„Amikor először láttam a videót a horvát fiúról, aki hajóstoppal járja a világot, azonnal tudtam, hogy ez lesz a következő kaland. A 2015-ös Budapest-Lisszabon-Budapest autóstoppolásom alkalmával új barátnőre tettem szert, akivel mindketten kalandvágyók voltunk, így egyértelmű volt, hogy feldobom majd neki a hajós út ötletét.
Mikor meséltem Suzy-nak erről a lehetőségről, ő azt felelte, hogy mondj fel a munkahelyeden és még idén lépjünk le.
Két hónappal később meg is érkeztem franciaországi otthonának a küszöbére. Innen együtt stoppoltunk tovább Madridba, majd átrepültünk a Kanári-szigetekre, ahol Las Palmas kikötőjében 2 nap alatt találtunk fuvart.
Reszkettem, mint a nyárfalevél. Három ismeretlen orosz férfi hajójára szálljak fel? Ki tudja, túlélem-e. Vajon jó emberek? Mennyire értenek a vitorlázáshoz? Nem várnak majd el tőlem valamit cserébe?
Természetesen tisztában voltam a veszélyekkel, de egy ilyen kaland kedvéért bevállaltam. 2016. január 16-án pedig végleg felhúztuk a horgonyt.
Vízen
Mielőtt belecsapnék a lecsóba, hadd mutassam be a legénységet. Andrej, a kapitányunk egy igazi jelenség. Többször hallani tőle, hogy jaj de szeretem az életem, mint azt, hogy jó reggelt. Igazán irigylésre méltó.
Ezenkívül két Alex is csatlakozott. Az egyik, egy kétgyermekes büszke apuka Kanadában és emellett versenykapitány is, a másik egy kislánnyal büszkélkedhet az USA-ban és állítása szerint a hajózás teljes szabadságérzetet ad neki. Mind a három férfi őszintén szerelmes a vízbe és komoly üzletemberek is. No, akkor vágjunk bele…
Aznap éjjel a legénység ébresztett, hogy azonnal menjünk fel a fedélzetre. Micsoda meglepetés várt ránk! Delfinek kísértek minket phytoplanktonban úszva. Ez a fajta plankton kékeszölden világít, ha felkavarják a vizet, így éjjeli égboltszerű csillogást kölcsönözve a tengernek.
Elképesztő volt látni, hogy merről jönnek ezek a világító sziluettek. Mint világító torpedók húzták maguk mögött a fénycsíkot, ragyogó körvonalaik játékosan ugrálva, cikázva a hajó körül. Soha ilyen gyönyörűt nem láttam még. Nem evilági élmény volt 10-15 percig. Mást sem tudtunk mondani, csak hogy uramisten milyen csodás látvány.
Másnap reggel bálnanézés volt a program Tenerifén. Minden alkalommal, mikor közel kerültünk tengeri állatokhoz, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a cukorboltban; tágra nyitott szemekkel, fülig érő mosollyal, teljesen elvesztem a pillanatban.
Nyílt tenger
Az első pár nap meglehetősen nagy fizikai kihívás volt. Időbe telt hozzászokni a folyamatos hullámzáshoz és a rosszullét megelőzéséhez. Ahogy fokozatosan sötétedett, úgy erősödött a tengeribetegség érzése, mivel elvesztettem az egyetlen nem mozgó támpontot, a horizontot.
Egyszerűen a víz és az ég találkozását bámulva kordában tudtam tartani az émelygést. Így napi rutinná vált a gyógyszer bevétele naplementekor.
A legjobban úgy tudnám leírni ezt az érzést, mintha nagyon részeg lennék, miközben mindennek a tudatában vagyok. Nekem kicsit úgy tűnt, mintha minden lelassult volna körülöttem.
Ahogy a tekintetem egyik pontról a másikra fókuszált, úgy a tárgyak körvonalai követték a tekintetem. Szép lassan elmosódva jött minden velem, bármerre néztem. Ez a Mátrix jellegű látvány természetesen kéz a kézben járt a rossz gyomorral.
Az ötödik napon végre teljesen hozzászoktam a hullámzáshoz, de éjjel így is minden mozdulat lassabban tűnt, mint a szárazföldön.
Napi rutin
Mindennap szinte ugyanolyan volt, ahogy a nap kelt, úgy mi is. Reggeli után általában könyvet olvastunk, vagy csak pihentünk tovább a napon, majd a kötelező dolgokat tudtuk le: végig böngészni a zöldségeket és kidobálni a penészest, megtakarítani a hajót, rendbe szedni a közös helyiségeket.
Egy dolog a mai napig megmosolyogtat, a kapitánnyal folytatott rövid diskurzusok az étkezést illetően:
Lányok mikor legyen ebéd?
Mennyi az idő?
11:45.
Akkor legyen egykor.
Rendben, akkor délben.
Mintha egész nap csak ettünk volna. Az első pár nap néha kétszer reggeliztünk, a kapitány a magyar nagymamák filozófiáját követve, nem hagyta, hogy akár egy étkezést is kihagyjunk...
A kapitány igazi mesterszakács, aki szigorúan könnyű és egészséges ételeket készít. Az ázsiai konyha a specialitása, de három nap után Suzyval már könyörögtünk neki, hogy dobjon össze egy max 3 hozzávalós olasz tésztát.
Arról nem is beszélve, hogy étkezések között gyümölccsel tömött minket. Andrej kapitány „éttermében” napi 4-5-ször szolgáltak fel ételt, de mivel nem égettem elég kalóriát, így az étkezéseim száma napi kettőre csökkent pár nap után.
Nyílt tengeri élővilág
Úgy 4-5 nap kellett, hogy megint lássunk delfineket, de nagyon érdekes a történet. Suzyval épp élet-a-hajón jeleneteket vettünk fel és arról beszélgettünk, milyen jó lenne most már újból valamilyen tengeri emlőst látni és hidd el, nem túlzok, abban a pillanatban, ahogy kimondtam, megpillantottam őket.
Százával úsztak körülöttünk és hogy a sztori még kerekebb legyen, éppen naplemente volt. Szinte kiestem a hajóból úgy hajoltam közelebb hozzájuk.
A repülő halak csak fél napig voltak érdekesek, mivel mindennap több százat láttunk. Később pár öngyilkos merényletet követett el a fedélzeten landolva így leves lett belőlük.
Ez a fajta hal gondoskodott a folyamatos élelmiszer ellátásról és még szórakoztattak is, mikor az egyik izomból fejen találta a kapitányt. Volt nagy nevetés és cifra orosz káromkodás a hajón.
Nagyhal fogására is tettek kísérletet a fiúk. Összesen 4 esett áldozatul az orosz pecának és szomorú érdeklődéssel filmeztem végig a kivégzéseket.
Delfinek többször is felbukkantak még az út során, de nagyon kellett figyelni, hogy pont elcsípjük azt az öt percet, amíg velünk úsznak.
Félúton
Pontosan félúton jártunk, mikor az óceán megváltozott. A hullámok erőteljesebbek lettek, a szél felélénkült. Pedig éppen csak hozzászoktam, hogy úgy járok, mint egy totyogós, folyton mindenbe belekapaszkodva, folyton kibillentem az egyensúlyomból és minden lépésnél kiszámíthatatlan volt, hogy merre fogok dőlni. Erre kezdhettem elölről a szoktatást az új körülményekhez.
A nyolcadik éjjel volt először, hogy nem tudtam aludni. Úgy dobált a hajó mintha kilőtték volna a levegőbe, majd hatalmas robajjal visszahullott a vízfelszínre.
Minden remegett, borult, tört, csúszkált, mintha folyamatosan valami földrengés epicentrumban lettünk volna. Azonban, ami nekem apokalipszis közeli állapotnak tűnt, úgy az oroszoknak csendes és nyugalmas tengernek.
Ki nem találnád, mi következik. Persze hogy a tengeribetegség újra felütötte a fejét. Ahogy a hullámok változtak, úgy fortyogott a gyomrom, így megint pár nehéz nap elé néztem.
Váratlan izgalmak
Aznap éjjel, mikor az áramlatok megváltoztak, éjjel arra lettem figyelmes, hogy fel alá rohangálnak kétségbe esetten az oroszok. Felszaladtam a fedélzetre és láttam, hogy nincs vitorlánk! Elszállt az erős szél miatt.
A fiúknak nem volt idejük a biztonsági felszerelésüket magukra aggatni, így csak az életükért imádkoztam. A vaksötétben a vitorla kipecázása nem volt gyerekjáték, pedig több tucat négyzetméteres, színes anyagról van szó. Jól látható. Egy embert itt megtalálni reménytelen lenne.
Másnap reggel üzembe helyezték a vitorlát.
Az őrület határán
Tudod, mikor hosszú napokig össze vagy zárva egy pici helyen ugyanazokkal az emberekkel, esélyed sincs a magányra, kizárólag kéket látsz magad körül, akkor be lehet kattanni pár órára.
Ilyenkor világítós tárgyakat akasztottam a nyakamba és spanyol dalokat énekeltem, miközben kapaszkodás nélkül hagytam, hogy a hajó ide-oda dobáljon. Volt, hogy hallucináltam is.
A sötétség néha olyan mélységekig hatolt, hogy esélytelen volt megkülönböztetni, hol kezdődik az ég és hol ér véget az óceán, így a holdfény volt az egyetlen, ami támpontot nyújtott.
A Hold-pillanatok közül, a személyes kedvencem a tizennegyedik éjjel történt, amikor is a Hold középen ketté volt szelve. De nem a szokásos európai függőleges síkon, hanem horizontálisan. Hol eltűnt, hol felbukkant a hullámok mögött.
FÖÖÖÖÖÖÖÖLD!
Tizenöt nappal és 2810 tengeri mérfölddel később partot értünk St. Martin szigetén, útközben elhagyva St. Barts szigetét, ahová a sok hollywoodi sztár jár nyaralni. George Clooney után kutattam a távcsővel, de sajnos nem jártam sikerrel…
Partot érve kezdetét vette a szárazföldi betegség, végre szilárd talaj volt a lábam alatt, de a sok hullámzás után, ezt nem bírta a gyomrom. Első utam egy hamburgereshez vezetett. Az utolsó falat után újjá születtem.
Hova tovább?
Mivel nem volt terv a földtérés után, így még egy hétig együtt szeltük a Karib-tengert, így jutottam el a Brit Virgin-szigetekre és a Dominikai Köztársaságba, ahol végleg búcsút intettem a legénységnek. Ezzel kezdetét vette az egyéves latin-amerikai hátizsákos túra, de erről később...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése