2016. január 11., hétfő
3 érdekesség Skóciáról - Isten hozott a whisky hazájában!
Nagyjából két éve elhatároztam, hogy nyelvtanulás céljából külföldön folytatom a tanulmányaimat. A felkészülés egy éves időszaka stresszes és tanulságos volt. Pontosan egy éve szálltam le a repülőről egyedül, rengeteg kérdéssel és annál több kétellyel, mégis bizton merem állítani, hogy semmit sem csinálnék másképp. Életem egyik legizgalmasabb és legkimerítőbb évét tudhatom magam mögött. Hogy megérte-e? Mindenképp.
A HEGYLAKÓ HAZÁJÁBAN
Skócia az egyik legszebb és legvadregényesebb táj, ahová ember tévedhet. Bármerre nézel, nagy valószínűséggel hegyekbe ütközöl, nincs olyan város, ahol ne lennének magaslatok, kisebb-nagyobb dombok. Legmagasabb pontja a Ben Nevis (skótul: Beinn Nibheis), a maga 1343 méterével. Nagyjából 800 sziget tartozik az országhoz, melynek többsége lakatlan és csodaszép. Az itt lakók azt javasolják, hogy ha valaki az „igazi” Skóciát szeretné felfedezni, látogassa meg a közeli szigeteket, mint például az észak-nyugati Isle of Skye, a Glasgow-tól nem messze található Isle of Arran, vagy irány a skót felföld és meg se állj egészen Inverness-ig! Vigyázat! Szótár nélkül ne indulj útnak, de erről majd később!
Az időjárás változékony. Nem, nem esős, változékony. Ez a legjobb szó. Hogy miért? Nem ritka, hogy egyetlen nap alatt minden évszak felüti fejét. Legjobb példa erre idén januárban volt: a francia előadásom alatt (45 perc) volt itt napsütés, hó és eső is. Szóval ha idelátogatsz, mindenképp legyen nálad gumicsizma és vízálló kabát, az esernyőt pedig felejtsd el! Mire odajutnál, hogy előveszed, már jól meg is áztál!
DU JU SZPIK INGLIS?
Honnan tudjuk, hogy hivatalosan is skót földre értünk? A fű a zöldnél is zöldebb, bámerre nézünk, nagy valószínűséggel hegyeket látunk, és rájövünk, hogy amit eddig megtanultunk angolul, azt nagyjából dobhatjuk is a kukába. Amennyire magabiztosan állítottam, hogy én máspedig tudok angolul, annyira magabiztosan mondom most, hogy félig sem. Annyi skót kifejezés és kiejtési forma létezik, hogy ha megkérünk öt különböző embert, hogy ejtsék ki ugyanazt a szót, biztos, hogy öt különböző kiejtést hallunk. Az itt élők keverik a skótot, az angolt és a szigeteken leginkább használatos félig elfeledett gaelic nyelvet, csak azért, hogy egy árva szót se érts meg abból, amit mondanak. Ha pedig mégis elcsípsz egy félmondatot, amiről azt hitted, hogy érted, ne légy benne olyan biztos, hogy tényleg az a jelentése.
GASZTRO
Ha egy jót akarsz enni, jó helyre jöttél, ha magyar ízekre vágysz, kerüld e vidéket. A világ minden tájáról találsz fűszereket, fagyasztott vagy készételeket, de ha nem olyan nagy városban laksz, mint Glasgow vagy Edinburgh, akkor gyorsan felejtsd el a hazai ízeket! Itt nem tudják, hogy a csemege paprikát nem csak az étel színezésére használjuk, hogy a zsömle ropogós és, hogy a sütemény nem krémet jelent két piskótalap között. Viszont azt mindenképp, hogy a whisky mindenbe jó, legyen az barbecue szósz, sütemény vagy éppen keksz. A legtöbb boltban megtalálható a Jack Daniel's-es barbecue szósz, a Jim Beam-es shortbread (skót vajas keksz), de ha igazi ínyencségre vágysz, válassz whisky ízesítésű lekvárt a reggeli pirítósod mellé. Kihagyhatatlan! És, hogy mi az, amit a világ összes pénzéért sem próbálnék ki? A haggist, ami olyan mint otthon a disznósajt, illetve a sült Mars szeletet (fried Mars bar). Igen, jól olvasod! A Mars szeletet palacsintatésztába forgatják és forró olajban kisütik. Jobb helyeken vanília fagyival, máshol anélkül kínálják. Igazi kalóriabomba, csajok, csak óvatosan!
Meskó Zoltán, akinek 57 másodpercen múlt a Super Bowl győzelem
A városok általában kihasználják turisztikailag azt, hogy egy bizonyos helyen látta meg a napvilágot ez vagy az a személyiség. Vannak azonban olyan esetek is, amikor kevésbé ismert egy-egy ilyen információ, sőt, néha még a helybéliek sem tudnak róla. A Bánságban születtek sorozatban azokról van szó, akik Románia nyugati csücskében jöttek a világra: például Meskó Zoltán, a neves NFL-játékos Temesváron született.
Életemben először akkor hallottam róla, amikor 2010-ben a Duna Televízió temesvári tudósítójaként kértek tőlem riportot a pályafutásáról és a családjáról. Ekkoriban fedezte fel magának Temesvár is - addig a kutya sem tudott róla, hogy micsoda neves szülötte van a városnak. Miután elkészült és lement az ominózus anyag, szóltam a helyi sajtóból a román kollégáknak is a témáról, hadd járják ők is körbe, ne legyen többé titok senki előtt, hogy Meskó Zoltán itt született és hogy a nagyszülei még ma is Temesváron élnek. A Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendő, de Romániában például kevésbé ismert profi amerikaifutball-ligában 2010-ben Meskó Zoltán a New England Patriots-nál játszott. Posztját tekintve punter, akinek mindössze annyi a dolga, hogy a kézbe kapott labdát a lehető legmesszebbre rúgja el, ezzel minél nagyobb területet nyerve a saját csapatának és az ellenfelet minél rosszabb támadási pozícióba hozza.
De hogyan is kerültem én a nagyszülőkhöz? Miután letettem a telefont, fellapoztam a telefonkönyvet. Budapest azt mondta: figyelj, itt van ez a Meskó Zoltán, hatalmas nagy sztár az amerikai futballban, nézz körül légy szíves Temesváron, vannak-e ott még rokonai, készíts egy anyagot a témában. Nem emlékszem, az eset előtt mikor használtam utoljára a vaskos kötetet, de ez alkalommal nagy sikerrel nyitottam ki. Más ötletem úgyse volt: hova, merre is induljak el? Ott szerepelt egy Meskó család telefonszáma. Tárcsáztam. Bemutatkoztam és egyszerűen megkérdeztem, rokonai-e az Amerikában élő Meskó Zoltánnak. Amikor igennel válaszolták, szinte el se hittem. Majd elmondtam azt is, hogy forgatni szeretnék a témáról; fogadnának-e az otthonukban? Erre is igen volt a válasz!
Egy végtelenül kedves házaspár fogadott. A nagyszülők temesvári lakásában minden szoba tele volt Meskó Zoltán képeivel, de újságcikkek, folyóiratok is arról árulkodtak lépten-nyomon, hogy a nagymama és a nagypapa folyamatosan nyomon követi az unokájuk pályáját (amint egy fontosabb anyag megjelenik az Egyesült Államokban, a gondos édesanya elküldi azt postán a nagyszülőknek - tudtuk meg). Meskó Zoltán mindig is egy nagyon ambiciózus gyermek, minden lében kanál srác volt: síelt, úszott, teniszezett, tagja volt egy temesvári német néptánccsoportnak, gyermekként a temesvári német színházban is megcsillogtatta tehetségét; és mindig, mindenben az első akart lenni, már az iskolában is – mesélte a nagymama, Meskó Erzsébet, akit az unoka németül, „omi”-nak szólít.
A nagymama a legapróbb részletekig ismerte „Zolika” napi programját, és mindig pontosan tudta, mikor, hol és hogyan zajlott a legutóbbi meccs. (Azért használom a múlt időt, mert 2012-ben beszéltem utoljára a Meskó házaspárral, nincsenek új információim a nagyszülőkről.) Akkor nagyon szoros volt a kapcsolat a szeretett unokával, annak ellenére, hogy Meskó Zoltán zsúfolt programja és az időeltolódás miatt elég ritkán tudtak telefonon beszélni. A nagyszülők azonban többször is meglátogatták már az Egyesült Államokban, és ilyenkor mindig a meccsekre is elmentek. Könnyes szemmel vallották meg a kamera előtt, mekkora öröm volt számukra ott látni őt a pályán, élőben, és micsoda büszkeség töltötte el őket, amikor elhangzott a neve a hangszórókban.
Meskó Zoltán 1986-ban született Temesváron, és bár magyar nemzetiségű, de német iskolába járt. Tizenegy éves koráig élt Romániában. Amikor szüleivel együtt elhagyta az országot - a zöldkártyát az Amerikai Vízum Lottón nyerték - játékai közül csak a legóját vitte el magával. A román, a magyar és a német nyelv mellett Meskó angolul és spanyolul is beszél, így a tekintélyes amerikai lap, a The Wall Street Journal a bajnokság legérdekesebb játékosának nevezte egy 2010-es cikkében. A sikeres focista útját Temesváron még a sportegyetemet végzett nagybácsija egyengette, míg Amerikában a szülei álltak és állnak mellette mindig, mindenben (a nagybácsinak később sportiskolája lett Kanadában). Ilyet szeretne Meskó Zoltán is, aki már két diplomát is szerzett a Michigani Egyetemen: bankigazgatást és sportot tanult, hogy később sikeresen tudja összekapcsolni a kettőt egy sportbizniszben.
2012. elején ismét forgattunk Meskó nagyszüleinek temesvári lakásán. Az amerikai Super Bowl döntője utáni napon kerestük fel a házaspárt. Meskó Vilmos és Meskó Erzsébet annak ellenére is fogadott, hogy igen el volt keseredve Meskó Zoltán csapatának a veresége miatt. A nagyszülők hajnali ötig fenn voltak és ott ültek a televízió előtt: a New York Giants 21-17-re verte meg Indianapolis-ban a New England Patriots-ot, amelyben Meskó Zoltán játszott. A meccset egyébként 57 másodperccel a vége előtt fordította meg a New York-i csapat, így mindössze ennyin múlt a temesvári származású játékos aranygyűrűje, ami a Super Bowl győzteseknek jár. A döntőre ők is hivatalosak voltak: meghívta őket az unoka, de nem tudtak eleget tenni az invitálásnak, hiszen 2011. októberében jöttek haza egy újabb amerikai útról. 2012. tavaszán azonban Meskó Zoltán Budapesten járt, ugyanis meghívást kapott a Patriots magyarországi szurkolóitól.
Az elveszített Super Bowl is valószínűleg nagy hatással volt Meskó Zoltán további karrierjére, hiszen a következő évre már nem kapott szerződést a bostoni csapattól. Ezek után beteljesültek álmai, mert szerződést kapott kedvenc csapatától, a Pittsburgh Steelers-től, ahol azonban néhány hét után szerződést bontottak vele. Pályafutása eddigi utolsó NFL-csapata a Cincinnati Bengals volt, ahol a 2013-as szezonban léphetett pályára.
2016. január 10., vasárnap
Azok a furcsa franciák és szokásaik...
Van egy jó magyar közmondás: „Ahány ház, annyi szokás” vagy ahogy errefelé mondják: „Autres pays, autres moeurs”. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam, mikor munkába álltam Luxemburgban, vagy ahogy helyi nyelven mondják: Lëtzebuergban.
Úgy hozta a sors, hogy mialatt határozott idejű szerződéssel dolgoztam Luxemburgban egy cégnél toborzás-kiválasztás területén, többségében francia kollégák vettek körül. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy a franciák viselkedése mellett nem érdemes szó nélkül elmenni. Alapvető tulajdonságuk, hogy a francián kívül más nyelvet nem nagyon hajlandóak beszélni. Ők szó szerint veszik azt, hogy minden nyelv, ami nem francia, az idegen nyelv, és a francia mintha valami elit, arisztokratikus, magasztos tartalommal bírna számukra. De azért az irodában néha, ha már csúnyán néztünk rájuk, akkor megszólaltak angolul vagy németül. Természetesen francia akcentussal. Egy francia kolléganőm azt állította, hogy nyelvtanulási hajlandóság szempontjából a Dél-Franciaországban élő 40 feletti férfi lakosság a legrosszabb. Ők maximum akkor hajlandóak megszólalni más nyelven, ha kompenzálásképpen kapnak valamit cserébe, legyen az egy pohár bor, vagy egy finom vacsora.
Ami elsőre feltűnt, hogy a franciák nagyon jól öltözöttek, sokat is költenek rá, és a lehetőségek tárháza tárul eléjük Luxemburg központjában az egymás után sorakozó butikokban: Gucci, Chanel, Dolce&Gabbana, Louis Vuitton, Escada, Guess, MaxMara, hogy csak egy párat említsek. Szeretnek erős parfümöket használni, és 90%-uknak kék a szeme (persze lehet véletlen, hogy csak én kaptam kék szemű kollégákat, de nem hiszem). Mindegyiknek van legalább egy háziállata, és furcsának tartanak, ha Neked nincs. Az elit, arisztokratikus, stb. jelzőkre rácáfolnak azzal, hogy az udvariasság fogalmát nem ismerik, nem engedik előre a lányokat az ajtónál, az ebédet tányér és szalvéta nélkül fogyasztják, és kanállal esznek mindenféle süteményt, beleértve a piskótát is. Hihetetlenül édesszájúak, rengeteg édes süteményt esznek, leginkább reggelire, kedvencük a croissant és a sajttorta. Ebédre szendvicset vagy salátát esznek, azt is úgy rendelik, vagy a büféből hozzák, a főzés náluk nem igazán divat, és minden alkalommal letolnak ebéd után egy joghurtot is, mindenki kivétel nélkül, mintha kötelező lenne. :) Egyszer vittem nekik jó magyar gulyást, két nagy kondérral, elfogyott mind, ízlett nekik. Mosogatni nem szoktak, sőt, többször rám szóltak, hogy vajon nem láttam-e a mosogatógépet a hűtő mellett? A főnököt egyszer elcsíptem, amint épp mosogatott, de az kimerült annyiban, hogy vízzel (mosogatószer és szivacs nélkül) kiöblítette a bögréjét. Talán jobb is, hogy volt egy mosogatógép…
A munkamorált tekintve minden nap más volt. Volt olyan, amikor senki nem szólt a másikhoz, mindenki tette a dolgát csendben, ezt szolgálta az is, hogy nap közben nem lehetett zenét hallgatni, se internetről, se rádióból, ugyanakkor a reggelek „közös ébredéssel” kezdődtek a konyhában, ahol mindenki töltött magának kávét feketén, először egyet, aztán még egyet, majd egy harmadikat, hogy legyen mit bevinni az irodába is. A kávét feketén isszák, és rázzák a fejüket egy grimasz kíséretében, ha valaki (pl. én) tejet tölt bele.
Ami még fura volt, de állítólag ez normális, hogy reggel mindenki puszival köszöntötte a másikat (na jó, a pasik csak kezet fogtak egymással), de ha már volt női tagja a találkozásnak, a puszi nem maradhatott el. Ha valaki délben érkezett be az irodába, akkor délben osztogatta a puszikat. Aztán ami még a puszik velejárója volt, hogy minden reggel elhangzott a bűvös kérdés: „Hogy vagy?”, „Jól. És Te?”, „Én is” beszélgetés, ami úgy hangzott, hogy „Ça va?”, „Ça va bien, merci. Et toi, ça va?” és a válasz igazából már nem is érdekelte őket. Ez a társalgás náluk alapvetően minden reggel, minden emberrel megtörténik. Olyan, mintha az hangzana el, hogy „Jó reggelt!”, „Jó reggelt!”. És rendesen meglepődnek, ha a feltett „Hogy vagy” kérdésre nem azt válaszolod, hogy „Jól”.
No meg teszteltem őket, hogy vajon náluk is francia ágy-e a francia ágy, és vajon tudják-e mi az a francia krémes, de utóbbiról még csak nem is hallottak, úgyhogy gyorsan feladtam azt a törekvésemet, hogy találjak még ilyen okosságokat.
Viszont ami kimondottan jellemző volt a franciákra, az a könnyedség és lazaság, amellyel kezelték a dolgokat. Gyakran 2-3 órán át ebédeltek, és úgy tértek vissza a munkájukhoz. A főnököm pl. az ebéd utáni kávéja mellett mindig megfejtett két Sudokut (mert állítólag a sudoku+kávé kombó bizonyítottan csökkenti az Alzheimer kór esélyét, és szentül hitt ebben…) Olykor az ebédjük mellé legurítottak 2-3 pohár bort vagy pezsgőt, bármilyen apropóból, majd nap végén beültek az autóba, és gond nélkül hazavezettek, mintha mi sem történt volna.
2016. január 9., szombat
Te milyen nyelven gondolkodsz?
Amikor idegennyelvű környezetben él az ember, természetes, hogy átalakul a nyelvhasználata. De nem feltétlenül úgy, ahogyan azt először gondolnánk.
Amikor fél év külföldön tartózkodás után először hazamentem, ezek a kérdések fogadtak: Tudsz még magyarul? Van már akcentusod? Milyen nyelven gondolkodsz?
Az első kettőt nem is tudtam hova tenni, egyrészt mert folyamatosan tartottam a kapcsolatot az otthoniakkal, másrészt pedig a kinti magyar közösségben is számos barátra tettem szert, akikkel rendszeresen összejártunk. Nem, nem felejtettem el az anyanyelvem, és nem is ragadt rám semmiféle akcentus, főleg nem egy olyan városban, ahol a legkülönbözőbb nyelveket hallja az ember nap mint nap, otthon, a buszon és a munkahelyen egyaránt.
De természetes, hogy formálódik az ember gondolkodása és nyelvhasználata. Amikor először mentem külföldre, az ottani munkahelyemen mindenki magyar volt a csoportban. Senkinek nem volt semmilyen akcentusa, annak sem, aki már évtizedek óta kint élt. Viszont a mindennapi szóhasználatba bekúszik egy-egy szó, amit gyorsabb az eredeti nyelven használni, mint magyarra fordítgatni. Ebből lesz például az, hogy a gyakornokokról néha úgy beszélünk, hogy “megérkeztek az új trainee-k”, vagy amikor azt mondjuk, hogy “holnap este közös department buli lesz a szlovákokkal”. Nem arról van szó, hogy ne tudnánk ezeket magyarul, csak így vannak benne a köztudatban, és kényelmesebb így használni őket.
Gyakori az is, hogy vegyes társasággal megyünk vacsorázni, és az asztal körül legalább két, de akár több nyelven is társalgunk egyszerre. Simán megy a többnyelvű beszélgetés, aztán valami hirtelen kizökkent, és az agyadban a váltó “átkapcsol”. Elég az, hogy pár szót hallj, ami nem azon a nyelven van, amit épp használsz. Itt van egy (nem igazán udvarias) példa: Johnnal beszélgetsz, de közben futólag a telefonodra pillantasz, hogy megnézd Sári üzenetét. Ez már elég is ahhoz, hogy amikor újra felnézel, Johntól megkérdezd, hogy “Bocsi, mit is mondtál?”
Vagy amikor hazamész Magyarországra, és a kedvenc angol nyelvű számod szól a rádióból, néha elkezded magadban énekelni. De akkor elképzelhető, hogy zsigerből azt fogod megjegyezni Csabinak, hogy “I really like this song!”.
Később másik fordítóirodában dolgoztam, ahol már nemzetközi csapatba kerültem. Egy német kolléga ezt írta egyik nap: “Kein Proofreading needed here.” Elkezdte a Proofreadinget egy német mondatban használni, de ezzel a váltó át is kapcsolt a fejében, és az angol vágányon haladt tovább.
Nem arról van szó, hogy elfelejtenéd a saját nyelvedet. De többnyelvű közegben élsz, és fejben állandóan váltogatsz egyik nyelvről a másikra. Ha véletlenül elrontod, az ugyanolyan, mint amikor magyarul is néha megbotlik a nyelved.
És mi a helyzet a gondolkodással? Azon a nyelven gondolkozom, amelyikre éppen szükség van! Ha azt pörgetem a fejemben, hogy Rachellel meg kell beszélnünk egy házibuli szervezésének részleteit, azt angolul teszem. És amikor Rékával készülök megosztani a legújabb pletykákat Pietróról, akkor viszont magyarul jár a fejemben az a vicces sztori, ami amúgy angolul történt meg egy francia nyelvterületen egy olasszal.
A legérdekesebb felfedezésem pedig akkor történt, amikor bevásárlólistát írtam. Marianához voltam hivatalos, és előtte még be akartam vásárolni, ezért felhívtam, hogy vegyek-e neki is valamit. Ebből az lett, hogy amikor később a boltban előkotortam a zsebemből a cetlit, a lista valahogy így nézett ki: “fogkrém, tusfürdő, saláta, bananas, milk, bread, paradicsomszósz, gomba, orange juice”. Egyrészt dobtam egy hátast a száraztészta-soron, másrészt rájöttem, hogy a saját bevásárlólistámon magyarul gondolkodok, míg egy külföldién angolul.
Aztán előfordul az is, hogy az egyik nyelv egyik kifejezését szó szerint fordítva használod a másikban. Mivel a fejedben már amúgy is több nyelven kavarognak a gondolatok, ezzel kicsit megkönnyíted az átkapcsolást, és nem akadsz meg a beszélgetésben a megfelelő szót keresgélve. Ez történik pl. akkor, amikor hirtelen azt mondod, hogy a krumplifőzeléket befejezted, nem pedig megetted, vagy amikor azt kérdezed, hogy “When does the train arrive?”, what time helyett, mert magyarul inkább kérdezed azt, hogy “Mikor jön a vonat?”, mint azt, hogy hánykor.
Persze sok minden függ attól is, hogy mióta élsz külföldön, és mennyire használod ott az anyanyelved. Minél kevesebbet használod az agyad magyarul, annál nehezebben jön a váltás, annál gyakrabban fordulnak elő ezek a kis hibák, és egy idő után talán akcentusod is lesz.
Egy viszont biztos: amikor egy idegennyelvű csoport előtt állsz, és meg kell számolnod, hogy hányan tették fel a kezüket, akkor lehet úgy kezded, hogy “one, two, three...“, de nagyjából ötnél majd biztos megrázod a fejed, és elölről kezded, hogy: egy, kettő, három, négy…
Tehát nem olyan könnyű elfelejteni magyarul, ráadásul nagyon különbözik is a többi nyelvtől. Többnyelvű környezetben élni pedig izgalmas és érdekes, és sok vicces sztorit is szül. Neked van hasonló példád? :)
2016. január 8., péntek
Realitás kontra érzelmek: társadalomkritika a magány éve után
Nem beszélünk róla, nem látjuk, nem vesszük észre - ellenben a legrosszabb helyzetekben vadul dobálózunk vele, mintha tudnánk, hogy miről is beszélünk. Ez lenne itt a statisztikai adatok helye, de sajnos magyarországi viszonylatban nem igazán készülnek felmérések a témával kapcsolatban. Értem én, hogy a MAGáNY teljesen szubjektív, de valahogy olyan, mint az infláció: tagadjuk a létezését, de mégis érezzük a saját bőrünkön. De mi a valódi magány? Miért terjed, mint az influenza és valóban tényleg olyan rossz-e? Mit tehetünk ellene és hol követjük el a legnagyobb hibát?
REALITÁS – A MEGHATÁROZÁS
"A magányosság olyan érzelmi állapot, melyben a személy erőteljes üresség és kirekesztettségi érzést tapasztal. … A magányos ember elvágva, elidegenítve érzi magát a többi embertől, számára nehézséget okozhat vagy lehetetlen is lehet értelmes emberi kapcsolatok kialakítása. Gyakran tapasztal szubjektív belső üresség érzetet és a világtól való elzártságot... " - https://hu.wikipedia.org
Elteltek az ünnepek, és van, aki ezt az időszakot már rutinszerűen távol töltötte az otthonától. A közmegítélésben ismert tényállás szerint bélyegezzük is meg rögtön: mert az illető innentől kezdve biztos, hogy m-a-g-á-n-y-o-s. Mondhatnánk azt is, hogy s-z-e-r-e-n-c-s-é-t-l-e-n. Jöjjön a sajnálat, és keressük szemében az elvárt szégyenérzet pislákoló jeleit. Arról már nem is beszélve, hogy a"magányos" ember “furi”. Biztos, hogy oka van annak, hogy egyedül tengeti napjait. Lökött vagy vesztes, esetleg valami titkos fétist gyakorol.
Túl az (ön)irónián, a magányról a legtöbb embernek a párkapcsolat utáni vágy, a szomorúság, az egyedüllét és a félelem jut eszébe. Miközben hatalmas a különbség az „egyedül érzi magát” és az „egyedül van” között, mégis, szinte képtelenek vagyunk különbséget tenni.
ÉRZELMEK – ÚGY TERJED, MINT AZ INFLUENZA
Az idős macskás nő, mint a magány jelképe, teljesen kezd kiégni a köztudatból. Ennek a legegyszerűbb magyarázata, hogy míg öregedő társadalmunk idősebb tagjai még tudják az emberi kapcsolatok teremtésének csínját-bínját (illetve értékét!), addig a fiatalabb korosztály teljesen elveszett ebben a témában. Mára már lehetőségünk van bárkivel, bármikor kapcsolatba lépni, és ehhez legalább 20 különféle applikációt képesek lennénk egy pillanat alatt felsorakoztatni. Most, hogy tudunk mindenkinek minden mozzanatáról, talán már annyira nem is izgalmas. Nem szeretjük őt kevésbé, csak mi érezzük magunkat kevesebbnek: már nem vagyunk az az egy vagy legalábbis nem tartozunk abba a szűk körbe, aki tudja, hallja vagy épp látja. Már nem vagyunk kitüntetve a figyelem értékével, valójában az intimitás jelentősége veszett el teljesen. (Közröhej 1.0: a legtöbb, amit adhatsz valakinek az az időd és a figyelmed.)
Már nem hív fel, hogy babát vár. Mire megtudod, te már csak a 146. lehetsz, aki megnyomja a hüvelykujjas ikont. A Facebook nem más, mint a személyes hírportálod, ahol a hírek témáját és szereplőit te magad választod ki az ismerőseid közül. Feliratkozol az életük történéseire, eseményeire, gondolataira. A buszon gyorsan végiglapozod, mit evett a tesó, kibékültek-e Petiék, milyen volt Anna nyaralása. Egy olyan világot élünk, ahol még arról is megosztunk egy fényképet, ahogy a gyerek a kórházban van... Na de mégis, hol a határ?
REALITÁS – SENKI NINCS BIZTONSÁGBAN
A világ rettentő gyorsan változik és pont ezért hatalmas szakadék alakult ki a generációk között.
Már nem a családi asztalnál rutinos indiszkrécióval elhangzó “Na és gyerek/unoka? Hmmm, hmmm, hmmm?” kérdés teszi a legnagyobb súlyt az emberek vállára. Már nem ott okoz igazi problémát, hogy lesütjük a tekintetünket és megpróbáljuk elmagyarázni (a vélhetően más nézeteket valló hallgatóközönségnek), hogy biza MÁS világot élünk.
Igen, mi MÁS nemzedék vagyunk. A korábbi generációk által támasztott elvárások nem, de a körülmények annál inkább változtak.
Világszerte rengeteg a párt kereső harmincas, az elvált negyvenes és a megfelelési kényszerrel küzdő huszonéves fiatal. A közös mindannyiukban a félelem és az ideálok hajszolása. De nem csak a szingliket érinti a jelenség. Mi van, ha a családi idillbe beüt a társas magány? Micsoda elképzelhetetlen és aljas kifejezés is ez: T-Á-R-S-A-S M-A-G-Á-N-Y. Igazi sunyi jelenség. Már azt hinnéd, biztonságban vagy. Kertes ház, két gyerek, Volvo a garázsban, fajtiszta kutya - egy szuka, egy kan - ahogy az illik. De valami nem stimmel. Rossz hír: a papír nem ment meg a problémától!
ÉRZELMEK – MIT TEHETÜNK ELLENE?
A Personality and Social Psychology című lapban megjelent legújabb vizsgálat alapján kijelenthetjük, hogy a krónikusan magányos emberekben is ott van a szociális készség, csupán saját magukat korlátozzák. A gátjaik felépítése régi kapcsolatokon és társadalmi elvárásokon alapszik. Mérvadó viszonyítási pontjaik “mások” lesznek és a folyamatos hasonlítgatás után csak azt fogják tisztán látni, hogy mivel"kevesebbek", mennyire eltérnek a nagy átlagtól. (Közröhej 2.0: “falakat építünk hidak helyett” de ez sokkal elegánsabb annál, mint ahogy én ezt gondolom...)
Képesek vagyunk olyanoktól rettegni, ami valójában emberré tesz minket. Olyan tulajdonságokat igyekszünk folyamatosan palástolni, ami inkább szerethető, mintsem elítélendő, és belevetve magunkat egy ördögi színjátékba, azzá válunk, amivé nem akartunk.
Itt az ideje a magányt övező stigma feloldásának, mikor a kezelése annyit tesz, mint egy megfázásé. Mert a valódi okok egy része abból adódik, hogy az emberek hosszútávú célok nélkül - csupán csak - léteznek. Nem bíznak senkiben és kapcsolataikat fogyasztási cikkekkel azonosítják.
Képtelenek vagyunk szoros, valódi érzelmekre alapuló (teszem azt szeretet) emberi kapcsolatokat kialakítani. Lehetsz te New York City kellős közepén, bitang magányos leszel ennek a képességnek a hiányában. (Közröhej 3.0) Mert felnőtt emberek között “Szeretni TUDNI valakit”, és “elfogadni más szeretetét” egy cseppet sem olyan könnyű, mint ahogyan ez hangzik. Talán a legrosszabb része, hogy ehhez minimum két, érzelmi intelligenciával rendelkező személyre van szükség.
REALITÁS – TÉNYLEG AKKORA MUMUS A MAGÁNY?
A magyar nyelvből teljesen eltűnt a magány jelentésének pozitív oldala, de érzelmeinkből koránt sem. Egy eldugott hegyi viskó a havas tájban, egy messzi sziget, egy farm a semmi közepén – nincs olyan, aki még nem érezte ezen mágikus helyek hívogató szavait. A vágyképek bennünk élnek, mert a hétköznapok ellenvilágát látjuk benne. A szürke mindennapokét, amiket megannyi emberrel töltünk el magunk körül (de mégis személytelenül), összezárva, a saját döntésünk legkisebb esélyét is eldobva, áldozati szerepben. Iroda, lakótelep, bevásárlóközpontok, dugó - de már sokan felismerték, és láthatóan egyre tudatosabban próbálnak kiszakadni ebből az állapotból. Lehet ez sport, lehet ez fizikai izoláció, vagy hétvégén eltöltött offline időszak. A wellness iparág megfelelő időben felismerte a jelenséget és hamar nagy népszerűségre tett szert a"nyugalmat nyújtó" szolgáltatásaival és az egyedüllét luxusával.
"A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik." - Gabriel García Márquez Száz év magány című könyvének néhány gondolata
2016. január 7., csütörtök
A világhírnév kapujában: beszélgetés Király Viktor énekessel, dalszerzővel Los Angelesben
Nagyon sokan szorítottunk neki, izgultunk érte és most örömében osztozunk. Büszkék vagyunk rá. Király Viktor elsősorban énekes karrierjéről ismert, de már dalszerzőként is jegyzik a nevét. A negyedik Megasztár-sorozat győztesével, a 2008-as "Év Hangjával", az U. S. The Voice tehetségkutató verseny egyik, nagy sikert aratott sztárjával Los Angeles belvárosában beszélgettem.
– Az Amerikai Egyesült Államokban születtél, 16 éves korodig ebben a Magyarországtól távol eső országban cseperedtél fel.
– Igen, 1984-ben, New Yorkban születtem. Szüleim szülőföldjére visszatérve, kamasz fejjel csöppentem bele egy új világba, ahol – bevallom – közel sem volt egyszerű számomra megélni a nagy változásokat. Szüleim úgy döntöttek, hogy költözni kell. Először úgy volt, hogy egy évet töltünk majd Magyarországon, de a tervek idővel megváltoztak. Otthon maradtunk. Egy évből tizenöt lett.
– Sokszor lesz a tervezett egy évből több. Pontosan ismerem ezt a helyzetet, ezt az utat én is megjártam, csak éppen ellentétes irányba utazva. Magyarországról költöztem Kaliforniába.
– Elsősorban azért mentünk haza, hogy anyu meggyógyuljon. Ez volt a fő cél. Azt akartuk, hogy az egészségét visszanyerje, így – még ha szívünk szerint talán nem is vágytunk a változásra –, de harag nélkül tudtunk felülni a repülőre, mely Budapesten landolt. Ott kezdtem el újra az életemet.
– Mi volt az, ami igen megnehezítette az első otthon töltött időszakot? Mennyire volt akadályokkal teli a beilleszkedés?
– Számomra nagyon könnyű volt a helyzet, hisz egyszerűen nem illeszkedtem be. Ez a teljes igazság. Tudni kell, hogy én nem egy magyar iskolába jártam Budapesten, hanem egy nemzetközi angol nyelvű iskolát kezdhettem el, ahol sok szerb, orosz ült velem egy padban. Akadt néhány magyar a tanulók között, de többségben mindenki külföldi volt, angol nyelven kommunikáltunk egymással.
– Ebből az intézményből kikerülve mi várt rád?
– Terveim szerint úgy volt, hogy visszaköltözök New Yorkba. Egyéb okokból kifolyólag szüleim féltettek ettől az elhatározástól. Rábeszéltek, hogy egy évet, nyomatékosítom, csak egy évet töltsek el egy magyar színésziskolában. Az ő marasztalásukra végül nem utaztam el tehát, hanem beiratkoztam Gór Nagy Mária színitanodájába. Maga az iskola most már egy főiskolának számít Magyarországon. Elvégeztem a sulit, őszintén bevallom, hogy nehéz volt számomra. Rá kellett jönnöm, illetve a környezetem is rádöbbentet, hogy közel sem beszélek tökéletesen magyarul. Volt mit javítani, volt hova fejlődni.
– Jelentett akkoriban előnyt számodra, hogy szép hanggal vagy megáldva?
– Igen. Megerősítettek abban, hogy vannak nyelvi nehézségeim ugyan, de kétségkívül jól énekelek. Folyamatosan ment ez az egyensúlyozás. Azt, hogy jelenleg ilyen szinten beszélek magyarul, azt határozottan Gór Nagy Mária színitanodájának köszönhetem. Az ott szerzett tudás alapozta meg igazán és fejlesztette a nyelvtudásomat. Beszédtechnika tanárhoz jártam és rendkívül sokat olvastam magyarul. Példának okáért Dosztojevszkij regényeket.
– Aztán feltételezem, hogy idővel megszerezted a diplomát.
– Így volt, három éves képzés után átvehettem a színész diplomámat. Segített az iskola abban is, hogy rádöbbenjek arra, felismerjem azt a tényt, hogy én valóban nem színésznek készülök. Legalábbis, nem színházi színészi babérokra vágyódom.
– Minden arra utal, hogy jelenleg más utakon evezel. A felismerés után merre indultál tovább?
– A színésziskola után, hogy keressek egy kis pénzt, angoltanárként dolgoztam.
– Meg kell, hogy kérdezzem. Népszerű tanár voltál?
– Nem hinném, de jókat beszélgettem a tanítványokkal. Ilyen csevegő tanárnak hívtak, nem a nyelvtant tanítottam. Valahol ez is egyfajta élmény és tapasztalatszerzési lehetőség volt számomra. Jó sokáig csináltam, ezzel jutottam zsebpénzhez.
– Jól keres az ember egy ilyen állással?
– Viszonylag jól kerestem, sok órám volt. Abból a zsebpénzből megtehettem már azt, hogy titokban lejártam pince-, zenei stúdiókba. Abban az időben kezdtem el verseket írni és hallottam a melódiákat a fejemben. Viszont nem tudtam hangszeren játszani. Nem tudtam lejátszani azt, amit hallok. Se zongorán, se gitáron. Igazándiból fizettem azért, hogy feljátsszák az én ötleteimet. Innen jön az egész, ez itt a gyökere mindennek. Beleszerettem a háttérmunkába, így a zeneszerzésbe is. Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy közelebb kerüljek a zenéhez.
– Ezt milyen lépés követte?
– Egy idő után olyan szinten beleszerettem a stúdiómunkába, hogy az összegyűjtött pénzemen felépítettem otthon egy kicsi stúdiót.
– Az otthon megteremtett technikai háttér és lehetőségek ösztönöztek arra, hogy elkezdjél komolyabb szinten is zenéket szerezni?
– Így volt. Vettem magamnak egy zongorát, amin ugyan nem tudtam játszani, de jól pötyögtem a billentyűkön. Ötleteim voltak, aztán szépen-lassan lejátszottam a zongorán a fejemben megszületett dallamokat.
– Az egyik videoklipedben éppen zongorázol.
– Igen-igen. Mára már elmondhatom, hogy eléggé szépen játszom. Sok munka és gyakorlás áll mögötte. Igen kitartó vagyok. A gitárom is gyakorta a kezembe kerül, de nem lépek fel vele.
– A zene végigkísérte gyermekkorodat, a szüleidnek is szívügye. Édesapád a Universal együttes ismert dobosa volt, a Color nevű együttes frontembereként is aktívan tevékenykedett, énekesként édesanyádhoz is közel állt a zene. Az Egyesült Államokba érkezve ők ebből a munkából láttak el egy családot?
– Igazság szerint nem, ugyan ebből próbálták. Az apám, aki itthon nagyon sikeres zenészként állta meg a helyét, amikor New Yorkba érkeztek, az első években dobosként próbált meg elhelyezkedni, többé-kevésbé sikerrel. Játszott egy pár fusion zenekarban.
– Ha jól érzem most te egy kicsit hasonló csónakban evezel? Magyarországon már ismert a neved, a zenéd népszerűségnek örvend. Számos rajongó követi lépteidet, sikereid sorát. Te mégis úgy döntöttél, hogy egy új útra lépve, egy másik országban próbálkozol, ott mutatod meg és adsz teret a tehetségednek.
– Igen, és apám saját tapasztalatait ismerve féltett is. Féltett a kudarctól. Neki nem sikerült. Nyilván nem volt alaptalan a féltése. Viszont ő örömét lelte egy másik szakmában. Üzletemberként teljesedett ki. Ebből el tudta tartani a családunkat.
– Édesapád élesztette fel benned elsőként a zene iránt lobbant szereteted?
– Ő dobolt, én meg utánozni szerettem volna. Milyen egy kisgyermek? Utánozza a nagyobbat. Több-kevesebb sikerrel. Ezt az időszakot követően ikertestvéremmel és barátaimmal különböző zenekarokat alapítottunk. Nővérem, Linda sikeres pályafutása is példamutató volt számomra. Az első mérföldkő a zenében az volt talán, amikor a pici pince stúdióban kész lett az első szerzeményem. Akkoriban 18-19 éves lehettem.
– Saját elhatározás volt, vagy ösztönzött valaki arra, hogy megmérettesd magad? Volt valaki, aki a hátad mögött állva bátorított?
– Mindkét alkalommal állt valaki a hátam mögött. Amikor 2008-ban a Megasztár 4. szériájára jelentkeztem, több okból kifolyólag nem éreztem túl jól magamat a bőrömben Magyarországon. Nem váltották egymást a sikerek sem. Vissza akartam térni Nem Yorkba. Mielőtt azonban megtettem volna, anyu bátorításának köszönhetően jelentkeztem a versenyre. Rábólintottam, hogy ok, csináljuk. Hátha összejön. Adtam magamnak egy esélyt, veszteni valóm nem volt. Ezt előre persze nem tudhattam, de összejött. Körülbelül tízezer jelentkező közül kerültem ki –végül– győztesen. Anyu próbált otthon tartani. Egyébként ő az, aki imádja Magyarországot, sok szállal kötődik az országhoz.
– Magyarország belőlem is imádatot vált ki, hasonlóak lehetnek az érzéseink az ország iránt.
– Véleménye szerint semmi nem lehet szebb és jobb Budapestnél. Egyébként igazat adok neki. A főváros tényleg fantasztikus hely, én is szeretem. Ahogy Pécset és Szegedet is nagyon kedvelem. Mindig nagy kaland ezekben a városokban fellépni. De az is tény, hogy mi már nem ott, hanem New Yorkban születtünk, ott nőttünk fel, oda köt minket számos élmény, barátság. Azért ha sokáig vagyok távol a várostól, bizony hiányzik.
– Mi történt a Megasztár válogatásán?
– Nem nagy kedvvel indultam az egésznek. Amint a későbbiekben kiderült, a válogatáson elénekeltem egy dalt Eric Benettől, „Last time” címmel. Ismert emberek ültek a zsűriben, úgy gondolom, hogy megálltam a helyemet én, az akkor még a nulláról induló, félénk srác.
– Félénk? Meglepsz.
– Hú, nagyon. Bizonyos szempontból még a mai napig is félénknek tartom magam. A Megasztár idején, 2008-ban, én voltam az a fiatal tehetség, akit sztárrá kellett, lehetett formálni idővel. Megvoltak hozzá az adottságaim, a színpadi képességeim. Formálható voltam, ez előny.
– Elismerték a tehetségedet. 2008-ban te lettél az "Év Hangja". Milyen mértékben tudtak kikupálni, hitet önteni beléd?
– Tudtak. A műsor végére már mérföldkövekkel jobban tudtam hinni magamban. Nőtt az önbizalmam.
– Nyilván egy tehetségkutató verseny keretében sem előny, ha az emberben nincsen meg a megfelelő mértékű magába vetett hit.
– Így van, ez nagy problémám volt. Dolgoztam rajta és mások is segítettek abban, hogy kinőjjek ebből a kevésbé előnyös tulajdonságból. Elsősorban el kellett hinnem, hogy a tehetségemnek köszönhetően nyertem meg a zsűri tetszését és nyertem meg a versenyt is. Nem azért, mert az egyik producer jobban favorizált engem, mint a többieket. 2009-ben jelent meg bemutatkozó stúdióalbumom Király Viktor címmel, amelyet igen nagy közönség- és szakmai várakozás előzött meg. Akkor ott elindult valami. Forgószél című dalomat elkezdték játszani a rádiók és legnagyobb örömömre a dal a 2009-es nyár egyik legkedveltebb hazai slágere lett. Ezt sikerként könyvelhettem el. 2014-ben énekesként bekerültem A Dal 2014 eurovíziós nemzeti dalválasztó show elődöntőjébe Running Out Of Time című dalommal.
– Bizony sok mindent letettél az asztalra. A Megasztár óta eltelt jó pár év. Az emberek változnak idővel. Te is. Milyenné vált Király Viktor az évek múlásával? Jelentősen változott a karaktere, a zenéje?
– Valahol mindkettő. Megmondom őszintén, hogy én kétfajta Viktort ismertem ki magamban eddigi életem során. Van egy kishitű, önbizalom hiányban szenvedő, félénk fajta. Aki egyáltalán nem bízik magában és ezért sikertelen. A másik kicsit idősebb és tapasztaltabb már, optimistább, kitartó. Ő már tudott magában kreálni egy egészséges önbizalmat és még nem nevezhető talán beképzeltnek. Mostani fejjel hiszek magamban, a jövőbeli lehetőségeimben, a saját szerzeményű dalaimnak a sikerében.
– Ez a tapasztaltabb éned mennyiben látja másnak New Yorkot, mint kicsi fiúként annak idején?
– Nagyon másnak tűnik a város. A metropolisz egy kertvárosi részében nőttem fel, Long Islandben. Nagyon boldog éveket tudhatok ott magam mögött, sok-sok barát között cseperedtem, akiknek legtöbbje az első generációként kiköltözött szülők gyermekei voltak. A mai napig tartom velük a kapcsolatot, a barátságuk fontos számomra.
– Ahogy mesélsz New Yorkról, szavaidból kiérzem a lelkesedésedet, hogy igen nagy lehet a kötödésed e nagyvároshoz. Ugye nem tévedek?
– Hát nem. Szeretem a nyüzsgést, az ott domináló pezsgő életet. Manhattan varázsa kimondottan vonz. Los Angeles egy kicsit más. De a zene itt van, meg jelenleg én is itt tartózkodom, itt lépek fel többek között a Magtár színpadán is, az itteni magyar közösségnek énekelve.
– Jelenleg ingázol New York és Los Angeles között. Melyik mellett tennéd le a jövőben a voksot? Melyik nagyváros kínál számodra nagyobb lehetőségeket? Gondolom mindkét hely mellett szól valami.
– Van egy ikertestvérem, Ben, aki New Yorkban él jelenleg és van egy féltestvéresem David, aki Los Angelesben tevékenykedik. Velük folyamatosan erről beszélünk, latolgatjuk, hogy hová érdemesebb költözni. Nehéz döntés ez. Volt időszak, amikor kicsit viccként az is megfordult a fejemben, hogy Nashvillebe kellene jövőt építenem, mondván az is egy zenei központ. Jelenleg úgy gondolom, hogy New York vagy Los Angeles között kell választanom. Minden majd az adódó lehetőségektől függ. Annak függvényében kell majd határoznom, letelepednem.
– Az az út, amin most jársz, ajtókat nyitott meg neked, majd úgyis meglátod, hogy merre indulj el. Viszont mi lesz a Magyarországon már felépített karrierrel?
– Ápolgatom. Nagyon sokat számít nekem az otthonról érkezett támogatás. Jó érzéssel tölt el a tudat, hogy az otthoniaknak hiányzom, hogy várnak haza, hogy szorítanak nekem. De meg kell érteniük, hogy most jelen pillanatban, jelen időszakban itt az én helyem. Ez persze nem zárja ki, hogy keressem az otthoni fellépési lehetőségeket, várom az alkalmakat, hogy Magyarországon is színpadra állhassak. Kisebb lett a föld, nagyobbak a lehetőségek, mobilisak vagyunk. New Yorkból felszállva kilenc óra elmúltával leszáll a gépem Budapesten, ahol a legnagyobb örömmel töltök majd időt. Aztán az utam majd visszavezet. Egyébként a nagy sztárok állandóan repülőn ülnek. Az a különbség még egyenlőre köztük és köztem, hogy a jegyemet még többnyire én fizetem és turista osztályon utazom az utasok többségével.
– Ez nyilván idővel változni fog.
– Legyen igazad!
– Hányadik interjú felkérésnek teszel eleget?
– A show (ami nagyon jól megszervezett volt, izgalmakkal teli) időszakában nem adtam interjút, hisz nem is lehetett igazán. Kéthetente volt egy konferencia hívás, amit összeállított a Voice. Ott sok-sok újság képviselője kérdezhetett. Magyarországról hívtak jó páran, voltak telefonos beszélgetéseim.
– Az általad előbb említett versenyről, a Voice-ról mesélve, valóban 50. 000 ember mérettette meg magát az első körben?
– Az első válogatás New Yorkban volt a Time Square-en. Ez márciusban volt, éppen egy hóvihar állított sokak elé akadályt a városukban. Egy nagy zenei stúdióban kellett négy dalt elénekelnem. Szigorú volt a rosta, de elmondhatom, hogy jól sikerült az első bemutatkozás.
– Aztán számtalan válogatás után, idővel szűkült a kör, egyre kevesebben lettetek. A végére már csak 24-re szűkült a társaság. Bekerültél a top 24-be. Ez fantasztikus, óriási dolog! Le a kalappal előtted. A tehetséged utat nyert. Kétségkívül kiemelkedő volt a teljesítményed.
– Köszönöm. Engedd meg, hogy az általad említett számot egy kicsit korrigáljam. A top 20-ba válogattak be. A szervezők változtattak a szabályokon és végül visszahívtak plusz négy embert. Így lettünk végül 24-en.
– Milyen volt a hangulat köztetek? Az izgalom uralkodott? Nagyon izgultál? Most már bevallhatod.
– Persze, egy ilyen helyzetben izgul az ember. Egyébként minden fellépés számomra izgalommal, izgulással jár. De színpadra állva elszáll minden nyomasztó érzés és énekelve kiteljesedek. Van, hogy agresszív a közönség, az akár ijesztő is lehet, nem túl biztató.
– A biztatást említve. A verseny folyama alatt a veletek dolgozó zsűritagok, mentorok mennyire adták alátok a lovat, mennyire motiváltak, támogattak?
– Nagyon. Az első élő közvetítés igen izgalmas volt. Amikor elkezdesz énekelni és a zsűritagok, potenciális mentorok neked háttal ülve hallgatnak és te éneklés közben azt várod, hogy közülük valamelyik megforduljon. Izgalmas.
– Négyen megfordultak, csodálatos, mennyei érzés lehetett. Valahol biztosan felemelő volt megélni ezt az egyedi pillanatot.
– Hihetetlen volt számomra. A mai napig az. Amikor az első zsűritag megfordult, megnyugodtam, akkor „már csak” énekelnem kellett.
– Miben rejtőzik a te varázsod? Egy biztos, a személyiségednek van egy varázsa, csodalatos a hangod, a hangszíned egyedien káprázatos.
– Köszönöm. Sokan az utóbbi állítást erősítik, Adam Levine (egyik mentor) is ezt tette. Tudni kell, hogy az válhat igazán sikeres énekessé, akinek különleges a hangszíne. Valaki, akinek a hangját felismered ezer közül. Bízom benne, hogy én is egy ilyen tehetség vagyok. Ezt egy külső ember majd eldönti.
– A megjelenés mennyire számít, vagyis az, hogy mennyire vagy színpadképes, jó kiállású?
– A Voice-ban nagy előny, ha nincs színpadi megjelenésed, bármennyire meglepő tény ez. Nem hátrány, ha esetlen és cuki vagy, akinek segíteni kell, hogy megfelelőképpen kivirágozzon.
– Érdekelne, hogy mennyire volt erős a mezőny, volt-e gyenge láncszem köztetek?
– Visszagondolva: volt. Volt egy pár ember, akik nem voltak éppen túl tehetségesek.
– Mennyire voltál csalódott? Ennyi szép sikert halmozva végül nem kerültél be a fináléba, nem mondták ki a nevedet.
– Most őszinte leszek. Jó lett volna bekerülni, de az elsődleges célom az volt, hogy megismerjék a nevemet. Hogy nyissák ki azt a bizonyos ajtót, ha elmegyek egy lemezkiadóhoz és hallgassák meg a zenémet. Ez sikerült, ezt elértem azáltal, hogy a Top 20-ba bekerültem.
– Adam Levine hogy véleményezett?
– Ő a szívemhez szólt és igen sokat foglalkozott velem. Azt mondta, hogy én már egy kész sztár vagyok. A szavai idézve: "egy kiforrott művész már". Ezt hallva azért jó érzések fogtak el. Elhitette velem, hogy tehetséges vagyok és sokra viszem még ebben a szakmában. Ebben más zsűritag is megerősített.
– Amerikában nehéz befutni?
– Nehéz bizony. Lehetsz a legtehetségesebb ember, de ha nem áll mögötted egy nagyszámú rajongótábor (és itt százezrekről, milliókról beszélek), nem készíted el a saját jó minőségű videódat, nem építed ki megfelelően szociális hálózataidat, akkor nem fognak veled foglalkozni. A Voice ugye megcsinálja a promóciót, kapukat nyitogatott, nyitogat. Most a saját zenémen dolgozhatok nagy erővel, hogy aztán a produktumokkal kopogtathassak. Bízom a legjobbakban.
2016. január 6., szerda
13 téli fesztivál, amit nem szabad kihagyni
Ha azt hitted, hogy igazán jó bulik csak napsütésben és nyáron lehetnek, tévedtél. Télen legalább annyi őrült bújik elő valahonnan, mint ahányan ellepik a fesztiválokat az év közepén. Sőt! Néhol talán még durvább arcok mutatják meg magukat és azt a világnak, hogy attól, hogy hó, jég, és hideg van (már ahol), igazán nem érdemes visszafogni magadat, ha egy jóféle kikapcsolódásra vágysz. Ez pedig itt ezeknek a téli buliknak a legjava.
VELENCEI KARNEVÁL - VELENCE, OLASZORSZÁG
2016. JANUÁR 23-FEBRUÁR 9.
A Velencei Karnevál a téli szezon egyik Cadillac-je, immár évszázadok óta. A süllyedő várost január végén, február elején ellepik a pestisdoktorok jellegzetes, csőrös maszkjába öltözött figurák és egyéb jelmezek tulajdonosai. A gondolák, kanálisok és a Szent Márk tér tökéletesen alkalmasak arra, hogy az ilyenkor szürke Velencét egyszerre tegyék titokzatossá, idézzék meg az évszázadokkal ezelőtti divatot és ötvözzék mindezt egy elképesztő és giccses színorgiával. De nézzük el (és főleg meg), hiszen minden évben csak egyszer van farsang.
CARNAVAL DE QUÉBEC - QUÉBEC, KANADA
2016. JANUÁR 29-FEBRUÁR 14.
Hol máshol is lehetne a világ egyik legnagyobb téli fesztiválja, ha nem Kanadában, azon belül is Québec-ben? Ez nem egy kis rendezvény valami apróságra kihegyezve, hanem ez itt A TÉL, úgy teljes egészében. Ami itt nincs a Carnaval de Québec ideje alatt, azt nem is lehet csinálni 0 fok alatti hőmérsékletben. A teljesség igénye nélkül van itt síelés, korcsolyázás, szánkózás, kenuzás a jeges Szent Lőrinc-folyón vagy éppen hószobrászok versenye.
UP HELLY AA - LERWICK, SHETLAND-SZIGETEK, SKÓCIA
2016. JANUÁR 26.
Van minden évben egy csodaszép viking hajó, amit azért faragnak a lerwicki ácsok, hogy aztán január utolsó keddjén égő fáklyák százait dobálják rá az Up Helly Aa résztvevői. A Skóciához tartozó Shetland-szigeteken rendezik Európa egyik legnagyobb tűzfesztiválját, aminek keretében nagyjából ezer népviseletbe öltözött posztviking taps és mosoly közepette csinálja azt, amit az év maradék 364 (idén 365) napjában néhány hónap elzárással jutalmaznának. Ég a hajó, ég, el ne aludjék. Utána zenés-táncos mulatság, majd alvás.
FÉNY FESZTIVÁL - AMSZTERDAM, HOLLANDIA
2015. NOVEMBER 28-2016. JANUÁR 17.
Barátság - ez a mottója a szezon aktuális Fény Fesztiváljának. Amikor beköszöntenek a sötétség és a hideg hónapjai, Amszterdam akkor virágzik ki igazán: a holland városban 55 napos elképedés veszi kezdetét. A helyi és a nemzetközi fényművészek legjobbjai mutatják meg tudásukat a város központjában és a festői csatornák mentén.
ALTITUDE COMEDY FESTIVAL - MAYRHOFEN, AUSZTRIA
2016. JANUÁR 11-15.
Ha csak önmagban a lenti videót néznéd meg, azt hihetnéd, hogy az összes hülyét sikerült egy helyre összegyűjteni és még síléceket is adtak nekik. Sokat nem tévedsz. Az Altitude Comedy Festival arra vállalkozik, hogy a síelés örömét és adrenalinszintjét ötvözze valahogyan a humorral és a stand up comedy-vel. Ebből lesz az öt napos röhögős izomláz, amiről a világ legjobb komikusai közül néhány és az osztrák Alpok sípályái közösen gondoskodnak, lazításnak meg ott vannak a kötelező esti bulik.
HORIZON FESTIVAL - BANSKO, BULGÁRIA
2016. MÁRCIUS 12-17.
Talán még nem olyan ismert Bansko, mint mondjuk Ausztria, Svájc vagy éppen Franciaország síparadicsomai, de ha másról nem, arról mindenképpen érdemes megjegyezni a bolgár település nevét, hogy itt rendezik Európa egyik legmenőbb téli buliját, a Horizon Festivalt. Hat nap telepakolva az elektronikus zenei élet legjobbjaival, rengeteg party a belvárosban és a hegyekben. Ha pedig mindez nem elég, akkor 75 kilométernyi világszínvonalú pályán lehet síelni egyet. Kettőt.
DARTMOUTH WINTER CARNIVAL - HANOVER, USA
2016. FEBRUÁR 11-14.
1910-ben egy iskolai szabadnapnak indult és tessék: mára az egyik legismertebb téli fesztivál lett a Dartmouth Winter Carnival. Ha még nem láttál pizsamában síelő férfit, befagyott tóban a lékbe ugráló bikinis csajokat és egyéb jelmezekben (vagy nélkülük) magukat hóban, fagyban produkáló embereket, akkor Dartmouth-ban a helyed, vagy inkább nézd meg előtte a lenti videóban, hogy mire számíthatsz. A srácoknak amúgy senki nem mondta, hogy kesztyű, sál, sapka?
HÓFESZTIVÁL - SZAPPORÓ, JAPÁN
2016. FEBRUÁR 5-11.
Mi jut eszedbe Szapporóról? 1972, téli olimpia, úgy van. És még? Ha eddig semmi, akkor majd innentől a Hófesztivál, ami az egy hetes időtartama alatt közel kétmillió turistát vonz a városba. A bizonyíték arra, hogy van élet a szomszéd hóemberén túl is, ott van a japán város utcáin: a világ legjobb hó- és jégszobrászai teszik oda magukat a gyorsan múló művészeti ágak ezen formáiban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)