A címben megfogalmazott kérdéssel alighanem minden határátkelő szembesült már, mielőtt Magyarországra utazott volna. Vajon mi számít dicsekvésnek, mi panaszkodásnak, ha valaki megkérdezi, nekivágjon-e, akkor arra mit feleljünk? Ezeket a kérdéseket is feszegeti Péter legújabb írása, amely a Londonban, sej… sorozat része, és amelyben előtte (az időrendet tartva) kicsit más témával, a londoni földalatti rendszerével foglalkozik.
Május 12. Földalatti, földfeletti
A Piccadilly földalatti-vonal Park Royal állomásán ülök egy rozzant padon. Ez a westbound (nyugat felé haladó) vágányhoz tartozó peron – mert az irányokat égtájak szerint jelölik. Az aluljáró kijáratain sem az van, hogy ilyen és ilyen utca páratlan oldal, hanem mondjuk északi oldal.
Kellemes tavaszi szél fúj. Ebből kitalálható, hogy ez a földalatti ezen az állomáson éppen a föld felett megy (sőt: egy viszonylag magas töltésen). A londoni földalatti (underground; de leggyakrabban csak tube-nak, csőnek hívják) néhol kéregvasútként épp csak a föld alatt halad, néhol mélyebben, néhol pedig a föld felett.
Nem tudnám megmondani, hogy hány földalatti-vonal van, mert például a Piccadilly-vonal egyszer csak elágazik: egyik ága mifelénk jön, másik ága a Heathrow repülőtérre. No, most akkor ez valójában hány földalatti-vonal? A londoniak szerint egy.
Vagy a Bakerloo, amelyik nem ágazik el: jön észak felé, és hopp: a Queens Park-nál megszólal a hangszóró, hogy this train terminates here: ennek a vonatnak itt a végállomása. (Persze minden megállónál be is mondja, hogy ez egy Queens Park-i szerelvény.)
A másik vonat továbbmegy a Stonebridge Park-ig, a harmadik (ha nincs szerencsénk, akkor a negyedik-ötödik) pedig Wembley központját is eléri. Ez is egyetlen vonalnak számít, noha háromféle végállomása van.
Ráadásul nemcsak az útvonalakban lehet eltérés az elágazások miatt és nemcsak abban lehet eltérés, hogy az adott vonatnak melyik állomás a végállomása, hanem abban is, hogy valamennyi közbülső állomáson megáll-e.
Az expressz és fél-expressz (fast, semi-fast) járatok egyes állomásokat kihagynak: ezt persze egyértelműen jelzik a vagonban látható útvonal-térképen és megállónként be is mondják, hogy az adott járat minden állomáson megáll-e vagy sem.
A sokféleség egyik oka az, hogy az egész közlekedési hálózat folyamatosan, szervesen épül hosszú ideje. Sok évtizedes és modern megoldások keverednek, és mindennek, ami újonnan jön létre vagy változik, illeszkednie kell a korábbiakhoz. Ez nagy stílus-keveredést okoz és egyáltalán nem javítja az áttekinthetőséget.
A sokféleség másik oka a hatalmas méret, a nagy mennyiség. Ne felejtsük el, hogy London több mint 1500 km2, akkora, mintha Budapest északon Vácig, keleten Isaszegig, délen Ercsiig és nyugaton Bicskéig tartana. A város lakosságának a száma alig marad el Magyarországétól.
Ezt az óriási embertömeget kell utaztatni olyan városban, ahol nemcsak a közlekedés szerves fejlődésén és az utcák többségének viszonylag szűk voltán látszik meg, hogy ezt a várost nem rombolták le néha egy nemzedéknyi időn belül többször is, tehát nem kellett újból és újból újraépíteni: a város egész szerkezetén is látszik, hogy – egyes szűk körzeteket kivéve – nem tervezés, hanem a hosszú történelem alakította.
Az útvonalakhoz visszatérve: 11 földalatti-vonal van; ötnek haladja meg a hossza az 50 kilométert és csak kettőnek van kevesebb megállója, mint Budapest legtöbb megállóval rendelkező metróvonalának, kettőnek viszont több megállója van, mint Budapesten a kisföldalattinak és a három metróvonalnak együttvéve.
Aki Londonba jön, feltehetően nem kevés időt fog eltölteni a földalatti-térkép tanulmányozásával… amelyen egyébként 16 vonal van feltüntetve, mert különféle speciális járatokat is tartalmaz. Mindegyik vonalnak külön színe van: ez a szín látszik a tájékoztató táblákon, a vagonok oldalán, belsejében: még a kapaszkodókon is.
Megszámoltam a megállókat: egy honlapon 269 van belőlük, a földalatti térképén több mint 400 (de azon több sajátos vonal is van). Van hely, ahol két megálló van ugyanazon a néven, ha az két külön vonal megállója.
Ezen kívül van a földfeletti, az overground. Itt nincs a vonalaknak neve, vannak viszont elágazások. Bocsánat: nem írok róla – nem ismerem ki magam benne… A földalattival számos helyen találkozik, át lehet szállni.
Az utas számára nincs különbség: ugyanazok a zónák, ugyanazok a viteldíjak, ugyanaz a be- és kiszállási folyamat. A zónák és viteldíjak rendszere azonban nem egyszerű: most akkor elhatároztam, hogy a legközelebbi bejegyzésben ezt fogom leírni.
Az átszállás nem mindig gyors: több percet is igénybe vehet. Eltévedni viszont szinte lehetetlen, mert a kanyargós földalatti folyosók is tele vannak felirattal. Ha pedig valaki nem tudja pontosan, hogy melyik égtáj felé menne (vagyis hogy mondjuk az eastbound vagy a westbound folyosóra forduljon), akkor sincs gond: nagy táblák sorolják fel, hogy az adott vonalnak az adott folyosón elérhető peronjáról melyik állomásokra megy a vonat.
A megállók hosszúak. Valójában ez a londoni tömegközlekedés logikája: a földalattival (kérem, hogy a továbbiakban ebbe a földfelettit is értsük bele) nagy távolságokat lehet megtenni viszonylag gyorsan; de a megállók közti távolság nagy.
Az „aprólékosabb” tömegközlekedés eszköze a busz, amelyiknek sűrűn vannak a megállói, és amelyik néha egy nagyobb bolt vagy egy mellékutcában lévő népszerűbb hely kedvéért is tesz egy-egy kitérőt.
A földalatti térképén külön jelzik, hogy melyek azok a megállók, amelyek a peronig akadálymentesítettek, és melyek azok, amelyek teljesen (tehát ahol nemcsak a vonatig lehet eljutni akadálymentesen, hanem fel- és leszállni is lehet). Nem mindegyik megálló ilyen. Van, hogy viszonylag nagyot kell lépni a peron és a vonat távolsága vagy szintkülönbsége miatt.
Aki nem ismerős az adott vonalon és esetleg kevésbé érti a hangosbemondót, jobb, ha a vonatsor első felének valamelyik vagonjába száll, mert vannak állomások, amelyek rövidek: ott a hosszú vonat hátsó ajtajai nem nyílnak ki, mert túlnyúlnak a peron végén.
(Ha ledobáljuk róla másvalaki otthagyott újságját, kiürült csipszeszacskóját, eldobott jégkrém-fapálcikáját, sőt: az ott elfogyasztott sültcsirke után maradt csontokat: komolyan mondom, mindezekkel találkoztam már.) Érdemes is leülni: nem ritka az egyórás utazás a városközpontból egy-egy nem is nagyon kieső megállóig.
A legtöbb megállóban bemondják és fényújságon ki is írják, hogy az adott vonat melyik vonalhoz tartozik, mi a végállomása és melyik állomás következik. Szinte nincs megálló, ahol fényújság ne jelezné, hogy a legközelebbi néhány földalatti vagy földfeletti melyik végállomás felé megy és hány perc múlva érkezik; és ahol hangosbemondó ne jelezné két perccel érkezés előtt, majd érkezéskor is, hogy melyik vonal melyik végállomás felé haladó járata közeledik. (Azért láttam megállót, ahol se fényújság, se hangosbemondó nincs: ott a várakozók figyelik, hogy mi van kiírva az érkező vonat elejére, oldalára.)
Gyakori a sztrájk, de napokkal előbb nagy plakátszerű hirdetményekkel jelzik, hogy mikortól meddig melyik vonal melyik állomásai közt nem lesz forgalom.
Az érkezési időket viszont éppen úgy nem szabad komolyan venni, mint a busznál. A tízpercenkéntinek hirdetett járat talán 6, talán 18 perc múlva érkezik; esetleg közlik, hogy sajnálják, de késik.
(A Bakerloo egyszer negyven percet késett, mert két utas összeverekedett: rendőrt hívtak ésatöbbi – az intézkedésig pedig állt a forgalom és a későbbi állomásokon csak annyit lehetett tudni, hogy a fényújságon a delayed (késik) felirat világított.)
Viszont ha jön, akkor gyors. Nagyon ritka, hogy műszaki vagy más ok miatt várakozna. Az emberek viselkedése is más, mint a buszon: a fel- és leszállás tempós; azért is, mert nem vesz el időt a kártyahasználat, ugyanis a viteldíjat nem a felszálláskor, hanem az állomásra érkezéskor és távozáskor kell rendezni – de akkor erről a következő bejegyzésben.
Június 18. Mit mondok majd először is?
No, erre a posztomra aztán igazán sokféle hozzászólás várható: mindenfajta elképzelhető és elképzelhetetlen vélemény és mindegyiknek az ellenkezője is.
Mához egy hétre hazautazom (bár csak holnaphoz egy hétre fogok megérkezni). Ez az első hazautazásom majdnem tíz hónap után.
Hazudni nem fogok neki – de nem térek ki azokra a (meggyőződésem szerint csak átmeneti) zavarokra, amelyek nyugtalanná tehetnék, amelyek miatt aggódna. Ő melankolikus-kolerikus.
[Legutóbb az egyik hozzászóló az embereket „dobozokba soroló és velük úgy is bánó” stílusúnak, nagyképűnek és lenézőnek tartotta a többféle előszó-paródiát, amelyet a Hippokratész-féle négy alapvető személyiségtípus szórakoztató karikatúrájának szántam. Ha bárkit megbántottam vele, elnézését kérem. Köszönöm a másik hozzászólónak, aki belinkelte ezek meghatározását és a szangvinikus „vérmérséklet”, „temperamentum” jellemzését. Egyikük se járult hozzá a név vagy nick-név szerinti hivatkozáshoz, úgyhogy nem tehetem, de a hozzászólásuk
a poszt után látható: a „nagyképű”, illetve a „szangvinikusok” szavakra rákeresve ezt a két hozzászólást találjuk.]
Szóval édesapámmal nem a problémákról fogok beszélgetni, mert melankolikus-kolerikus lévén heteken át emésztené magát egyes apró részeteken és mindenáron igyekezne okos jó tanácsokat adni – ami nagyszerű és szeretetreméltó és szívet melengető, csakhogy helyismeret híján aligha tud érdemben bármihez is hozzászólni.
Vele tehát nem a problémákról, megoldandó helyzetekről fogok beszélgetni. Örülök, hogy még láthatom, hogy egy estét vele tölthetek: „az élet nagy kérdéseiről” fogunk beszélgetni és ismét le fog nyűgözni a bölcsességével és derűjével.
De mit mondjak az egyetlen korombéli rokonomnak, unokahúgomnak, és mit mondjak a férjének, akik szintén nincsenek anyagi biztonságban? Valójában mindkettőjüket a munkahelyük megszűnése hozta nehéz, Magyarországon szinte megoldhatatlan helyzetbe. Mondjam nekik, hogy jöjjenek utánam?
Bár nálam fiatalabbak, az elmúlt pár évben egyiküknek stroke-ja volt, másikuknak gerincműtéte. Mondjam nekik, hogy a pékségben, ahol a múlt hetet végigdolgoztam, lenne az ő számukra is munka? Lehetetlenség.
Abban pedig nem tudok segíteni, hogy a saját szakterületeiken tudjanak itt boldogulni, pedig unokahúgom nyomdász szakmája, a férje sokoldalú szervezőkészsége, mindkettejük remek kommunikációs készsége itt is hasznosulhatna.
Mit mondjak a fiaimnak, akik a húszas éveik második felében vannak, sok korszerű dologhoz értenek (az informatika, a marketing és több más terület színvonalas tudnivalóihoz) és még angolul is elboldogulnának?
Tanácsoljam nekik, hogy hagyjanak ott mindent és mindenkit, kezdjenek a nulláról másutt, de gyorsan, mielőtt a 2018-as választások előtti feszültségben szükségállapot lép életbe Magyarországon?
Emlékszem 1981-ből, hogy Lengyelországban ez mennyire pillanatok alatt megtörtént – és akkor már késő a döntés. Én persze, a magam tapasztalatai alapján, „túl-aggódom” a dolgot és lelki szemeimmel már azt vizionálom, ahogyan a fiaimat (esetleg „katasztrófavédelem” ürügyén) besorozzák…
Mit mondjak a baráti társaság tagjainak, akik vacillálnak, de „egyelőre jól vannak”? Vannak, akik tanítványból igazán barátaim lettek. Egyikük közben férjhez ment: a kisfia nyáron lesz kétéves. Másikuk egyedülálló srác, aki különféle képzésekre jár egy időben.
Most megvannak: nem gond nélkül, de az állandó szülői háttér valamiféle biztonságot ad. Úgyhogy „még gondolkodnak”: Mit tegyek? Idézzem nekik a mondást, hogy a kútásást nem akkor kell elkezdeni, amikor már szomjas az ember?
Mit mondjak a többé-kevésbé korombéli barátaimnak, akik nyugdíjaskorban vagy annak közelében vannak? Drukkoljanak, hogy a nyugdíjrendszer nem omlik össze, amíg még élnek? (És ne hívjam fel a figyelmüket arra, hogy ez ugyanazt jelenti, mintha azt mondanám, hogy drukkoljanak, hogy sikerüljön meghalniuk a nyugdíjrendszer összeomlása előtt?
Még magamnak se tudok mit tanácsolni: külföldön már nem lesz számottevő nyugdíjam, mert annyi dolgozó évem már aligha van. Mit fogok tenni, ha már nem tudok tovább dolgozni? (Vagy neadjisten ha nem úgy képzelem az életemet, hogy a halálomig dolgozzak - sőt kicsivel tovább is, hogy a temetési költségeimet is megkeressem)?
Nem tudom, kinek mit mondjak; és ez rettenetes, akkor is, ha egyébként nyilvánvaló, hogy nem az én véleményem és tanácsom fogja eldönteni a sorsukat.
De azt se tudom, hogy mit meséljek nekik.
Ha jót mondok, az dicsekvés. Ha rosszat mondok, az panaszkodás.
Menjek az új cipőmben? Egy charity shop-ban vásároltam: ezek segélyszervezeti boltok, mint amilyenek például az Üdvhadsereg boltjai: adományként bevitt holmit árulnak. De Magyarországon az „angol kilós ruha” (ami ugye az, amit ezek a charity shop-ok már nem tesznek be a saját választékukba, hanem továbbküldenek) jó minőséget jelent…
Mondjam el, hogy milyen nehéz munkát végzek, mennyi bizonytalanságot élek át? Akkor azt felelik, hogy ezért kár volt külföldre mennem. (Volt, aki mondta már.)
Mondjam el, hogy milyen perspektívákat látok magam előtt? Amíg a lehetőségeimet nem tudom megragadni, addig ez olyan megfoghatatlan, mintha azt mondanám, hogy itt annyiféle lottószerű játék van: majd csak nyerek valamelyiken…
Vajon az ő szemükben már a „gazdag nyugati ismerős” vagyok, a napi húszezer forintos jövedelmemmel? Hogyan hangzik otthon, ha elmondom, hogy annak a minimálbéres jövedelemnek, amelyről beszélünk, Londonban a fele elmegy egy szerény társbérlet-lakhatásra és a közlekedésre, miközben az ügynökségen keresztüli munkavállalás még azt se garantálja, hogy a heti munkaidő felét végigdolgozhatja az ember? Márpedig a lakhatáson és a közlekedésen nemigen lehet spórolni…
Várja-e az a barátom, akivel egy esti sörözést beszéltem meg, hogy én lássam vendégül? Várja-e az, akit meglátogatok, hogy ajándékot vigyek a találkozásra? Ha megteszem, ez nem a „nyugatra szakadt hazánkfia” nagyképűsködése? Ha nem teszem meg, ez nem smucigság?
