes minta átlaga 30% volt.) A fővárosból és környékéről érkezettek esetében viszont ugyanez az arány a legalacsonyabb volt (23%). Érdekes módon, a keleti partra érkezettek körében volt a legmagasabb a “turisták” aránya is (35%). A munkavállalói vízummal érkezők aránya az USA nyugati partján élők körében a legmagasabb (23%), a keleti partiak körében pedig a legalacsonyabb (11%). Az Amerikába költözés alapvető motivációban is akadtak érdekes különbségek: Az érkezési státusz arányaival meglehetősen korrelálva, a Budapestről keletre fekvő megyékből érkezettek körében a magasabb életszínvonal utáni vágy volt a legmeghatározóbb (30%) tényező. A főváros és környékéről viszont csak az érkezők 17%-a hivatkozott ugyanerre az indítékra. Azoknak az aránya, akiket döntően a kíváncsiság vezérelt az Újvilágba, a keleti parton élőknél a legmagasabb (20%), a két part közötti államok magyarjainál pedig a legalacsonyabb (8%) A jelenlegi állampolgárság tekintetében nem volt semmilyen jelentős különbség régiós szinten, kivéve egy nagyon érdekes jelenséget. Amikor a házastársak állampolgárságát elemeztük, azt vettük észre, hogy az USA belső államaiban élő magyarok körében a leggyakoribbak a vegyes házasságok, azaz egy amerikai és egy magyar egy háztartásban. Valamilyen oknál fogva, a többi régióhoz képest itt sokkal kevesebb magyarnak van magyar származású és/vagy magyar állampolgárságú házastársa. ELÉGEDETTSÉG ÉS NYELVTUDÁS Az elégedettség területén nem tapasztalható számottevő különbség régiós bontásban. A korábban már említett, meglehetősen magas jelenlegi amerikai élettel való elégedettség jellemző a minta egészére. Pusztán apró különbségek fedezhetőek csak fel a mintán belül. Ilyen például, hogy a nyugat-magyarországiak társasági és családi élettel való elégedettsége némiképp magasabb értékeket mutat a kelet-magyarországiakénál. Ugyanez a két régió közti minimális különbség a válaszadók saját angol nyelvtudásában is fennáll, ami egyúttal magyarázhatja is a fenti elégedettségbeli különbségeket. Roppant érdekes, hogy a válaszadók gyerekeinek magyar nyelvtudásában viszont fordított helyzet áll elő. A keleti országrészből érkezettek gyermekei – a Dunántúlról származó szülők gyermekeihez viszonyítva – jobban beszélnek, olvasnak és írnak is magyarul. A gyermekek angol nyelvtudásában viszont nincsenek különbségek régiós bontásban. MAGYAR DOLGOK FONTOSSÁGA Érdekes és inkább csak jelzésértékű különbségeket lehet felfedezni, ha a résztvevők által fontosnak tartott magyar értékeket vizsgáljuk régiós bontásban. A magyar néptánc a belső államokban élő magyarok számára a leginkább, a Budapestről illetve Pest megyéből érkezettek számára pedig a legkevésbé fontos. Hasonló különbségek mutatkoznak a népviselet, a popzene és a népzene vonatkozásában is. További érdekesség, hogy – a fővárosiakkal ellentétben – a keleti és nyugati megyékből származók értékei majdnem azonosak, azaz a vidéki magyarok egyformán fontosnak ítélik meg ezeket a magyar dolgokat.

Külföldön magyarnak lenni...

Sok ember indul útnak manapság és próbál szerencsét külföldön akár egy jó munka miatt, egy ösztöndíj vagy egy szerelem okán, nyelvtanulás céljából, vagy egyszerűen azért, hogy kipróbálja magát, hogyan állja meg a helyét egy idegen országban, mennyire tud azonosulni az ottani kultúrával, mennyire fogadják őt be az adott országban. Megtapasztalja, milyen külföldön magyarnak lenni, távol az otthontól, távol a családtól és a barátoktól. Sokan sokféleképpen élik meg ezt az élethelyzetet. Van, aki megtalálja a számításait és soha többé nem szeretne hazatérni, és van aki egy idő után úgy gondolja, hogy bőven elég volt, amit látott, vagy egyszerűen elérte a kitűzött célokat (akár anyagi, akár más), és feladva a kinti munkát meg a jólétet, végül hazaköltözik. Ami viszont biztosan közös azokban az emberekben, akik éltek már külföldön, hogy más szemlélettel nézik utána (vagy már külföldi életük közben is) a világot. Amikor nekiindulunk, figyeljük az új (általában átmeneti) otthonunkat, az embereket, a szokásokat, a furcsaságokat. Akaratlanul is elkezdjük a hasonlítgatást a két ország között. Vannak a wow-dolgok, ami általában azokat a dolgokat takarja, ami nem, vagy nem jól működik Magyarországon, és megállapítjuk, hogy „milyen jó lenne, ha…” …az emberek otthon is stresszmentesebben élnének… …ha lennének normális fizetések és az embernek nem azon kellene törnie a fejét folyamatosan, hogy miből fogja kifizetni az utolsó csekket, vagy miből veszi meg hónap elején a bérletet… …ha az „azt nem lehet” filozófia helyett a „persze, megoldjuk” gondolat működne… …ha az emberek tudnának pozitívan gondolkozni… …ha az orvosnál nem kellene hosszú órákat, fél napokat, napokat várakozni, egy-egy röntgen, MRI vagy CT időpontra pedig hosszú hónapokat várni… …ha a hétvége a valódi pihenésről szólna, hogy feltöltődjünk belőle… Mindenesetre a külföldi életnek van egy olyan hozadéka is, hogy néha pokolian hiányzik az otthonunk. Hiányzik a család, a barátok, ízek, illatok, a megszokott helyek, még a sarki kocsma vagy éppen a zöldséges is. Kapaszkodunk dolgokba, emlékekbe, többet nosztalgiázunk, hogy „de jó is volt, amikor ezt meg ezt csináltuk”. Nagyon sok olyan dolog válik fontossá, amiket korábban, amíg otthon éltünk, észre sem vettünk a rohanó mindennapokban. Ezek többnyire apróságok, mégis sokat jelentenek nekünk. Kiemelkedő figyelemmel nézzük az eurovíziós dalfesztivált, hogy drukkoljunk hazánk fiának, és kimondhatatlan boldogsággal tölt el, amikor a választott országunk egyik eldugott éttermében Kállay-Saunders András Running című száma szól a rádióból. Mosolyogva kezdem a napot, amikor tudom, hogy HR-esként ma egy magyar pályázóval fogok beszélgetni, aki állásra jelentkezett a cégünknél. Ebben a tekintetben biztosan változtunk. Jobban figyelünk mindenre, ami magyar. Nézzük a hokiban, kézilabdában és újabban fociban is jeleskedő magyar csapatokat, és még annak is örülünk, amikor felismerjük a ZDF egyik sportriporterének, Réthy Bélának a hangját, hiszen magyar neve miatt máris közelebb érezzük magunkhoz. (A család 56-ban vándorolt ki Ausztriába, majd Sao Paulóba, Béla pedig beszél németül, magyarul, portugálul, angolul, franciául és spanyolul.) Amikor magyar rendszámú autót látok, egyből arra gondolok, hogy vajon nyaralni jöttek vagy itt élnek? Apró morzsák a mindennapokból. Egy magyar hang az utcán, a boltban, egy összenézés, egy mosoly, konstatálva, hogy „de jó” és legszívesebben már mondanám is nekik, hogy „hello magyarok”. Extrém fura, de jó érzés, amikor a luxemburgi koncertterem megtelik magyarokkal egy-egy Tankcsapda, Quimby vagy Pély Barna koncert alkalmával, vagy amikor Hosszú Katinkának és Cseh Lacinak szurkolunk a luxemburgi uszodában. Az itteni magyarok önzetlenül segítik egymást információkkal, oktatással, termékek csereberéjével. Sokszor nem pénzért, hanem szívességből és olykor sokat jelent, ha tudjuk, hogy egy idegen országban is vannak „sorstársak”, akikre számíthatunk bizonyos helyzetekben. És hogy miben változtunk még? Azzal, hogy kinyílt a világ előttünk, eltűntek a távolságok. Míg korábban Magyarországon belül 240 km-t autókázva félúton megálltunk és sofőrt cseréltünk, addig most autóval letoljuk az 1200 km-es távot 1 vagy 2 megállással. A fapados légitársaságoknak köszönhetően rutinná válik a repülés, amit ha nem vágtunk volna bele ebbe a kalandba, sosem éreznénk át. Már nem tűnik fel, hogy ki van írva a gép szárnyára, hogy ne sétálj rajta, természetes, hogy a felhők felett mindig kék az ég, de akárhányszor repülünk, mindig csodás látvány a naplemente vagy éppen a napfelkelte, ahogy a fehér felhőtakaró alatt néha felbukkan egy-egy város, ahogy felismerjük a Dunát vagy az Arénát, és ahogy haladunk a reptérről befelé, mindig megmarad az érzés, hogy „hazaértünk”.

Johnny Weissmüller, az igazi Tarzan

Ki ne ismerné a híres Tarzan filmeket? Évtizedekkel ezelőtt hatalmas sikerrel vetítették őket világszerte. De arról már kevesebben tudnak, hogy a főszereplő alakítója, Johnny Weissmüller a ma Romániához tartozó Bánságban született. Sok ottani személyiség merült feledésbe az évtizedek vagy évszázadok során, Johnny Weissmüller azonban nem tartozik ezek közé. A temesváriak zömének egyáltalán nem ismeretlen a neve, még akkor sem, ha turisztikai szempontból mindez szinte teljesen kiaknázatlan a városban. (De erről majd később.) Johnny Weissmüller 1904. június 2-án látta meg a napvilágot Szabadfalun (német nevén: Freidorf). Akkor még különálló település volt, ma azonban Temesvár egyik kerülete. Az ottani katolikus templomban fekete-fehéren szerepel a nyilvántartásban (magam is láttam), hogy Weissmüller Johannt itt keresztelték meg. Sváb családból származott, ezért otthon a Hansi névre hallgatott, az Egyesült Államokban azonban, ahová a szüleivel együtt vándorolt ki még csecsemőkorában, már Johnnyként lett világhírű. Tarzán figuráját többen is játszották az évtizedek során, de jellegzetes Tarzan kiáltásával a szakemberek szerint az ő alakítása volt a legsikerültebb. Erre a páratlan sikerre utal annak a dokumentumfilmnek a címe is, amelyet egy neves temesvári rendező, Florin Iepan készített róla 2004-ben : Az első, az egyetlen, az igazi Tarzan (The one, the only, the real Tarzan). Ebből a filmből derül ki többet között az is, mi volt az oka annak, hogy Johnny Weissmüller sosem vallotta magát temesvárinak: amerikai születésűnek kellett lennie ahhoz, hogy az Egyesült Államokat képviselhesse az úszóversenyeken. Elsősorban ugyanis sportoló volt. Így tehát a keresztlevelét meghamisította, az 1924-es párizsi olimpián pedig példáulaz öccsének, a már Amerikában született Peternek a születési bizonyítványát használta. Az öt olimpiai arany (úszás) és egy bronz (vízilabda) érem mellett ötvenkétszer lett amerikai bajnok és hatvanhét világrekordot úszott. Ő volt például az első, aki a 100 méteres távot egy percen belül teljesítette. Weissmüller hatszor is megnősült. Három gyermeke volt, ketten közülük meghaltak - az egyik még kiskorában. A lánya, Wendy az Egyesült Államokban él. A fia, a 2008-ban elhunyt Johnny Weissmüller Jr. 2004-ben, az édesapa születésének 100. évfordulója alkalmával elfogadta Temesvár meghívását Tarzan alakítójának a megünneplésére. Ekkor leplezték le Szabadfalun azt az emléktáblát, amelynek a színész szülőházára kellett volna kerülnie. A tábla ugyanis sajnálatos módon egy másik épület homlokzatán lett elhelyezve, az eredeti épületet ugyanis - amely az emléktáblával ellátott ház mellett állt - már évtizedekkel ezelőtt lebontották és egy másikat húztak fel a helyére. Annyi a valós alapja az egésznek, hogy a szülőház úgy néz(het)ett ki, mint az, amelyen az emléktáblát elhelyezték. (Minderről a fentebb említett dokumentumfilmben szomorú felvételek tekinthetők meg.) Mi több, a ház tulajdonosa hamarosan el is távolította a márványlapot, majd újságírói megkeresésre azt mondta: megunta már, hogy a turisták be-becsengetnek hozzá és állandóan hazudnia kell. Közben azt is hozzátette, hogy a városvezetéstől ezért cserébe legalább annyit elvárt volna: ne kelljen fizetnie adót a házra. Nemrég azonban arról kezdtek el tárgyalni a temesvári polgármesteri hivatalban, hogy szobrot állítanak neki és az majd a most éppen teljes felújítás alatt lévő történelmi városrészbe, központi helyre kerül majd: Johnny Weissmüller Csitával, a filmbeli híres majommal együtt lett elképzelve. Ezek azonban egyelőre még csak tervek. Az első Johnny Weissmüller-filmet 1929-ben forgatták, de az igazi sikert az 1932-ben forgatott Tarzan, a majomember című film hozta meg. Ezután további tizenegy Tarzan-filmben volt még főszerepe. Nagy karriere ellenére élete végére igen elszegényedett a rossz üzleti döntései és a fényűző életmódja miatt. 1984. január 20.-án, 79 éves korában mindenkitől elhagyatva hunyt el Acapulcóban.

A japán újév hagyományai

Miután a karácsonyi ünnepek szerte a világban lecsengtek, a valódi ünnepi hangulat csak épphogy elkezdődik Japánban. A karácsony - mint a halloween is - egy mókás matsuri-szerűség, ami az országban minden kulturális tartalom vagy tradíció nélküli dolog. Az igazi év végi, azaz év eleji Japán hagyományos ünnep az oshōgatsu (お正月), ergo az újév. A január harmadikáig tartó ünnepségsorozat alapvetően egy csendes, nyugodt családi ünnep, ami hagyományosan nem a tűzijáték és bulik kíséretében zajlik. Többnyire otthonukban ünneplik az emberek az év vége/újév kezdete közben a nenmatsu nenshit (年末年始). S hogy mit csinálnak ilyenkor a japánok, illetve mit láttam belőle? Következzék alább: Jószerencse be, démonok ki! Szerte a várost kadomatsu (門松) és shimekazari (注連飾り) árusok lepik el már december végétől. A boltokon, hoteleken és egyéb intézményeken kívül a családi otthonok ajtajára is felkerülő dekorációk esztétikai értékük mellett praktikus funkciókkal is bírnak. A kadomatsu elnevezéséből adódóan is bejáratoknál elhelyezett, három különböző hosszúságú bambuszból (a jólét szimbóluma), fenyőből (a hosszú élet szimbóluma), valamint szilvaágakból (a kitartás jelképe) elkészült dísz azoknak a kamiknak is átmeneti szállásul szolgált, akik az emberek áldására és megsegítésére tesznek egy vizitet. A shimekazarit az ajtókra volt szokás aggatni, hogy egyrészről beinvitálják a jószerencsét, másrészről távol tartsák a gonosz szellemeket, akárcsak Zhong Kui és a kínai kapuőrzők a szomszédban. A shimekazari fontos alkotóeleme a shimenawa (しめ縄) rituális töltéssel bíró szent szalmakötél, fenyőág, valamit keserű-narancs (szintén a jólétet szimbolizálva). Elterjedt ilyenkor a kagami mochi (鏡餅) kétemeletes mochi tortája narancs csúcsdísszel. A kamik (shintó istenségek) számára felajánlott áldozati étel, amit a családok házi oltáraikban helyeznek el. Az ide tartozó repertoár kelléke még a hagoita (羽子板) fa ütő, amit hajdanán a hanetsuki (羽根付き), főként újév idején játszott tollaslabda-szerű japán játékhoz használtak a lányok. Ez szintén a rossz szerencse elhessegetésére szolgált. További kellék a hamaya (破魔矢), "démon-zúzó nyíl", mely utóbbit többnyire csak szentélyekben lehet kapni az újév első három napjában. Újévi kaja Nem csak ajtódíszek, de az újévi kaja is az elkövetkező esztendő jószerencséjéről és prosperitásáról gondoskodik. Ilyen például a toshikoshi soba (年越し そば), a hajdinalisztből készült "évelhagyó" újévi soba tészta, mely szimbolikusan elvágja az elmúlt év szerencsétlenségeit és a hosszú élet reményével is felvértez egyszersmind. Bár én személy szerint maradtam az "évelhagyó kolbásznál". Igaz, o-zōnit (雑煮) készítettünk, ami pedig tájegységenként eltérő ízesítésű leves mochival megspékelve, melyet a legendák szerint eredetileg a szamurájok harctéri betevőjeként ismernek, ám később a köznép körében is népszerű lett. A Muromachi-korszaktól (室町時代, i.sz. 1336–1573) kezdve már a hagyományos újévi japán kaja része. Az óév kiharangozása Joya no kane (除夜の鐘) újév estéjének harangozása az egyik legfontosabb buddhista hagyomány, melynek során 108-szor harangoznak a nagyobb templomokban. A buddhista nézetek szerint a 108 a gyarló ember vágyaink száma, amelyek miatt nyomorúságba taszítjuk a világot. 108-szor kongatni a harangokat segít megszabadítani a bűnös szenvedélyektől, hogy megtisztítva nézzünk az új esztendő elébe. Újévi üdvözlet Vagyis a nengajou (年賀状), melyet postán/boltokban egyaránt lehet kapni, hagyományos újévi japán képeslap. Külön érdekessége, hogy némelyik egyben lottószelvényként is működik, tehát akár kézzel fogható prosperitást is ajándékozhatunk ismerőseinknek! Újévi napsugarak A hatsuhinode (初日の出) az újévi felkelő nap megtekintése szintén elterjedt újévi szokás, amit ezernyi másik opció mellett akár a Takao-hegy tetejéről, vagy éppen a Tokyo Tower-ről is meg lehet szemlélni, ha vesszük a fáradtságot, hogy eljussunk oda. Újévi szentélylátogatás A hatsumode (初詣) során január 1-3. között elsősorban shintó szentélyek, másodsorban buddhista templomok felkereséséről van szó. A jószerencséért, jólétért, jó egészségért s úgy általánosságban minden jóért való fohászkodás céljából. Mi sem tettünk máshogy: Google Maps, közeli szentély. Voilá! Öt perc sétára a lakásunktól találtunk is egyet, mely mindeddig rejtőzködött, legfőképpen mert nem is kerestük. Nos, egy valamire érdemes lesz felkészülnünk, mégpedig az iszonyatos tömegre. Akár a helyi kis szentélyeknél is, mint a miénk, ahol egy órát álltunk sorba, mire a felértünk magához a szentélyhez. Cserébe viszont kaphatunk amazakét (甘酒), fermentált rizsből készült enyhén vagy egyáltalán nem alkoholos, ám annál édesebb újévi italt. Újévi ajándékszatyor Fukubukuro (福袋) lesz a megfejtés a fentebbi alcímre, ami voltaképpen egy jóféle zsákbamacska. Egy szatyor előre összeállított termékekből (többnyire ruha), jóval a szokványos áron alul kínálva az újévi leértékelések során. A fukubukuro szokást állítólag a Ginza Matsuya áruháza kezdte még az 1900-as évek elején, bár az nem bizonyos, hogy akkoriban is az újévhez kapcsolódott mint manapság.