Diktatúra-túra Minszkben

Fehéroroszország a közmegegyezés szerint talán az utolsó diktatúra Európában. Ide látogatott el a Határátkelő rendszeres szerzője, Nomád Matyi, aki nagyon érdekes írást küldött, jó sok képpel megtűzdelve. Lássuk hát, milyen is egy Minszk belülről!

Összességében diktatúra jelét szerencsére nem nagyon láttam (amivel nem vonom kétségbe, hogy tényleg az, csak azt mondom, hogy egy egyszeri utazó nem sokat érzékel belőle). Benyomásom szerint olyan, mint Oroszország kicsiben. Vagy talán átmenet Lengyelország és Oroszország között, szószerint is és kulturálisan is talán.


Vízumügyek
Hacsak az ember nem átutazóban van, magyar állampolgároknak vízumra van szükségük. Elvileg a reptéren is be lehet ezt szerezni érkezéskor, de csak olyan országokból érkezőknek, ahol nincs fehérorosz konzulátus.
Kazahsztánban van konzulátus, csak sajnos nem Almaty-ban, hanem Asztanában, amiről már a blogajánlóból tudhattok.
Az egynapos sürgősségi vízumom 85 euró volt, amelyhez fehérorosz utazási iroda által kiállított meghívólevél kell, egészségügyi biztosítás, valamint az útlevél. Esetlegesen kérhetnek még egyéb dokumentumokat, de az előbb felsorolt háromra koncentrálnak elsősorban.
Az érkezés és indulás
Almaty-ból kb. 5 óra volt a repülőút, eleinte kicsit féltem a Belavia (fehérorosz nemzeti) légi társaságtól (bár nincsenek rajta az EU feketelistáján), de szerencsére nem volt gond. Azért törzsutasuk nem nagyon tervezek lenni.
A kaja elég alap (amivel még nem lenne gond), de vízen, kávén és teán kívül nem adnak más italt, TV képernyő sem volt az ülésekben (ami nekem a legfontosabb lett volna, mert már 5 óra is hosszú).


Belépéskor a csinos fehérorosz határőrnő gond nélkül pecsételte le az útlevelemet, nem volt gond (pedig azért számítottam kérdésekre).
A reptéren hiénataxisok hadát vártam, de senki nem volt (lehet hogy azért mert reggel 8 óra volt), pénzváltót nem találtam, így egy ATM-ből vettem fel pénzt, ami alaposan össze is zavart. Ugyanis július 1-jétől 4 nullát vágtak le a pénzükről, a váltókban és ATM-ekben már csak új bankjegyeket kapni, viszont a régiek is forgalomban maradtak.
Így fordulhat elő, hogy egy 50-es címletre az ember 400 000-et kap vissza. 50 új rubel kb. 25 dollárt ér. Én csak egyszerűen mindig azt csináltam, amikor akárhol is fizettem (bár ugye ez általában elég naív és nem tanácsos), hogy kártyalap szerűen kiterítettem a pénzeimet, és a jegypénztárosra vagy az eladóra bíztam, hogy válogassa ki a megfelelőt (tudom, tudom tényleg, hogy így nem szabad, de egyébként nem lettem átverve .... lassacskán de a tranzakció után átszámoltam mindig :D).
Közlekedés
Szerencsémre, a reptéren pont beállt a busz, ami kb. egy óra alatt bevitt a központi pályaudvarhoz (ami már maga felért egy városnézéssel, mert a busz a Függetlenség sugárúton ment), ahol megvettem az egységes közlekedési kártyát, majd metróra szálltam és megkerestem a szállást.
Végül csak a metrót és a lábamat használtam, egyszer ültem trolibuszon meg egyszer buszon, de azokról nehéz ugye megmondani, hogy merre mennek. A metró a legbiztosabb, amivel a legtöbb látványossághoz el lehet jutni.


A metró egyébként a fapados változata a moszkvainak. Miként a moszkvai (kivéve a legszebbek állomásokat), a minszki metró is teljesen a szocreál stílusban épült. Nem tudom, valószínűleg nem lehetett volna fényképezni, én azért lőttem pár képet és videót. Itt szerencsére nem flangáltak a peronőrök, de azért óvatos voltam.
Látványosságok
Beszéljenek inkább a képek, de annyi biztos, hogy hacsak az ember kényszerből vagy véletlenül nem erre jár, akkor nem lesz azért a fő turistacélpont. A legtöbb látványosság egyébként a Függetlenség sugárút mentén helyezkedik el. Külön kiemelném a nemzeti könyvtárukat, aminek a tetején kilátóterasz van.


Az emberek nagyon kedvesek, segítőkészek, összességében nagyon olcsó, de azért nem egy UNESCO világörökség gyűjtemény (bár talán egy minszki helyszín rajta van a listán - a Francisk Scaryna sugárút épületegyüttese).
Például amikor a reptérre igyekeztem, nem tudtam, kérdezősködés ellenére sem, hogy hol is kell felszállni a reptérbuszra. Így ott álldogáltam, ahol két napja letett a busz. Egyszer csak fel is tűnt a busz, én pedig felpattantam.

Londonban, sej: Mit mondok majd először is?

A címben megfogalmazott kérdéssel alighanem minden határátkelő szembesült már, mielőtt Magyarországra utazott volna. Vajon mi számít dicsekvésnek, mi panaszkodásnak, ha valaki megkérdezi, nekivágjon-e, akkor arra mit feleljünk? Ezeket a kérdéseket is feszegeti Péter legújabb írása, amely a Londonban, sej… sorozat része, és amelyben előtte (az időrendet tartva) kicsit más témával, a londoni földalatti rendszerével foglalkozik.

Május 12. Földalatti, földfeletti

A Piccadilly földalatti-vonal Park Royal állomásán ülök egy rozzant padon. Ez a westbound (nyugat felé haladó) vágányhoz tartozó peron – mert az irányokat égtájak szerint jelölik. Az aluljáró kijáratain sem az van, hogy ilyen és ilyen utca páratlan oldal, hanem mondjuk északi oldal.

Kellemes tavaszi szél fúj. Ebből kitalálható, hogy ez a földalatti ezen az állomáson éppen a föld felett megy (sőt: egy viszonylag magas töltésen). A londoni földalatti (underground; de leggyakrabban csak tube-nak, csőnek hívják) néhol kéregvasútként épp csak a föld alatt halad, néhol mélyebben, néhol pedig a föld felett.

Nem tudnám megmondani, hogy hány földalatti-vonal van, mert például a Piccadilly-vonal egyszer csak elágazik: egyik ága mifelénk jön, másik ága a Heathrow repülőtérre. No, most akkor ez valójában hány földalatti-vonal? A londoniak szerint egy.

Vagy a Bakerloo, amelyik nem ágazik el: jön észak felé, és hopp: a Queens Park-nál megszólal a hangszóró, hogy this train terminates here: ennek a vonatnak itt a végállomása. (Persze minden megállónál be is mondja, hogy ez egy Queens Park-i szerelvény.)

A másik vonat továbbmegy a Stonebridge Park-ig, a harmadik (ha nincs szerencsénk, akkor a negyedik-ötödik) pedig Wembley központját is eléri. Ez is egyetlen vonalnak számít, noha háromféle végállomása van.

Ráadásul nemcsak az útvonalakban lehet eltérés az elágazások miatt és nemcsak abban lehet eltérés, hogy az adott vonatnak melyik állomás a végállomása, hanem abban is, hogy valamennyi közbülső állomáson megáll-e.

Az expressz és fél-expressz (fast, semi-fast) járatok egyes állomásokat kihagynak: ezt persze egyértelműen jelzik a vagonban látható útvonal-térképen és megállónként be is mondják, hogy az adott járat minden állomáson megáll-e vagy sem.

A sokféleség egyik oka az, hogy az egész közlekedési hálózat folyamatosan, szervesen épül hosszú ideje. Sok évtizedes és modern megoldások keverednek, és mindennek, ami újonnan jön létre vagy változik, illeszkednie kell a korábbiakhoz. Ez nagy stílus-keveredést okoz és egyáltalán nem javítja az áttekinthetőséget.

A sokféleség másik oka a hatalmas méret, a nagy mennyiség. Ne felejtsük el, hogy London több mint 1500 km2, akkora, mintha Budapest északon Vácig, keleten Isaszegig, délen Ercsiig és nyugaton Bicskéig tartana. A város lakosságának a száma alig marad el Magyarországétól.

Ezt az óriási embertömeget kell utaztatni olyan városban, ahol nemcsak a közlekedés szerves fejlődésén és az utcák többségének viszonylag szűk voltán látszik meg, hogy ezt a várost nem rombolták le néha egy nemzedéknyi időn belül többször is, tehát nem kellett újból és újból újraépíteni: a város egész szerkezetén is látszik, hogy – egyes szűk körzeteket kivéve – nem tervezés, hanem a hosszú történelem alakította.

Az útvonalakhoz visszatérve: 11 földalatti-vonal van; ötnek haladja meg a hossza az 50 kilométert és csak kettőnek van kevesebb megállója, mint Budapest legtöbb megállóval rendelkező metróvonalának, kettőnek viszont több megállója van, mint Budapesten a kisföldalattinak és a három metróvonalnak együttvéve.

Aki Londonba jön, feltehetően nem kevés időt fog eltölteni a földalatti-térkép tanulmányozásával… amelyen egyébként 16 vonal van feltüntetve, mert különféle speciális járatokat is tartalmaz. Mindegyik vonalnak külön színe van: ez a szín látszik a tájékoztató táblákon, a vagonok oldalán, belsejében: még a kapaszkodókon is.

Megszámoltam a megállókat: egy honlapon 269 van belőlük, a földalatti térképén több mint 400 (de azon több sajátos vonal is van). Van hely, ahol két megálló van ugyanazon a néven, ha az két külön vonal megállója.

Ezen kívül van a földfeletti, az overground. Itt nincs a vonalaknak neve, vannak viszont elágazások. Bocsánat: nem írok róla – nem ismerem ki magam benne… A földalattival számos helyen találkozik, át lehet szállni.

Az utas számára nincs különbség: ugyanazok a zónák, ugyanazok a viteldíjak, ugyanaz a be- és kiszállási folyamat. A zónák és viteldíjak rendszere azonban nem egyszerű: most akkor elhatároztam, hogy a legközelebbi bejegyzésben ezt fogom leírni.

Az átszállás nem mindig gyors: több percet is igénybe vehet. Eltévedni viszont szinte lehetetlen, mert a kanyargós földalatti folyosók is tele vannak felirattal. Ha pedig valaki nem tudja pontosan, hogy melyik égtáj felé menne (vagyis hogy mondjuk az eastbound vagy a westbound folyosóra forduljon), akkor sincs gond: nagy táblák sorolják fel, hogy az adott vonalnak az adott folyosón elérhető peronjáról melyik állomásokra megy a vonat.

A megállók hosszúak. Valójában ez a londoni tömegközlekedés logikája: a földalattival (kérem, hogy a továbbiakban ebbe a földfelettit is értsük bele) nagy távolságokat lehet megtenni viszonylag gyorsan; de a megállók közti távolság nagy.

Az „aprólékosabb” tömegközlekedés eszköze a busz, amelyiknek sűrűn vannak a megállói, és amelyik néha egy nagyobb bolt vagy egy mellékutcában lévő népszerűbb hely kedvéért is tesz egy-egy kitérőt.

A földalatti térképén külön jelzik, hogy melyek azok a megállók, amelyek a peronig akadálymentesítettek, és melyek azok, amelyek teljesen (tehát ahol nemcsak a vonatig lehet eljutni akadálymentesen, hanem fel- és leszállni is lehet). Nem mindegyik megálló ilyen. Van, hogy viszonylag nagyot kell lépni a peron és a vonat távolsága vagy szintkülönbsége miatt.

Aki nem ismerős az adott vonalon és esetleg kevésbé érti a hangosbemondót, jobb, ha a vonatsor első felének valamelyik vagonjába száll, mert vannak állomások, amelyek rövidek: ott a hosszú vonat hátsó ajtajai nem nyílnak ki, mert túlnyúlnak a peron végén.

(Ha ledobáljuk róla másvalaki otthagyott újságját, kiürült csipszeszacskóját, eldobott jégkrém-fapálcikáját, sőt: az ott elfogyasztott sültcsirke után maradt csontokat: komolyan mondom, mindezekkel találkoztam már.) Érdemes is leülni: nem ritka az egyórás utazás a városközpontból egy-egy nem is nagyon kieső megállóig.

A legtöbb megállóban bemondják és fényújságon ki is írják, hogy az adott vonat melyik vonalhoz tartozik, mi a végállomása és melyik állomás következik. Szinte nincs megálló, ahol fényújság ne jelezné, hogy a legközelebbi néhány földalatti vagy földfeletti melyik végállomás felé megy és hány perc múlva érkezik; és ahol hangosbemondó ne jelezné két perccel érkezés előtt, majd érkezéskor is, hogy melyik vonal melyik végállomás felé haladó járata közeledik. (Azért láttam megállót, ahol se fényújság, se hangosbemondó nincs: ott a várakozók figyelik, hogy mi van kiírva az érkező vonat elejére, oldalára.)

Gyakori a sztrájk, de napokkal előbb nagy plakátszerű hirdetményekkel jelzik, hogy mikortól meddig melyik vonal melyik állomásai közt nem lesz forgalom.

Az érkezési időket viszont éppen úgy nem szabad komolyan venni, mint a busznál. A tízpercenkéntinek hirdetett járat talán 6, talán 18 perc múlva érkezik; esetleg közlik, hogy sajnálják, de késik.

(A Bakerloo egyszer negyven percet késett, mert két utas összeverekedett: rendőrt hívtak ésatöbbi – az intézkedésig pedig állt a forgalom és a későbbi állomásokon csak annyit lehetett tudni, hogy a fényújságon a delayed (késik) felirat világított.)

Viszont ha jön, akkor gyors. Nagyon ritka, hogy műszaki vagy más ok miatt várakozna. Az emberek viselkedése is más, mint a buszon: a fel- és leszállás tempós; azért is, mert nem vesz el időt a kártyahasználat, ugyanis a viteldíjat nem a felszálláskor, hanem az állomásra érkezéskor és távozáskor kell rendezni – de akkor erről a következő bejegyzésben.

Június 18. Mit mondok majd először is?

No, erre a posztomra aztán igazán sokféle hozzászólás várható: mindenfajta elképzelhető és elképzelhetetlen vélemény és mindegyiknek az ellenkezője is.

Mához egy hétre hazautazom (bár csak holnaphoz egy hétre fogok megérkezni). Ez az első hazautazásom majdnem tíz hónap után.

Hazudni nem fogok neki – de nem térek ki azokra a (meggyőződésem szerint csak átmeneti) zavarokra, amelyek nyugtalanná tehetnék, amelyek miatt aggódna. Ő melankolikus-kolerikus.

[Legutóbb az egyik hozzászóló az embereket „dobozokba soroló és velük úgy is bánó” stílusúnak, nagyképűnek és lenézőnek tartotta a többféle előszó-paródiát, amelyet a Hippokratész-féle négy alapvető személyiségtípus szórakoztató karikatúrájának szántam. Ha bárkit megbántottam vele, elnézését kérem. Köszönöm a másik hozzászólónak, aki belinkelte ezek meghatározását és a szangvinikus „vérmérséklet”, „temperamentum” jellemzését. Egyikük se járult hozzá a név vagy nick-név szerinti hivatkozáshoz, úgyhogy nem tehetem, de a hozzászólásuk a poszt után látható: a „nagyképű”, illetve a „szangvinikusok” szavakra rákeresve ezt a két hozzászólást találjuk.]

Szóval édesapámmal nem a problémákról fogok beszélgetni, mert melankolikus-kolerikus lévén heteken át emésztené magát egyes apró részeteken és mindenáron igyekezne okos jó tanácsokat adni – ami nagyszerű és szeretetreméltó és szívet melengető, csakhogy helyismeret híján aligha tud érdemben bármihez is hozzászólni.

Vele tehát nem a problémákról, megoldandó helyzetekről fogok beszélgetni. Örülök, hogy még láthatom, hogy egy estét vele tölthetek: „az élet nagy kérdéseiről” fogunk beszélgetni és ismét le fog nyűgözni a bölcsességével és derűjével.

De mit mondjak az egyetlen korombéli rokonomnak, unokahúgomnak, és mit mondjak a férjének, akik szintén nincsenek anyagi biztonságban? Valójában mindkettőjüket a munkahelyük megszűnése hozta nehéz, Magyarországon szinte megoldhatatlan helyzetbe. Mondjam nekik, hogy jöjjenek utánam?

Bár nálam fiatalabbak, az elmúlt pár évben egyiküknek stroke-ja volt, másikuknak gerincműtéte. Mondjam nekik, hogy a pékségben, ahol a múlt hetet végigdolgoztam, lenne az ő számukra is munka? Lehetetlenség.

Abban pedig nem tudok segíteni, hogy a saját szakterületeiken tudjanak itt boldogulni, pedig unokahúgom nyomdász szakmája, a férje sokoldalú szervezőkészsége, mindkettejük remek kommunikációs készsége itt is hasznosulhatna.

Mit mondjak a fiaimnak, akik a húszas éveik második felében vannak, sok korszerű dologhoz értenek (az informatika, a marketing és több más terület színvonalas tudnivalóihoz) és még angolul is elboldogulnának?

Tanácsoljam nekik, hogy hagyjanak ott mindent és mindenkit, kezdjenek a nulláról másutt, de gyorsan, mielőtt a 2018-as választások előtti feszültségben szükségállapot lép életbe Magyarországon?

Emlékszem 1981-ből, hogy Lengyelországban ez mennyire pillanatok alatt megtörtént – és akkor már késő a döntés. Én persze, a magam tapasztalatai alapján, „túl-aggódom” a dolgot és lelki szemeimmel már azt vizionálom, ahogyan a fiaimat (esetleg „katasztrófavédelem” ürügyén) besorozzák…

Mit mondjak a baráti társaság tagjainak, akik vacillálnak, de „egyelőre jól vannak”? Vannak, akik tanítványból igazán barátaim lettek. Egyikük közben férjhez ment: a kisfia nyáron lesz kétéves. Másikuk egyedülálló srác, aki különféle képzésekre jár egy időben.

Most megvannak: nem gond nélkül, de az állandó szülői háttér valamiféle biztonságot ad. Úgyhogy „még gondolkodnak”: Mit tegyek? Idézzem nekik a mondást, hogy a kútásást nem akkor kell elkezdeni, amikor már szomjas az ember?

Mit mondjak a többé-kevésbé korombéli barátaimnak, akik nyugdíjaskorban vagy annak közelében vannak? Drukkoljanak, hogy a nyugdíjrendszer nem omlik össze, amíg még élnek? (És ne hívjam fel a figyelmüket arra, hogy ez ugyanazt jelenti, mintha azt mondanám, hogy drukkoljanak, hogy sikerüljön meghalniuk a nyugdíjrendszer összeomlása előtt?

Még magamnak se tudok mit tanácsolni: külföldön már nem lesz számottevő nyugdíjam, mert annyi dolgozó évem már aligha van. Mit fogok tenni, ha már nem tudok tovább dolgozni? (Vagy neadjisten ha nem úgy képzelem az életemet, hogy a halálomig dolgozzak - sőt kicsivel tovább is, hogy a temetési költségeimet is megkeressem)?

Nem tudom, kinek mit mondjak; és ez rettenetes, akkor is, ha egyébként nyilvánvaló, hogy nem az én véleményem és tanácsom fogja eldönteni a sorsukat.

De azt se tudom, hogy mit meséljek nekik.

Ha jót mondok, az dicsekvés. Ha rosszat mondok, az panaszkodás.

Menjek az új cipőmben? Egy charity shop-ban vásároltam: ezek segélyszervezeti boltok, mint amilyenek például az Üdvhadsereg boltjai: adományként bevitt holmit árulnak. De Magyarországon az „angol kilós ruha” (ami ugye az, amit ezek a charity shop-ok már nem tesznek be a saját választékukba, hanem továbbküldenek) jó minőséget jelent…

Mondjam el, hogy milyen nehéz munkát végzek, mennyi bizonytalanságot élek át? Akkor azt felelik, hogy ezért kár volt külföldre mennem. (Volt, aki mondta már.)

Mondjam el, hogy milyen perspektívákat látok magam előtt? Amíg a lehetőségeimet nem tudom megragadni, addig ez olyan megfoghatatlan, mintha azt mondanám, hogy itt annyiféle lottószerű játék van: majd csak nyerek valamelyiken…

Vajon az ő szemükben már a „gazdag nyugati ismerős” vagyok, a napi húszezer forintos jövedelmemmel? Hogyan hangzik otthon, ha elmondom, hogy annak a minimálbéres jövedelemnek, amelyről beszélünk, Londonban a fele elmegy egy szerény társbérlet-lakhatásra és a közlekedésre, miközben az ügynökségen keresztüli munkavállalás még azt se garantálja, hogy a heti munkaidő felét végigdolgozhatja az ember? Márpedig a lakhatáson és a közlekedésen nemigen lehet spórolni…

Várja-e az a barátom, akivel egy esti sörözést beszéltem meg, hogy én lássam vendégül? Várja-e az, akit meglátogatok, hogy ajándékot vigyek a találkozásra? Ha megteszem, ez nem a „nyugatra szakadt hazánkfia” nagyképűsködése? Ha nem teszem meg, ez nem smucigság?

Hajóstoppal az óceánon

A hátizsákos utazói léthez alighanem különleges elszántság kell, no és az sem árt, ha fiatal és kalandvágyó az ember. Ilyen a mai poszt szerzője, Fanni is, aki nemes egyszerűséggel hajóstoppal szelte át az óceánt, hogy aztán Dél-Amerikában kalandozzon egy évet. Ha minden jól megy, többször is jelentkezik még, mostani írásából az derül ki, milyen is egy ilyen hajóút. Hát nem csupa idill.

„Amikor először láttam a videót a horvát fiúról, aki hajóstoppal járja a világot, azonnal tudtam, hogy ez lesz a következő kaland. A 2015-ös Budapest-Lisszabon-Budapest autóstoppolásom alkalmával új barátnőre tettem szert, akivel mindketten kalandvágyók voltunk, így egyértelmű volt, hogy feldobom majd neki a hajós út ötletét.

Mikor meséltem Suzy-nak erről a lehetőségről, ő azt felelte, hogy mondj fel a munkahelyeden és még idén lépjünk le.

Két hónappal később meg is érkeztem franciaországi otthonának a küszöbére. Innen együtt stoppoltunk tovább Madridba, majd átrepültünk a Kanári-szigetekre, ahol Las Palmas kikötőjében 2 nap alatt találtunk fuvart.

Reszkettem, mint a nyárfalevél. Három ismeretlen orosz férfi hajójára szálljak fel? Ki tudja, túlélem-e. Vajon jó emberek? Mennyire értenek a vitorlázáshoz? Nem várnak majd el tőlem valamit cserébe?

Természetesen tisztában voltam a veszélyekkel, de egy ilyen kaland kedvéért bevállaltam. 2016. január 16-án pedig végleg felhúztuk a horgonyt.

Vízen

Mielőtt belecsapnék a lecsóba, hadd mutassam be a legénységet. Andrej, a kapitányunk egy igazi jelenség. Többször hallani tőle, hogy jaj de szeretem az életem, mint azt, hogy jó reggelt. Igazán irigylésre méltó.

Ezenkívül két Alex is csatlakozott. Az egyik, egy kétgyermekes büszke apuka Kanadában és emellett versenykapitány is, a másik egy kislánnyal büszkélkedhet az USA-ban és állítása szerint a hajózás teljes szabadságérzetet ad neki. Mind a három férfi őszintén szerelmes a vízbe és komoly üzletemberek is. No, akkor vágjunk bele…

Aznap éjjel a legénység ébresztett, hogy azonnal menjünk fel a fedélzetre. Micsoda meglepetés várt ránk! Delfinek kísértek minket phytoplanktonban úszva. Ez a fajta plankton kékeszölden világít, ha felkavarják a vizet, így éjjeli égboltszerű csillogást kölcsönözve a tengernek.

Elképesztő volt látni, hogy merről jönnek ezek a világító sziluettek. Mint világító torpedók húzták maguk mögött a fénycsíkot, ragyogó körvonalaik játékosan ugrálva, cikázva a hajó körül. Soha ilyen gyönyörűt nem láttam még. Nem evilági élmény volt 10-15 percig. Mást sem tudtunk mondani, csak hogy uramisten milyen csodás látvány.

Másnap reggel bálnanézés volt a program Tenerifén. Minden alkalommal, mikor közel kerültünk tengeri állatokhoz, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a cukorboltban; tágra nyitott szemekkel, fülig érő mosollyal, teljesen elvesztem a pillanatban.

Nyílt tenger

Az első pár nap meglehetősen nagy fizikai kihívás volt. Időbe telt hozzászokni a folyamatos hullámzáshoz és a rosszullét megelőzéséhez. Ahogy fokozatosan sötétedett, úgy erősödött a tengeribetegség érzése, mivel elvesztettem az egyetlen nem mozgó támpontot, a horizontot.

Egyszerűen a víz és az ég találkozását bámulva kordában tudtam tartani az émelygést. Így napi rutinná vált a gyógyszer bevétele naplementekor.

A legjobban úgy tudnám leírni ezt az érzést, mintha nagyon részeg lennék, miközben mindennek a tudatában vagyok. Nekem kicsit úgy tűnt, mintha minden lelassult volna körülöttem.

Ahogy a tekintetem egyik pontról a másikra fókuszált, úgy a tárgyak körvonalai követték a tekintetem. Szép lassan elmosódva jött minden velem, bármerre néztem. Ez a Mátrix jellegű látvány természetesen kéz a kézben járt a rossz gyomorral.

Az ötödik napon végre teljesen hozzászoktam a hullámzáshoz, de éjjel így is minden mozdulat lassabban tűnt, mint a szárazföldön.

Napi rutin

Mindennap szinte ugyanolyan volt, ahogy a nap kelt, úgy mi is. Reggeli után általában könyvet olvastunk, vagy csak pihentünk tovább a napon, majd a kötelező dolgokat tudtuk le: végig böngészni a zöldségeket és kidobálni a penészest, megtakarítani a hajót, rendbe szedni a közös helyiségeket.

Egy dolog a mai napig megmosolyogtat, a kapitánnyal folytatott rövid diskurzusok az étkezést illetően:

Lányok mikor legyen ebéd?

Mennyi az idő?

11:45.

Akkor legyen egykor.

Rendben, akkor délben.

Mintha egész nap csak ettünk volna. Az első pár nap néha kétszer reggeliztünk, a kapitány a magyar nagymamák filozófiáját követve, nem hagyta, hogy akár egy étkezést is kihagyjunk...

A kapitány igazi mesterszakács, aki szigorúan könnyű és egészséges ételeket készít. Az ázsiai konyha a specialitása, de három nap után Suzyval már könyörögtünk neki, hogy dobjon össze egy max 3 hozzávalós olasz tésztát.

Arról nem is beszélve, hogy étkezések között gyümölccsel tömött minket. Andrej kapitány „éttermében” napi 4-5-ször szolgáltak fel ételt, de mivel nem égettem elég kalóriát, így az étkezéseim száma napi kettőre csökkent pár nap után.

Nyílt tengeri élővilág

Úgy 4-5 nap kellett, hogy megint lássunk delfineket, de nagyon érdekes a történet. Suzyval épp élet-a-hajón jeleneteket vettünk fel és arról beszélgettünk, milyen jó lenne most már újból valamilyen tengeri emlőst látni és hidd el, nem túlzok, abban a pillanatban, ahogy kimondtam, megpillantottam őket.

Százával úsztak körülöttünk és hogy a sztori még kerekebb legyen, éppen naplemente volt. Szinte kiestem a hajóból úgy hajoltam közelebb hozzájuk.

A repülő halak csak fél napig voltak érdekesek, mivel mindennap több százat láttunk. Később pár öngyilkos merényletet követett el a fedélzeten landolva így leves lett belőlük.

Ez a fajta hal gondoskodott a folyamatos élelmiszer ellátásról és még szórakoztattak is, mikor az egyik izomból fejen találta a kapitányt. Volt nagy nevetés és cifra orosz káromkodás a hajón.

Nagyhal fogására is tettek kísérletet a fiúk. Összesen 4 esett áldozatul az orosz pecának és szomorú érdeklődéssel filmeztem végig a kivégzéseket.

Delfinek többször is felbukkantak még az út során, de nagyon kellett figyelni, hogy pont elcsípjük azt az öt percet, amíg velünk úsznak.

Félúton

Pontosan félúton jártunk, mikor az óceán megváltozott. A hullámok erőteljesebbek lettek, a szél felélénkült. Pedig éppen csak hozzászoktam, hogy úgy járok, mint egy totyogós, folyton mindenbe belekapaszkodva, folyton kibillentem az egyensúlyomból és minden lépésnél kiszámíthatatlan volt, hogy merre fogok dőlni. Erre kezdhettem elölről a szoktatást az új körülményekhez.

A nyolcadik éjjel volt először, hogy nem tudtam aludni. Úgy dobált a hajó mintha kilőtték volna a levegőbe, majd hatalmas robajjal visszahullott a vízfelszínre.

Minden remegett, borult, tört, csúszkált, mintha folyamatosan valami földrengés epicentrumban lettünk volna. Azonban, ami nekem apokalipszis közeli állapotnak tűnt, úgy az oroszoknak csendes és nyugalmas tengernek.

Ki nem találnád, mi következik. Persze hogy a tengeribetegség újra felütötte a fejét.  Ahogy a hullámok változtak, úgy fortyogott a gyomrom, így megint pár nehéz nap elé néztem.

Váratlan izgalmak

Aznap éjjel, mikor az áramlatok megváltoztak, éjjel arra lettem figyelmes, hogy fel alá rohangálnak kétségbe esetten az oroszok. Felszaladtam a fedélzetre és láttam, hogy nincs vitorlánk! Elszállt az erős szél miatt.

A fiúknak nem volt idejük a biztonsági felszerelésüket magukra aggatni, így csak az életükért imádkoztam. A vaksötétben a vitorla kipecázása nem volt gyerekjáték, pedig több tucat négyzetméteres, színes anyagról van szó. Jól látható. Egy embert itt megtalálni reménytelen lenne.

Másnap reggel üzembe helyezték a vitorlát.

Az őrület határán

Tudod, mikor hosszú napokig össze vagy zárva egy pici helyen ugyanazokkal az emberekkel, esélyed sincs a magányra, kizárólag kéket látsz magad körül, akkor be lehet kattanni pár órára.

Ilyenkor világítós tárgyakat akasztottam a nyakamba és spanyol dalokat énekeltem, miközben kapaszkodás nélkül hagytam, hogy a hajó ide-oda dobáljon. Volt, hogy hallucináltam is.

A sötétség néha olyan mélységekig hatolt, hogy esélytelen volt megkülönböztetni, hol kezdődik az ég és hol ér véget az óceán, így a holdfény volt az egyetlen, ami támpontot nyújtott.

A Hold-pillanatok közül, a személyes kedvencem a tizennegyedik éjjel történt, amikor is a Hold középen ketté volt szelve. De nem a szokásos európai függőleges síkon, hanem horizontálisan. Hol eltűnt, hol felbukkant a hullámok mögött.

FÖÖÖÖÖÖÖÖLD!

Tizenöt nappal és 2810 tengeri mérfölddel később partot értünk St. Martin szigetén, útközben elhagyva St. Barts szigetét, ahová a sok hollywoodi sztár jár nyaralni. George Clooney után kutattam a távcsővel, de sajnos nem jártam sikerrel…

Partot érve kezdetét vette a szárazföldi betegség, végre szilárd talaj volt a lábam alatt, de a sok hullámzás után, ezt nem bírta a gyomrom. Első utam egy hamburgereshez vezetett. Az utolsó falat után újjá születtem.

Hova tovább?

Mivel nem volt terv a földtérés után, így még egy hétig együtt szeltük a Karib-tengert, így jutottam el a Brit Virgin-szigetekre és a Dominikai Köztársaságba, ahol végleg búcsút intettem a legénységnek. Ezzel kezdetét vette az egyéves latin-amerikai hátizsákos túra, de erről később...

Összetartanak a külföldön élő magyarok?

A címben megfogalmazott kérdés állandó vitatéma, és egészen szélsőséges véleményeket hallhatunk, olvashatunk ennek kapcsán. Most egy jó tapasztalatot osztok meg veletek, méghozzá az osztrák-magyar határról. Aztán feltesszük azt a kérdést is, amit alighanem elég sok határátkelő hallott már (pláne Európán kívül): hol van ez a Magyarország? Végül, de nem utolsósorban, az is kiderül, hol él a spanyol felső középosztály.

A magyarok össze(nem)tartásáról vérre menő viták mentek már ezen a blogon is, a tapasztalatok finoman szólva is vegyesek. A Bécsből jelentjük blog legutóbb egy pozitív élményről írt, úgyhogy gyorsan meg is osztom veletek.

„Az mindig vitatéma külhonban, hogy van-e összetartás a magyarok közt. Két véglet van, az egyik a „jaj csak magyarral ne kezdj,  bunkók, átvernek”, a másik meg épp az ellenkezője.

Abszolút igazság persze nincs, először is Bécsben annyi a magyar, hogy előfordul bármilyen közülünk. Belefutottunk már olyanokba, akikről azt se értjük, hogy vajon hogyan és miből élhetnek meg itt, vagy annyira egyszerűekbe, akik úgy beszéltek magyarul, hogy alig értjük őket, férjem szerint ő náluk már jobban érti a wienreischt is.

Az osztrákok a napokban szúrópróbaszerűen ellenőrzik az autókat a határon (menekültek ill. illegális határátlépők miatt), ez több kilométeres sort és több órás várakozási időt okozott Hegyeshalomnál.

Mi is Magyarországról tartottunk visszafele Bécsbe sok sortárssal együtt. Kb. Győrnél jártunk mikor kiírtam a privát Facebook-oldalamra, hogy bécsi ismerőseim mi a pillanatnyi helyzet Hegyeshalomnál, illetve érdemes-e Jánossomorja - Andau irányába kerülni, tudtok-e valamit.

Egy percen belül érkeztek az üzenetek és fel lettem véve a Hegyeshalmi határátlépés info zárt Facebook-csoportba is, amely jelenleg 12450 tagot számlál, és ahol azonnal több alternatív útvonalról érkezett infó, ráadásul térképpel.

A tagok percenként osztották meg, hogy mi merre járható, beleértve a magyar és az osztrák szakaszon lévő dugókat és menekülési utakat is.

A kerülő miatt, maximum fél órás késéssel, mint egyébként, de könnyedén hazaértünk. Ha nincs ez az összetartás, akkor kb. három órát álltunk volna Hegyeshalomnál, ahogy a régi szép időkben.”

A teljes posztot a Bécsből jelentjük blog oldalán olvashatjátok el.

Hol van ez a Magyarország?

Magyarként és még Európából nézve is ez azért nem valós kérdés, azonban ha az ember Amerikai Szamoára utazik, akkor már jogosan merül fel a helyiekben. Az mondjuk kicsit kínos, amikor ez több órás várakozásba torkollik a határon, miként ez történt a Legfrissebb Hawaii Hömbölgések blog szerzőjével.

„Amerikai Szamoa az amerikai területek egyike, és egy nagyon sok, nagyon fájdalmas problémát okoz a helyieknek.

A két legfontosabb talán, hogy erről a szigetről sorozzák be a legtöbb fiatalt az USA katonaságába (lakosságszám arányban), rengeteg a veterán és hadi sérült, ÉS egy hülye törvény miatt, nem amcsi állampolgárok, csak amerikai nemzetiségű egyének az itt születettek. (American Nationals, nem American Citizens).

Az Amerikai Egyesült Államok (he-he, mert ugye a statisztikákban a része…) legelhízottabb állama ez. Hogy ez miben látszik? Leginkább, hogy az átlag szamoai (ezen túl, ha azt írom szamoai, az amerikai szamoait jelent) nem jár és lépdel, hanem billeg, mint egy kacsa.

Legalább minden második közülük cukorbeteg, irdatlan pusztítást vág a rák a soraikban (mindenféle, ami főként a túlsúlyhoz köthető). Mindemellett egy nagyon jó fej népség.

Szóval leszállt a gép, én fellélegeztem, és irány az immigráció. Na… eddig ez viszi a prímet. Két órát kellett rostokolnom az „interjúszobában”, mire beengedtek a nyamvadt szigetre.

Már ott éreztem, hogy gond lesz, amikor az egyik immis a másiknak megmutatta az útlevelemet, hogy „te, láttál már ilyet? Vörös, akkor biztos kínai”… Szóval félreállítottak, amíg a főnök rám nem ért (másfél óra…), aztán elkezdődött az interjú, hogy mit is akarok én a szigeten, és ki is vagyok.

Meg hol van ez a Magyarország… (nem vicc, megkérdezte, hogy ázsiai vagyok-e. Itt már a türelmem vége felé jártam és majdnem kimondtam, ami először az eszembe jutott válaszként, de nyeltem egy nagyot… elszámoltam kb. 2000-ig majd válaszoltam, hogy nem. Kaukázusi. Ez megint csak összezavarta az úriembert…)

Nya, 10 perc után kiderült, hogy hát bizony az ő EÜ minisztériumuk hívott ide, és közöm van a CDC-hez, meg a Zika vírus kutatáshoz, így kipengettem 50 dollár belépti díjat és már süvítettem is az autókölcsönző felé.

Irány a hotel. A hely neve „Moana O Sina” és ha bárki teheti, itt szálljon meg. Sok helyen jártam már, de ez lélegzetelállítóan szép helyen van, és a szolgáltatás is nagyon színvonalas.

Egy hatalmas ültetvényes házból lett kialakítva a dolog, így van egy közösségi konyhája, ahol azt főzöl, amit akarsz, és mivel a tulaj férje új-zélandi (sok van belőlük a szigeten) jóféle borokat és söröket is tartanak a közösségi hűtőben (amit megiszol, azt beírod egy füzetbe és a végén kifizeted). Bevallásos alapon.

Azért annak megvan a saját hangulata, hogy felkelsz még a nap előtt (az időeltolódás miatt nem volt nehéz), elkészíted a kis reggelidet, kimész a kertbe, szedsz friss banánt és papját, leülsz a tengerparton és a hullámokat bámulva megreggelizel és kávézol.

Mint a filmekben…

Persze a valóság azért más. Elmondom, hogy zajlik az egész.

Miközben a gyümölcsöt szeded, a harmatot / esőt magadra rázod, így ha tetszik, ha nem hidegzuhanyt kapsz az arcodba.

Kiülsz a tengerpartra. Csönd és nyugalom. Élvezed a pillanatot… kortyolgatod a kávédat… Majd egy 20 méterre felcsapó hullámot a szél ganyé módon az arcodba csapja, és a sós víz szépen belefolyik a kávédba. Meg a kajádba is…

Kicsit anyázol. De megpróbálsz visszatérni a kis saját zen békédbe…

Ekkor a szél a mögötted lévő örökzöldekről pár tüskét belefúj a kávédba, meg azért a reggelidet is meginti vele, csak a miheztartást végett.”

A történetet itt (meg itt és itt) olvashatjátok el, igen, rögtön három részletben, szóval érdemes kattintgatni.

Ahol a spanyol felsőközéposztály él

A felsőközéposztály a világ legtöbb országában elég jól él (azért felsőközéposztály, ugye), és persze nincs ez másként Spanyolországban sem. Pedig ugye ebben az esetben sem a leggazdagabbakról van szó, de azért érdemes belesni egy kicsit a környékükre – méghozzáTucano és oldala segítségével.

„A vidéki spanyol felső középosztály főleg lakóparkokban tanyázik. A középosztály inkább lakótelepen lakik, de azért az a telep (urba) eltér az otthon megszokott betonkockáktól.

A nagy spanyol ingatlanbuborék idején hihetetlen mennyiségű gyatra lakóparkot építettek, de elkészült pár nagyon rendben lévő is, főleg a hazai vásárlók számára, akik élni és nem nyaralni szeretnének Dél-Spanyolországban. (...)

Óriási az ingatlankínálat spanyoléknál, de valóban jót nem is olyan egyszerű vásárolni. Tengerpart közelében eleve elvarázsolódik a kedves vevő és örömmel veszi meg a piros tetős kis házacskát, de azt már nem tudja, hogy nyáron szúnyogcsapda a kecó, télen meg átfúj rajta a csontfájdító, a mediterrán térségben uralkodó észak-nyugati fuvallat. Ahol viszont a tehetős helyiek laknak, az annyira rossz nem lehet.

Ugye legfontosabb mindig a gyerek és az ilyen helyeket nekik teremtették. A lezárt belső utcákban szabadon őrjönghetnek a kis csibészek és a kutyát sem zavarják, miközben biztonságban vannak. Mondjuk kint is, de bent meg pláne. Vannak játszóterek, focipálya, sok medence, gyúróterem, ingyen igénybe vehető bulihelyek, szóval közösségi terek nagyon profin kipipálva. (...)

A spanyolok (meg az olaszok) a mediterrán népek közül is kimagaslóan jók mindenféle belső terek kialakításában, meg berendezésében, szeretnek jól élni. Van nagy konyha, világos és nagy szobák sok fürdőszobával, gyönyörű kert virágokkal, meg gyümölcsökkel és árnyékkal (ez igen fontos errefelé). Van több erkély, magasfalú is, hogy ne lehessen belátni.

Az én kedvencem a garázzsal egy szinten található közösségi terem, mert óriási, minden és mindenki elfér benne. Nyáron hideg, télen meleg, látványosan a legjobb olyankor, ha valamiért nem a kertben tartózkodik az ember.”

Minek meleg víz, ha meleg van?

A kérdés Európában minimum értelmezhetetlen, a Fülöp-szigeteken viszont teljesen természetesen teszi fel egy lakástulajdonos. A mai írás tehát a Fülöp-szigetekre visz, és egy régi szerző tér vissza. Anikó szűk három és fél éve írt először, akkor még Londonból. Azóta történt vele egy s más, mást ne mondjak, elköltözött a Fülöp-szigetekre. Lássuk, mit tapasztalt!

„Körülbelül 3-4 éve írtam először (itt olvashatjátok el - HÁ), akkor még a londoni életembe engedtem egy kis betekintést (és kaptam hideget-meleget érte). Azóta már a Fülöp-szigeteken élek, és a Határátkelő kérésére beszámolok arról, hogy mi történt előző posztom óta vele, visszatekintve hogyan látom akkori döntéseimet és változott-e valamiben a véleményem.

Négy év londoni tartózkodás után felszámoltam ottani életem és áthurcolkodtam egy másik kontinensre, Ázsiába. Ha Londonban 10 kultúrsokkomat tudtam felsorolni, akkor itt, Manilában a legelső százat is simán listáztam egy hónap után (ezekről kicsit lejjebb írok bővebben), de ennek ellenére nagyon jól sikerült berendeznem egy kényelmes és biztonságos életet, viszonylag rövid idő alatt.

Egyedülálló nőként a biztonság volt a legfontosabb szempontom, és kopogom alul-felül, az elmúlt két évben semmi említésre méltó nem történt velem ezen a téren, pár telefonos zaklatástól eltekintve.

Amikor honvágyam van, London merül fel a gondolataimban, és nem Budapest, és amikor utazásra gondolok, Ázsia a célpont és nem Európa. Az elmúlt két évben sikerült bejárnom egy részét (Hongkong, Tajvan, Thaiföld, Guam, Bali, Japán, Vietnam, Szingapúr, India), és még sok úticél van a listán.

A Fülöp-szigetek 7107 szigete közül is láttam jópárat, és sok olyan hely volt, ahová többször is visszalátogattam.

A sport segített a beilleszkedésben

Az évek során egyre nagyobb szerepet kapott az életemben a jóga és minden, ami az egészséges életmódhoz kapcsolódik (öregszem :)). A sporton, mozgáson keresztül gyorsan sikerült beilleszkednem, és hasonló gondolkozású emberekkel találkoznom.

Kikapcsolódásként gyakran választok egy jóga retreatet, vagy itt a Fülöp-szigeteken, vagy egy másik trópusi szigeten. A múlt Karácsonyt például Balin töltöttem, mindenféle fenyőfa, nagy zabálások és karácsonyi ének nélkül, viszont napi két jógaórával, és rengeteg masszázzsal, és egyéb wellness dolgokkal.

Januárban pedig fizetésnélküli szabadságra mentem, és négy hetet töltöttem Indiában, ahol a jógatanári képesítést is megszereztem.

Valószínűleg sok minden másképp alakult volna az életemben, ha maradok Budapesten, és visszanézve rengeteg élménytől fosztottam volna meg magam.

Hétvégi esték a Skype előtt

Másfelől természetesen azt sem tudom elfelejteni, hogy megfosztom magam a családom és magyar barátaim napi közelségétől is, ami nem könnyű. Téli/nyári időszámítás szerint hol 7, hol meg 6 óra időeltolódás van köztünk, és ez nagyban megnehezíti a kapcsolattartást.

Hétvégén az estéket a Skype-on töltöm, és gyakori használója vagyok az összes appnak, ami segít áthidalni ezt az időeltolódást (pl. Messenger, Viber és Whatsapp). A cégen belüli barátokkal a videókonferencia lehetőségét is kiaknázzuk, hogy lássuk egymást.

Minek ide meleg víz?

Ahogy ígértem, ejtek pár szót a kultúrsokkjaimról is. A lakásbérlés nagyon drága Manilában, és mivel tömegközlekedés nincs, vagy nagyon zsúfolt (órákig kell sorban állni, hogy egy metrószerű vonatra feljusson az ember, heringként összezsúfolódva), igyekeztem az irodához közeli helyen bérelni.

Így viszont még kevesebb lehetőségem volt válogatni, és még az átlagosnál is sokkal többet kell fizetnem (egy 40 négyzetméteres lakás havi bérleti díja 210 ezer forint rezsi nélkül).

A beköltözésre két hetet kellett várnom, mert a bojlert annyi idő alatt szerelték be. Így a tusolóban lett melegvizem, de a mosdóban és a mosogatóban ugyanúgy csak hideg víz folyik továbbra is.

A főbérlő puffogott is, hogy ezek az európaiak miért akarnak meleg vizet, amikor állandóan meleg van, simán tusolhatnék hideg vízben is. Az irodában sincs sehol nincs melegvíz és senki nem mos kezet a WC használata után.

Rémület az utakon

Havonta 30-40 ezer autóval van több az utakon, de a jogosítvány megszerzése lefizetéses úton és nem autós iskolában történik. Nagyon kevés ember tud vezetni, és meg kevesebb ismeri a közlekedési szabályokat.

Bárhol, bármikor bemutatnak egy U-kanyart, még a legkülső sávból is megfordulnak emberek a túloldalra, indexelés, bárminemű jelzés nélkül. Az átlagsebesség 20 km / óra, ami eső esetén 0 km / órára csökken.

A legtöbb idő, amit dugóban töltöttem, az egyszer 4 óra volt, egy olyan távon, amit egyébként 30-40 perc alatt lesétálok (amikor bevállalom, hogy megfulladok a légszennyezéstől).

Úgy tűnik, hamarosan újabb költözés előtt állok, újra át kell gondolnom, hogy milyen szempontok alapján választok majd lakóhelyet, mennyi dolgot viszek magammal és hogyan biztosítom magamnak a megszokott életrendemet egy új közegben, fennakadás nélkül.”

Paprikáskrumpli a világ végén

Az a paprikáskrumpli argentin, de a mai posztban lesznek szelíd vadállatok is, és rengeteg érdekesség. Nem is csoda, hiszen olyan útra indulunk, amilyenről a legtöbben csak álmodozunk. Amikor Ági először írt arról, hogy milyen körútra indul Dél-Amerikában, akkor már tudtam, muszáj meggyőznöm, hogy kalandjairól itt, a Határátkelőn is beszámoljon. Szerencsére nem kellett sokat győzködni, az első részt tehát már olvashatjátok is. Igazi különlegesség lesz, annyit ígérhetek, steakkel, oroszlánfókákkal, pingvinekkel és rengeteg érdekességgel – és legalább ugyanannyi fotóval. Nem is húzom az időt, induljunk útnak!

„Nos, az Argentína - Brazília - Uruguay körút nem indult olyan simán, mint kellett volna, s aki egy cseppet is ismer engem, az ezen egyáltalán nem is lepődik meg.

Azzal indult, hogy Aricából elrepültem Santiagóba (kb. 3 óra - és ezzel még csak a 42oo méteres ország közepén jártam!), ott azonban unalmas, csaknem 9 órás várakozásnak néztem elébe.

Anyósomék menten jelezték, hogy nekik amúgy is dolguk van Santiagóban, akkor ők látni szeretnének. Elfogadtam, bár tök más terveim voltak a szabadidőmmel (egy sose látott, belevaló honfitársamat szerettem volna meglátogatni, de egész egyszerűen ezt a talit sértődés nélkül nem lehetett volna lemondani anyóséknál:( ). Maradt a családozás mint program.

De nekik is dolguk volt, így elindultak valamikor egy körül, de nekem meg du. 3 körül indult a gépem. Miután elutazás előtt még „vastagnak” éreztem magam, úgy gondoltam, mit nekem befizetni a VIP-terembe a reptéren, ahol kaja, ital, és mindenféle földi jóság kényeztet.

Menten meg is tettem, megnéztem az órát a számítógépen, aztán a faliórát, konstatáltam, hogy van még vagy 3 óra szabadidőm és nekiálltam beszélgetni. Közben ifjú hölgyek és urak lesték valamennyi kívánságomat és hozták a sonkás szendvicseket, olajbogyós-sajt tálakat és édességeket az éhség legapróbb rezdülésére is.

Be kell vallanom, nagyon jól éreztem magam, és csak akkor szándékoztam elhagyni a lakosztályomat, amikor repülőre kellett szállnom. Így a gép indulása előtt fél órával kilibegtem a VIP-teremből, megkerestem a beszállási helyet és csodálkozva konstatáltam, hogy ott valami sokkal későbbi járat időpontja szerepel.

Megszólítottam az egyik légikisasszonyt, aki közölte: NA DE hölgyem! Az ön repülője az előbb szállt fel! Még láthatja, ha kinéz az ablakon!! PFFFF MI???? Kiderült, hogy a VIP-terem összes számítógépe és központi faliórája is egy órát késett: lekéstem a csatlakozásomat Buenos Airesbe!

Sok minden átrohant a fejemen: egy újabb repjegy megvásárlása, azok, akik már Buenos Airesben csücsülnek és rám várnak, stb... kis híján a hisztéria kerülgetett. Végül a LAN Chile mentett meg: vis majorként kezelték az esetet (utóbb kiderült, nem én voltam az egyetlen, aki így járt, hanem még sokan mások).

A következő gépre felpakoltak minden plusz költség nélkül és 3 óra késéssel landoltam Buenos Airesben. Erről persze a szállodában várakozó barátaimat már nem tudtam értesíteni. Mivel egy szemét alak vagyok, arra gondoltam, ha én már síkra idegeskedtem magam, jusson nekik is ki egy kicsi az idegeskedésből, így a szálloda halljából felírtam nekik a szobájukba Facebookon, hogy lekéstem a csatlakozást (ez végül is igaz volt:))) és nem tudom mikor érkezem. Aztán kényelmes tempóban felsétáltam a szobájukhoz és bezörgettem. :))) Annyira nem örültek, mint arra számítottam és elküldtek melegebb éghajlatra. :)

Város a városban

Másnap délután egykor indult a buszunk délre, így én épp megfelelőnek ítéltem a délelőttöt arra, hogy meglátogassuk Buenos Aires híres temetőjét, a Recolétát. A Recoleta amolyan város a városban: Argentína nagyjainak nyughelye ez, ami kihagyhatatlan látványosságként szerepel az útikönyvekben.

Természetesen ennek megfelelően bevettem én is a megnézendő látnivalók sorába. Vétek lett volna kihagyni... de erről majd a Buenos Airest taglaló fejezetben találkoztok.

Miután megnéztük a temetőt, elszáguldottunk pénzt váltani és itt szembesültem először az argentin bürokráciával: ha húsz helyre nem kérnek aláírást, valamint az összes adatodat, akkor egyre sem.

Eleinte nem értettem, miért kígyózik minden pénzváltónál hosszú sor, aztán megértettem. Az én chilei igazolványommal némileg gyorsabban ment az ügyintézés, így onnantól mindenki pénzét én váltottam, mert több óra várakozást spóroltunk meg... :( Még később pedig már a fekete váltóknál váltottam utcán, mindenféle papírmunkát messze elkerülve.

Amikor kivonultunk a Retiróra (központi buszpályaudvar Buenos Airesben), nekem mindenképpen csalódás volt. Ilyen buszpályaudvart maximum Peruban vagy Bolíviában tudok elképzelni, vagy ott sem.

Lepusztult, mocskos, szemetes, kétes alakokkal teli. A kétes alakok bármely buszterminálon állandó szereplők, de egy Argentína méretű országban az ember azért elvárja, hogy a fővárosban ne középkoriak legyenek a körülmények...

Luxusbuszok dél-amerikai módra

Mindenesetre minket várt az Andes Mar társaság busza és nem kellett csalódnunk benne. Dél-Amerikában elképzelhetetlenül kényelmesek a buszok. Még a „fapados” - Semi cama-s (fél-fekvő), buszok is ezerszer kényelmesebbek, mint bármely Európában közlekedő busz: lábtámasszal, mélyen hátrahajtható üléssel, de a cama-s rész(ami Európában nem is létezik), az meg felér a teljes luxussal: hatalmas pihe-puha ülés, mélyen hátrahajtva, gyakorlatilag fekszel az út során.

Én, aki nem alszom szinte semmilyen tömegközlekedési eszközön, a cama-s buszokon békésen hortyogok. Én ugyan ehhez hozzá voltam szokva, de a barátaim nem győztek hüledezni, hogy az „elmaradott” Dél-Amerikában ilyen luxusbuszok járnak.

A következő meglepetés akkor érte őket, mikor megérkezett az ebédünk. Azon még én is meglepődtem őszintén megmondom. Természetes itt Dél-Amerikában távolsági buszokon, hogy háromszori étkezést biztosítanak.

Itt nem szokás (mint nálunk, magyaroknál), hogy fél disznóval szállsz fel a távolsági buszra. Ha húsz órás a buszút, akkor sem jut senkinek eszébe felvinni a buszra fasírtos szendvicset vagy rántott húst. Kapsz a buszon, amit kapsz, ha éhes vagy max veszel egy kis kekszet vagy rágcsálnivalót. Ebben a tekintetben sokkal kulturáltabb az elmaradott Dél-Amerika, mint például Magyarország.

Na, szóval megérkezett az ebédünk. Meglepődtem. Általában csak valami egytálételt kapunk egy alutálkában (mint a repülőkön), itt azonban egy tálcát kaptunk, rajta fehér-barnakenyér, kifli, két féle pástétomszerű izé sonkával és sajttal+péksüti+ kávé, tea, üdítők.

Később végképp elaludtunk a kényelmes ágyikó-szerű ülésekben. Este 9 körül járt az idő, mikor legszebb álmunkból felvert a sofőr Bahía Blanca városában. Én abszolút nem voltam magamnál, nem értettem, minek ébresztettek fel és félhülyén szálltam le a buszról.

Az argentin paprikás krumpli

Kiderült, vacsoráztatni akartak. Soha életemben nem találkoztam Dél-Amerikában olyan megoldással, hogy a buszos kaját egy buszterminál étkezdéjében kell elfogyasztanunk, mindenesetre közölték, hogy 3 féle menü közül lehet választani.

Az ételek nevét elmondták, de nekem mondhatták: nem ismertem az argentin ételeket, ezért óvatosan puhatolóztam, melyik elnevezés mi takar. Kiderült, hogy van egy étel, amiben krumpli, hús és salsa szósz van és egy másik pedig valami húsos palacsintaszerű cucc. A krumplira szavaztam, úgy gondoltam, amiben hús meg krumpli van, azt annyira nem lehet elrontani, de kiderült tévedtem. :) Íme, a tányérom:

Amikor megláttam a tányért, elégedett voltam a választásommal, de elég volt megkóstolni és hamar rájöttem, hogy tévedtem. Az utóbb „argentin paprikás krumplinak” keresztelt ételben a krumpli teljesen nyers volt, a húst pedig valószínűleg egy végelgyengülésben elhunyt marhából nyerték, mert a kés is beletört, a fogamról nem is beszélve... és semmi, de semmi íze nem volt - ezen később már nem lepődtünk meg, mert az összes argentin étel amit ettünk, legfőképpen sótlan és úgy általában is ízetlen volt.

Idővel rászoktunk arra, hogy bármit rendeltünk, ahhoz azonnal sót és borsot kértünk (az asztalokon sokszor só sem volt, bors meg gyakorlatilag sehol). A borssal sokszor sikerült komoly zavarba hozni a pincért, mert teljesen felkészületlenül érte, hogy valaki borsot kér és hirtelenjében azt se tudta hova kapjon.

A barátnőm jobban járt, ő a húsos-sajtos palacsintaszerű cuccot kérte, az csak simán büdös volt, de legalább ehető.

Puerto Madryn és az oroszlánfóka

A reggeli órákban érkeztünk meg Puerto Madryn városába és gyorsan körbeszaladtam a terminált: egyrészt a tovább indulásunkról érdeklődtem (mikor indulnak buszok El Calafatébe), másrészt kerestem egy tourinfót.

Találtam is, kérdeztem, milyen lehetőségek vannak a Valdés-félsziget felfedezésére, illetve kardszárnyúdelfin-lesre. A pasi elmondta, hogy van egy egész napos tour (reggel 8-tól este 6-ig), ami körbejárja az egész félszigetet és van benne kardszárnyú les is, de az persze a delfinek aznapi étvágyától függ.

Egyáltalán nem volt drága a túra, így úgy döntöttünk, hogy befizetjük másnapra és harmadnap tovább indulhatunk El Calafatébe. Szállást is kellett keresnünk: ez nagyon egyszerűen ment, mivel kiléptünk a terminál kapuján és szemben volt egy hostal. Teljesen kellemes szobákkal és még kellemesebb árakkal.

Miután elhelyezkedtünk úgy döntöttünk, hogy a napot azzal töltjük, hogy kicsit felfedezzük a várost. Puerto Madryn nem sok mindenről nevezetes, de a kikötőjét mindenképp érdemes felkeresni. Minket sok sirály és egy játékos oroszlánfóka szórakoztatott.

Az argentinok szerintem úgy gondolják, hogy a steak unalmas önmagában, ezért sokszor mindenféle feltéttel kínálják. így van lehetőség például sajtos, sonkás vagy sajtos-sonkás változatot kérni, de a lehetőségek sora végtelen.

Nem kell elképzelni valami nagy faksznit (az argentinok nem egy gasztronemzet), egyszerűen rárakják a kiválasztott feltétet a húsra és ráolvasztják. Az enyém sajtos-sonkás volt. Nem volt rossz, de nem is voltam hasra esve tőle.

Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy 8 éve élek Chilében és a chileiek hetente minimum egyszer (de inkább többször) grilleznek. Asadót csinálnak születésnapon, valamennyi ünnepen, ha foci rangadó van a tv-ben, ha esik, ha fúj vagy egyszerűen ha unatkoznak. :).

A marhákat Chilében éppúgy a szabadban tartják mint Argentínában és 8 év alatt több emlékezetes steaket is volt alkalmam enni. Ezt az argentint a középmezőnybe helyezném.

Ihatatlan kávé és cukor minden mennyiségben

Miután megtömtük a hasunkat, nyugovóra tértünk a hostalban, hisz 3/4 8-ra lent kellett lennünk indulásra készen a hallban. Hétkor lementünk reggelizni (a hostalos bácsi teljes felháborodására: hogy lehet ilyen korán kelni??) és szembesültünk az első argentin reggelinkkel.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez itt a normális és mindenhol ezt adják reggelire. :( Nos, volt kenyér, croissant (amit ráadásul még valami cukormáz is borított, itt medialuna a neve), vaj, lekvár és „dulce de leche”, ami egy cukros karamellkrém (szerintem rettenetes), gyümölcslé és szó szerint ihatatlan kávé.

A számomra a legszörnyűbb az volt, hogy minden ÉDES volt, sőt NAGYON édes, én meg egyáltalán nem szeretem az édes ízt. Nem értem amúgy, hogy az argentinok rettegnek a sótól (szinte semmilyen ételt nem sóznak meg, még a húsokat sem!!), de a cukortól láthatóan egyáltalán nem irtóznak.

Valami rettenet volt, minden reggel az egy hónap alatt ezzel szembesülni. A kávé mindenhol ihatatlan volt. Ha normális kávét akartál inni, ahhoz kávézóba kellett menned.

Kardszárnyúak, pingvinek és elefántfókák

A kisbusz pontosan érkezett és elindultunk körbeautózni a Valdés-félszigetet. Vagy 400 km-t tettünk meg, egész nap úton voltunk. A kirándulás költsége 16 ezer Ft körül volt, az egész napos túráért, idegenvezetővel, kiscsoportban, teljesen normális ár volt.

Itt nem lehet „szabadúszósdit” játszani. Vagy szervezett túrával mész vagy sehogy. Ezekre a helyekre tömegközlekedés nincs (csak az egyetlen picike faluig), bérelt autót sem javaslom senkinek, lévén nem ismerik a terepet, nem ismerik az állatokat (hol bukkannak fel, hova érdemes menni) és ráadásul el fognak menni majdnem minden állat mellett (ami nem guanaco méretű), mert gyakorlott szem kell, hogy észre vedd őket a növényzet között.

Az útvonal, amit követtünk: Puerto Madrynból indultunk, a földnyelven fekvő Puerto pyramides-hez, onnan Punta Nortéba autóztunk kardszárnyúakra „vadászni”, majd következett Caleta Valdes, ahol a pingvineket látogattuk meg, végül az elefántfókáknál kötöttünk ki Punta Delgadán. Onnan tértünk vissza a városba.

Amit a Valdés-félszigetről tudni kell: a kb. 100 km hosszú és 50 km széles félszigetet mindössze egy kb. 5 km széles földnyelv köti össze a szárazfölddel, úgy áll ki a kontinens vonalából, mint valami kalapács.

Védett vizeibe novembertől érkeznek a déli simabálnák, hogy párosodjanak és életet adjanak kicsinyeiknek. Egészen addig az öbölben tartózkodnak amig a borjak megerősödnek és meg tudnak birkózni a nyílt tengerrel.

A déli simabálnák akár 15-18 méteresre is megnőhetnek, természetes ellenségük az emberen kívül csak a kardszárnyú delfin és a kifejlett nagy fehér cápa lehetnek, de azok is inkább csak a borjakat támadják.

Mióta betiltották a vadászatát, az állomány száma lassan növekszik, bár néhány területen már annyira kevesen vannak, hogy ott már valószínűleg soha nem fog tudni újra felépülni az állomány.

A nagy világszenzáció ezekben a vizekben a bálnales, de mi most nem ezért jöttünk ide (én amúgy is már láttam bálnákat Dominika partjainál. Ennek kétségtelen előnye, hogy szinte minden helyszínen egyedül voltunk. Az idegenvezető szerint pedig ilyenkor a vadállatok is sokkal bátrabbak, mert alig járnak a félszigeten járművek.

A mi nagy álmunk, a kardszárnyú delfinek voltak. Kardszárnyú delfin a világ minden óceánjában és tengerében megtalálható és a vizek egyeduralkodója, csúcsragadozója. Viszont egyedül az itt honos vizekben élő állatok fejlesztettek ki egy olyan fókavadászati módszert, amiről a terület világhírűvé vált, és amit minden magára valamit is adó természetcsatorna havonta átlag egyszer mutogat, amikor a kardszárnyú delfinek a partra kivetődve kapják el a fókákat:

ÖRDÖGI KÖRBEN A FEJLŐDŐ ORSZÁGOK

A NAGYOK IS MEG FOGJÁK ÉREZNI A BAJOKAT

A decemberben publikált nagy befektetési bankházi elemzések szerzőinek többsége óvatos derűlátással tekintett a 2016-os évre. A fejlődő piaci problémákat a többség elismerte, ugyanakkor jellemzően azon a véleményen voltak, hogy ez a fejlett országok gazdaságában, de különösen a tőkepiacokon nem fog komoly nyomot hagyni. A januári tőkepiaci események ismeretében már látjuk, hogy ez utóbbiban tévedtek, és valószínűleg az előbbivel kapcsolatban is túl optimistának bizonyulnak.

Az elmúlt időszakban az elemzők sokszor hozták föl példaként az 1990-es évek második felét, amikor a sorozatos fejlődő piaci (mexikói, brazil, ázsiai, orosz) válságok ellenére a fejlett gazdaságok és tőzsdék – egy átmenetinek bizonyuló megtorpanást, esést (1998) nem számítva – igen jól teljesítettek. Akkor a jelenlegihez hasonlóan erős dollár ugyanúgy a mélybe taszította a nyersanyagok árát és problémák halmazát szülte a fejlődő országokban, mint most, de az amerikai gazdaságot, a vállalatok nyereségességét és a részvénypiacot ez egyáltalán nem veszélyeztette. Sőt, a jelenlegi állapotot ezek az elemzések annyiban jobbnak minősítették, mint az akkorit, arra hivatkozva, hogy most – ellentétben az akkori helyzettel – a fejlődő országokban a deviza árfolyamrendszerek nem rögzítettek, azaz az árfolyamok folyamatos változásán keresztül a fejlődő országok könnyebben tudnak alkalmazkodni a megváltozott piaci körülményekhez.

A magánszektor (pénzügyi vállalatok nélkül) által felvett hitelek alakulása a GDP százalékában

Sok a hasonlóság az akkori helyzettel, de ez egyáltalán nem ad okot derűlátásra. A fejlődő országok egy reflexív, önerősítő ördögi körben, lefelé húzó spirálban vannak. A 2008-09-es válság utáni pénzbőség és az olcsó dollárhitelek hatalmas hitelfelfutáshoz vezettek a fejlődő országokban, ráadásul az adósság egy részét dollárban vették fel a szereplők (többnyire a vállalatok). A legnagyobb hitelboom Kínában ment végbe, ahol tervutasításos, nem hatékony tőkeallokációval számos soha meg nem térülő, pénznyelő beruházást valósítottak meg. Ez persze felhajtotta nyersanyagok árát, a commodity exportőr országokban is fenntarthatatlan fellendülést okozva. Ez a folyamat lassan kifulladt és megfordult.

ELKERÜLHETETLEN LEJTMENET?

Az adósságállomány elért egy olyan szintet, ahol az újabb hitelek felvétele már érdemben nem növeli a gazdaságot (viszont egyre fontosabb a meglévők törlesztéséhez és kamatfizetéshez), azaz csökkent a hitel határhaszna. A kifulladó beruházási boom visszavetette a nyersanyagok keresletét is, amelyek ára zuhanásnak indult, egyre nagyobb gondokat okozva a tartósan magas nyersanyagárakra berendezkedett commodity exportőr országokban. Ráadásul a hitel elkezdett drágulni: egyrészt lassan emelkedésnek indultak a kamatok, másrészt az adósság jelentős részét dollárban kell visszafizetni, ami eközben (és épp emiatt) folyamatosan erősödik. A szorult helyzetben lévő adósok kénytelenek adósságukat törleszteni, ehhez pedig dollárt kell vásárolniuk, ami tovább erősíti a zöldhasú árfolyamát. A hazai – egykoron svájci frankban eladósodott – lakosság számára ismert helyzet ez: önerősítő, soha véget nem érőnek tűnő fájdalmas folyamat.

A problémát csak fokozza, hogy eközben az amerikai munkaerőpiac részben ciklikus, részben strukturális okok miatt folyamatosan egyre feszesebbé vált, azaz gyakorlatilag eltűnt a munkanélküliség ciklikus okokkal magyarázható része, ez pedig a jegybank szerepét betöltő Fed-et decemberben kamatemelésre késztette. A Fed ugyan kommunikációjában rendszerint hangsúlyozza, hogy az USA növekedési és inflációs kilátásai alapján hozza meg a döntéseit, de a globális dolláradósság felduzzadása miatt a Fed gyakorlatilag nem az USA, hanem a világ (különösen a fejlődő világ) jegybankja. Ha szigorítja monetáris politikáját, azt közvetve a kamatokon és az erősebb dolláron keresztül a fejlődő országok hamar megérzik. A dollár a világpénz és a Fed decemberben emelte az árát és most ugyanerre készül.

A DOLLÁRADÓSSÁG VESZÉLYEI

A helyzet azért is veszélyes, mert a világ jelentős része annak az országnak a devizájában adósodott el, amelyben relatíve az egyik legerősebb a gazdasági növekedés és ahol a munkaerőpiac feszesebb is az átlagnál, tehát ahol alapvetően szigorúbb monetáris politikára lenne szükség. Ráadásul az amerikai munkaerőpiacon a lassan jelentkező bérnyomás nem feltétlenül csak a ciklikus fellendülés következménye, strukturális okai is vannak, ami alapján a feszes munkaerőpiac (bérnyomás és inflációs kockázatok) tartósabban megmaradhatnak. A „baby boom” generáció ugyanis ezekben az években megy nyugdíjba, így jelentős munkaerő-kínálat esik ki a piacról, miközben a válságot követően a gáláns jóléti juttatások és tartós munkanélküliség következtében sokan elvesztették az esélyét annak, hogy visszaléphessenek a  munkaerőpiacra.

VESZÉLYES ELEGY

A probléma tehát az, hogy éppen abban az országban lenne szükség szigorúbb monetáris politikára, azaz magasabb kamatokra, amelyik pénzében a fél világ el van adósodva. Ráadásul a világnak az a fele a zuhanó nyersanyagárak és a korábbi években felhalmozott és nem megfelelően elköltött hiteleknek köszönhetően egyébként is erőteljesen lassul. Veszélyes elegy. Bár az elmúlt fél évben megtorpant a dollár erősödő trendje, részben az erőteljes befektetői túlpozicionáltság miatt, részben pedig amiatt, hogy a Fed – éppen a fejlődő országokból jelentkező gazdasági és tőkepiaci kockázatok következtében – egy időre leállt a monetáris szigorítással. Az amerikai gazdaság ereje, az emelkedő lakossági fogyasztás és feszes munkaerőpiac következtében azonban idén nyártól várhatóan tovább emeli a kamatot. Legalábbis a Fed jegybankárok kommunikációja alapján erre lehet következtetni és ezt támasztja alá az is, hogy a dollár május eleje óta ismét erősödik. Különösen a fejlődő piaci devizákkal szemben. Hasonló történt 1998 második felében is: az orosz válság és az LTCMcsődje miatt a Fed-nek kamatot kellett vágnia – aminek hatására megtorpant a dollár erősödő trendje – és csak egy évvel később tudja folytatni a monetáris szigorítást.

Az euró/svájci frank árfolyamának (bal kép), valamint a kereskedelmi forgalommal súlyozott dollárindex (jobb kép) alakulása

ELTOLÓDÓ ARÁNYOK

Hol tévedtek a fejlett gazdaságokkal és a részvénypiacokkal kapcsolatban optimista elemzők?

Egyrészt ott, hogy a fejlődő országok súlya ma már sokkal nagyobb a világgazdaság egészében, mint volt az 1990-es évek második felében. Akkor a globális GDP 20, míg jelenleg csaknem 40 százalékát adják. (Vásárlóerő paritáson számolva az akkori 35 százalék körüli arányuk mára 50 százalék fölé emelkedett.) A kereskedelmi kapcsolatok ma sokkal intenzívebbek, a globalizáció eredményeképpen az országok sokkal jobban integrálódtak a világgazdaságba. Ráadásul a fejlődő országok, ezen belül különösen Kína súlya számos iparágban (például beruházásokhoz, építőiparhoz kapcsolódó szektorok) meghatározó. Ezeken az iparágakon keresztül a fejlődő országok deflációt exportálnak a fejlett gazdaságokba, ami egyre több helyen érezteti hatását. Egy minden korábbinál jobban integrált, globalizált világban nehéz tartós gazdasági divergenciát elképzelni.

KIFOGYÓ „PETRODOLLÁR” TARTALÉKOK

Másrészt az elemzők megfeledkeztek arról is, hogy a gazdaságokhoz képest a lokális tőkepiacok még inkább függnek egymástól, mint korábban bármikor. A tőke szabadon áramlik és még ahol korlátozni próbálják (lásd a kínai devizát), ott is hatalmas erőkkel keresi a (menekülő)utat. Úgy tűnik, az elemzők azon érve, hogy ma a rugalmas deviza árfolyamrendszerek miatt sokkal kisebbek a kockázatok, szintén túlzottan optimistának bizonyult. A világ egyik legnagyobb és legjobban eladósodott gazdaságában, Kínában ugyanis kötött árfolyamrendszer működik, nem is beszélve az arab országok devizáiról. A vállalati profitoknak a korábbiakhoz képest sokkal nagyobb része jön külföldi értékesítésből, illetve külföldi leányvállalatokból, így a fejlett részvénypiacok sem maradhatnak immunisak a fejlődők lassulására. Annál inkább sem, mert tavalyig a részvények (és kötvények) vásárlói nem kis részben éppen azok a fejlődő piaci szuverén alapok (és jegybankok) voltak, amelyek az elmúlt évtizedben óriási tartalékokat (ezeket gyakran „petrodollároknak” nevezik) halmoztak fel a magas nyersanyagáraknak köszönhetően. Most kiderült, hogy nem is biztos, hogy olyan hatalmasak ezek a tartalékok. Amíg a petrodollárok évekig felfelé hajtották a tőkepiaci árakat, most a szuverén alapok folyamatosan eladni kénytelenek a részvény- és kötvénypiacokon.

2016 NEM HOZ NYUGALMAT

Minden idők egyik legrosszabb évkezdete volt 2016 januárja a részvénypiacokon. A leírtak fényében látható, hogy nem indokolatlanul. A fejlődő országok problémái, úgy tűnik, a fejlett országok részvény- és kötvénypiacaira is átterjedtek és várhatóan a gazdaságokban is éreztetik hatásukat. Az idei kínai költségvetési és monetáris politikai stimulus megfordította az év eleji részvénypiaci eladási hullámot, de tartok tőle, hogy ez csak átmeneti hatással jár majd. A fejlődő részvénypiacok április óta a fejlettekhez képest ismét alulteljesítenek, a dollár pedig, úgy tűnik, ismét erősödésnek indult. A problémák a fejlődő országokban nem oldódtak meg, a kínai adóssághegy még tovább nőtt. A Fed pedig valószínűleg egy ideig visszatér a monetáris szigorítás útjára. Összességében nagyjából ugyanaz a helyzet, mint év elején, annyi különbséggel, hogy a befektetők optimistábbá váltak a fejlődő piacokkal kapcsolatban és az erőteljes dollár pozicionáltság leépült.

A Fed egy-két további kamatemelésének hatására (is) azonban ismét előtérbe kerülhetnek a fejlődő országok problémái. Bár az amerikai jegybankárok 2017-re további kamatemelésekkel számolnak, nem lennék meglepve, ha a globális lassulás (és az újra erősödő dollár) a Fed-et megint meghátrálásra késztetné. A 2008-09-es válság óta minden olyan fejlett országbeli jegybanknak (pl. svéd, ausztrál jegybank, Európai Központi Bank), aki kamatemeléssel próbálkozott, viszonylag gyorsan visszakoznia kellett. Ez alól, véleményem szerint, a Fed sem lesz kivétel. Jelenleg még a további szigorítást kommunikálják, de eközben szűkül a globális likviditás (azaz csökken a pénzbőség), emelkedik a világpénz (dollár) ára és nagyon sok az adósság. Az ilyen helyzet mindig a volatilitás, azaz az árfolyamok változékonyságának emelkedését hozza. Izgalmas, meglepetésekkel tűzdelt év lesz a 2016-os esztendő hátralévő része is a tőkepiacokon.