Paprikáskrumpli a világ végén

Az a paprikáskrumpli argentin, de a mai posztban lesznek szelíd vadállatok is, és rengeteg érdekesség. Nem is csoda, hiszen olyan útra indulunk, amilyenről a legtöbben csak álmodozunk. Amikor Ági először írt arról, hogy milyen körútra indul Dél-Amerikában, akkor már tudtam, muszáj meggyőznöm, hogy kalandjairól itt, a Határátkelőn is beszámoljon. Szerencsére nem kellett sokat győzködni, az első részt tehát már olvashatjátok is. Igazi különlegesség lesz, annyit ígérhetek, steakkel, oroszlánfókákkal, pingvinekkel és rengeteg érdekességgel – és legalább ugyanannyi fotóval. Nem is húzom az időt, induljunk útnak!

„Nos, az Argentína - Brazília - Uruguay körút nem indult olyan simán, mint kellett volna, s aki egy cseppet is ismer engem, az ezen egyáltalán nem is lepődik meg.

Azzal indult, hogy Aricából elrepültem Santiagóba (kb. 3 óra - és ezzel még csak a 42oo méteres ország közepén jártam!), ott azonban unalmas, csaknem 9 órás várakozásnak néztem elébe.

Anyósomék menten jelezték, hogy nekik amúgy is dolguk van Santiagóban, akkor ők látni szeretnének. Elfogadtam, bár tök más terveim voltak a szabadidőmmel (egy sose látott, belevaló honfitársamat szerettem volna meglátogatni, de egész egyszerűen ezt a talit sértődés nélkül nem lehetett volna lemondani anyóséknál:( ). Maradt a családozás mint program.

De nekik is dolguk volt, így elindultak valamikor egy körül, de nekem meg du. 3 körül indult a gépem. Miután elutazás előtt még „vastagnak” éreztem magam, úgy gondoltam, mit nekem befizetni a VIP-terembe a reptéren, ahol kaja, ital, és mindenféle földi jóság kényeztet.

Menten meg is tettem, megnéztem az órát a számítógépen, aztán a faliórát, konstatáltam, hogy van még vagy 3 óra szabadidőm és nekiálltam beszélgetni. Közben ifjú hölgyek és urak lesték valamennyi kívánságomat és hozták a sonkás szendvicseket, olajbogyós-sajt tálakat és édességeket az éhség legapróbb rezdülésére is.

Be kell vallanom, nagyon jól éreztem magam, és csak akkor szándékoztam elhagyni a lakosztályomat, amikor repülőre kellett szállnom. Így a gép indulása előtt fél órával kilibegtem a VIP-teremből, megkerestem a beszállási helyet és csodálkozva konstatáltam, hogy ott valami sokkal későbbi járat időpontja szerepel.

Megszólítottam az egyik légikisasszonyt, aki közölte: NA DE hölgyem! Az ön repülője az előbb szállt fel! Még láthatja, ha kinéz az ablakon!! PFFFF MI???? Kiderült, hogy a VIP-terem összes számítógépe és központi faliórája is egy órát késett: lekéstem a csatlakozásomat Buenos Airesbe!

Sok minden átrohant a fejemen: egy újabb repjegy megvásárlása, azok, akik már Buenos Airesben csücsülnek és rám várnak, stb... kis híján a hisztéria kerülgetett. Végül a LAN Chile mentett meg: vis majorként kezelték az esetet (utóbb kiderült, nem én voltam az egyetlen, aki így járt, hanem még sokan mások).

A következő gépre felpakoltak minden plusz költség nélkül és 3 óra késéssel landoltam Buenos Airesben. Erről persze a szállodában várakozó barátaimat már nem tudtam értesíteni. Mivel egy szemét alak vagyok, arra gondoltam, ha én már síkra idegeskedtem magam, jusson nekik is ki egy kicsi az idegeskedésből, így a szálloda halljából felírtam nekik a szobájukba Facebookon, hogy lekéstem a csatlakozást (ez végül is igaz volt:))) és nem tudom mikor érkezem. Aztán kényelmes tempóban felsétáltam a szobájukhoz és bezörgettem. :))) Annyira nem örültek, mint arra számítottam és elküldtek melegebb éghajlatra. :)

Város a városban

Másnap délután egykor indult a buszunk délre, így én épp megfelelőnek ítéltem a délelőttöt arra, hogy meglátogassuk Buenos Aires híres temetőjét, a Recolétát. A Recoleta amolyan város a városban: Argentína nagyjainak nyughelye ez, ami kihagyhatatlan látványosságként szerepel az útikönyvekben.

Természetesen ennek megfelelően bevettem én is a megnézendő látnivalók sorába. Vétek lett volna kihagyni... de erről majd a Buenos Airest taglaló fejezetben találkoztok.

Miután megnéztük a temetőt, elszáguldottunk pénzt váltani és itt szembesültem először az argentin bürokráciával: ha húsz helyre nem kérnek aláírást, valamint az összes adatodat, akkor egyre sem.

Eleinte nem értettem, miért kígyózik minden pénzváltónál hosszú sor, aztán megértettem. Az én chilei igazolványommal némileg gyorsabban ment az ügyintézés, így onnantól mindenki pénzét én váltottam, mert több óra várakozást spóroltunk meg... :( Még később pedig már a fekete váltóknál váltottam utcán, mindenféle papírmunkát messze elkerülve.

Amikor kivonultunk a Retiróra (központi buszpályaudvar Buenos Airesben), nekem mindenképpen csalódás volt. Ilyen buszpályaudvart maximum Peruban vagy Bolíviában tudok elképzelni, vagy ott sem.

Lepusztult, mocskos, szemetes, kétes alakokkal teli. A kétes alakok bármely buszterminálon állandó szereplők, de egy Argentína méretű országban az ember azért elvárja, hogy a fővárosban ne középkoriak legyenek a körülmények...

Luxusbuszok dél-amerikai módra

Mindenesetre minket várt az Andes Mar társaság busza és nem kellett csalódnunk benne. Dél-Amerikában elképzelhetetlenül kényelmesek a buszok. Még a „fapados” - Semi cama-s (fél-fekvő), buszok is ezerszer kényelmesebbek, mint bármely Európában közlekedő busz: lábtámasszal, mélyen hátrahajtható üléssel, de a cama-s rész(ami Európában nem is létezik), az meg felér a teljes luxussal: hatalmas pihe-puha ülés, mélyen hátrahajtva, gyakorlatilag fekszel az út során.

Én, aki nem alszom szinte semmilyen tömegközlekedési eszközön, a cama-s buszokon békésen hortyogok. Én ugyan ehhez hozzá voltam szokva, de a barátaim nem győztek hüledezni, hogy az „elmaradott” Dél-Amerikában ilyen luxusbuszok járnak.

A következő meglepetés akkor érte őket, mikor megérkezett az ebédünk. Azon még én is meglepődtem őszintén megmondom. Természetes itt Dél-Amerikában távolsági buszokon, hogy háromszori étkezést biztosítanak.

Itt nem szokás (mint nálunk, magyaroknál), hogy fél disznóval szállsz fel a távolsági buszra. Ha húsz órás a buszút, akkor sem jut senkinek eszébe felvinni a buszra fasírtos szendvicset vagy rántott húst. Kapsz a buszon, amit kapsz, ha éhes vagy max veszel egy kis kekszet vagy rágcsálnivalót. Ebben a tekintetben sokkal kulturáltabb az elmaradott Dél-Amerika, mint például Magyarország.

Na, szóval megérkezett az ebédünk. Meglepődtem. Általában csak valami egytálételt kapunk egy alutálkában (mint a repülőkön), itt azonban egy tálcát kaptunk, rajta fehér-barnakenyér, kifli, két féle pástétomszerű izé sonkával és sajttal+péksüti+ kávé, tea, üdítők.

Később végképp elaludtunk a kényelmes ágyikó-szerű ülésekben. Este 9 körül járt az idő, mikor legszebb álmunkból felvert a sofőr Bahía Blanca városában. Én abszolút nem voltam magamnál, nem értettem, minek ébresztettek fel és félhülyén szálltam le a buszról.

Az argentin paprikás krumpli

Kiderült, vacsoráztatni akartak. Soha életemben nem találkoztam Dél-Amerikában olyan megoldással, hogy a buszos kaját egy buszterminál étkezdéjében kell elfogyasztanunk, mindenesetre közölték, hogy 3 féle menü közül lehet választani.

Az ételek nevét elmondták, de nekem mondhatták: nem ismertem az argentin ételeket, ezért óvatosan puhatolóztam, melyik elnevezés mi takar. Kiderült, hogy van egy étel, amiben krumpli, hús és salsa szósz van és egy másik pedig valami húsos palacsintaszerű cucc. A krumplira szavaztam, úgy gondoltam, amiben hús meg krumpli van, azt annyira nem lehet elrontani, de kiderült tévedtem. :) Íme, a tányérom:

Amikor megláttam a tányért, elégedett voltam a választásommal, de elég volt megkóstolni és hamar rájöttem, hogy tévedtem. Az utóbb „argentin paprikás krumplinak” keresztelt ételben a krumpli teljesen nyers volt, a húst pedig valószínűleg egy végelgyengülésben elhunyt marhából nyerték, mert a kés is beletört, a fogamról nem is beszélve... és semmi, de semmi íze nem volt - ezen később már nem lepődtünk meg, mert az összes argentin étel amit ettünk, legfőképpen sótlan és úgy általában is ízetlen volt.

Idővel rászoktunk arra, hogy bármit rendeltünk, ahhoz azonnal sót és borsot kértünk (az asztalokon sokszor só sem volt, bors meg gyakorlatilag sehol). A borssal sokszor sikerült komoly zavarba hozni a pincért, mert teljesen felkészületlenül érte, hogy valaki borsot kér és hirtelenjében azt se tudta hova kapjon.

A barátnőm jobban járt, ő a húsos-sajtos palacsintaszerű cuccot kérte, az csak simán büdös volt, de legalább ehető.

Puerto Madryn és az oroszlánfóka

A reggeli órákban érkeztünk meg Puerto Madryn városába és gyorsan körbeszaladtam a terminált: egyrészt a tovább indulásunkról érdeklődtem (mikor indulnak buszok El Calafatébe), másrészt kerestem egy tourinfót.

Találtam is, kérdeztem, milyen lehetőségek vannak a Valdés-félsziget felfedezésére, illetve kardszárnyúdelfin-lesre. A pasi elmondta, hogy van egy egész napos tour (reggel 8-tól este 6-ig), ami körbejárja az egész félszigetet és van benne kardszárnyú les is, de az persze a delfinek aznapi étvágyától függ.

Egyáltalán nem volt drága a túra, így úgy döntöttünk, hogy befizetjük másnapra és harmadnap tovább indulhatunk El Calafatébe. Szállást is kellett keresnünk: ez nagyon egyszerűen ment, mivel kiléptünk a terminál kapuján és szemben volt egy hostal. Teljesen kellemes szobákkal és még kellemesebb árakkal.

Miután elhelyezkedtünk úgy döntöttünk, hogy a napot azzal töltjük, hogy kicsit felfedezzük a várost. Puerto Madryn nem sok mindenről nevezetes, de a kikötőjét mindenképp érdemes felkeresni. Minket sok sirály és egy játékos oroszlánfóka szórakoztatott.

Az argentinok szerintem úgy gondolják, hogy a steak unalmas önmagában, ezért sokszor mindenféle feltéttel kínálják. így van lehetőség például sajtos, sonkás vagy sajtos-sonkás változatot kérni, de a lehetőségek sora végtelen.

Nem kell elképzelni valami nagy faksznit (az argentinok nem egy gasztronemzet), egyszerűen rárakják a kiválasztott feltétet a húsra és ráolvasztják. Az enyém sajtos-sonkás volt. Nem volt rossz, de nem is voltam hasra esve tőle.

Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy 8 éve élek Chilében és a chileiek hetente minimum egyszer (de inkább többször) grilleznek. Asadót csinálnak születésnapon, valamennyi ünnepen, ha foci rangadó van a tv-ben, ha esik, ha fúj vagy egyszerűen ha unatkoznak. :).

A marhákat Chilében éppúgy a szabadban tartják mint Argentínában és 8 év alatt több emlékezetes steaket is volt alkalmam enni. Ezt az argentint a középmezőnybe helyezném.

Ihatatlan kávé és cukor minden mennyiségben

Miután megtömtük a hasunkat, nyugovóra tértünk a hostalban, hisz 3/4 8-ra lent kellett lennünk indulásra készen a hallban. Hétkor lementünk reggelizni (a hostalos bácsi teljes felháborodására: hogy lehet ilyen korán kelni??) és szembesültünk az első argentin reggelinkkel.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez itt a normális és mindenhol ezt adják reggelire. :( Nos, volt kenyér, croissant (amit ráadásul még valami cukormáz is borított, itt medialuna a neve), vaj, lekvár és „dulce de leche”, ami egy cukros karamellkrém (szerintem rettenetes), gyümölcslé és szó szerint ihatatlan kávé.

A számomra a legszörnyűbb az volt, hogy minden ÉDES volt, sőt NAGYON édes, én meg egyáltalán nem szeretem az édes ízt. Nem értem amúgy, hogy az argentinok rettegnek a sótól (szinte semmilyen ételt nem sóznak meg, még a húsokat sem!!), de a cukortól láthatóan egyáltalán nem irtóznak.

Valami rettenet volt, minden reggel az egy hónap alatt ezzel szembesülni. A kávé mindenhol ihatatlan volt. Ha normális kávét akartál inni, ahhoz kávézóba kellett menned.

Kardszárnyúak, pingvinek és elefántfókák

A kisbusz pontosan érkezett és elindultunk körbeautózni a Valdés-félszigetet. Vagy 400 km-t tettünk meg, egész nap úton voltunk. A kirándulás költsége 16 ezer Ft körül volt, az egész napos túráért, idegenvezetővel, kiscsoportban, teljesen normális ár volt.

Itt nem lehet „szabadúszósdit” játszani. Vagy szervezett túrával mész vagy sehogy. Ezekre a helyekre tömegközlekedés nincs (csak az egyetlen picike faluig), bérelt autót sem javaslom senkinek, lévén nem ismerik a terepet, nem ismerik az állatokat (hol bukkannak fel, hova érdemes menni) és ráadásul el fognak menni majdnem minden állat mellett (ami nem guanaco méretű), mert gyakorlott szem kell, hogy észre vedd őket a növényzet között.

Az útvonal, amit követtünk: Puerto Madrynból indultunk, a földnyelven fekvő Puerto pyramides-hez, onnan Punta Nortéba autóztunk kardszárnyúakra „vadászni”, majd következett Caleta Valdes, ahol a pingvineket látogattuk meg, végül az elefántfókáknál kötöttünk ki Punta Delgadán. Onnan tértünk vissza a városba.

Amit a Valdés-félszigetről tudni kell: a kb. 100 km hosszú és 50 km széles félszigetet mindössze egy kb. 5 km széles földnyelv köti össze a szárazfölddel, úgy áll ki a kontinens vonalából, mint valami kalapács.

Védett vizeibe novembertől érkeznek a déli simabálnák, hogy párosodjanak és életet adjanak kicsinyeiknek. Egészen addig az öbölben tartózkodnak amig a borjak megerősödnek és meg tudnak birkózni a nyílt tengerrel.

A déli simabálnák akár 15-18 méteresre is megnőhetnek, természetes ellenségük az emberen kívül csak a kardszárnyú delfin és a kifejlett nagy fehér cápa lehetnek, de azok is inkább csak a borjakat támadják.

Mióta betiltották a vadászatát, az állomány száma lassan növekszik, bár néhány területen már annyira kevesen vannak, hogy ott már valószínűleg soha nem fog tudni újra felépülni az állomány.

A nagy világszenzáció ezekben a vizekben a bálnales, de mi most nem ezért jöttünk ide (én amúgy is már láttam bálnákat Dominika partjainál. Ennek kétségtelen előnye, hogy szinte minden helyszínen egyedül voltunk. Az idegenvezető szerint pedig ilyenkor a vadállatok is sokkal bátrabbak, mert alig járnak a félszigeten járművek.

A mi nagy álmunk, a kardszárnyú delfinek voltak. Kardszárnyú delfin a világ minden óceánjában és tengerében megtalálható és a vizek egyeduralkodója, csúcsragadozója. Viszont egyedül az itt honos vizekben élő állatok fejlesztettek ki egy olyan fókavadászati módszert, amiről a terület világhírűvé vált, és amit minden magára valamit is adó természetcsatorna havonta átlag egyszer mutogat, amikor a kardszárnyú delfinek a partra kivetődve kapják el a fókákat:

ÖRDÖGI KÖRBEN A FEJLŐDŐ ORSZÁGOK

A NAGYOK IS MEG FOGJÁK ÉREZNI A BAJOKAT

A decemberben publikált nagy befektetési bankházi elemzések szerzőinek többsége óvatos derűlátással tekintett a 2016-os évre. A fejlődő piaci problémákat a többség elismerte, ugyanakkor jellemzően azon a véleményen voltak, hogy ez a fejlett országok gazdaságában, de különösen a tőkepiacokon nem fog komoly nyomot hagyni. A januári tőkepiaci események ismeretében már látjuk, hogy ez utóbbiban tévedtek, és valószínűleg az előbbivel kapcsolatban is túl optimistának bizonyulnak.

Az elmúlt időszakban az elemzők sokszor hozták föl példaként az 1990-es évek második felét, amikor a sorozatos fejlődő piaci (mexikói, brazil, ázsiai, orosz) válságok ellenére a fejlett gazdaságok és tőzsdék – egy átmenetinek bizonyuló megtorpanást, esést (1998) nem számítva – igen jól teljesítettek. Akkor a jelenlegihez hasonlóan erős dollár ugyanúgy a mélybe taszította a nyersanyagok árát és problémák halmazát szülte a fejlődő országokban, mint most, de az amerikai gazdaságot, a vállalatok nyereségességét és a részvénypiacot ez egyáltalán nem veszélyeztette. Sőt, a jelenlegi állapotot ezek az elemzések annyiban jobbnak minősítették, mint az akkorit, arra hivatkozva, hogy most – ellentétben az akkori helyzettel – a fejlődő országokban a deviza árfolyamrendszerek nem rögzítettek, azaz az árfolyamok folyamatos változásán keresztül a fejlődő országok könnyebben tudnak alkalmazkodni a megváltozott piaci körülményekhez.

A magánszektor (pénzügyi vállalatok nélkül) által felvett hitelek alakulása a GDP százalékában

Sok a hasonlóság az akkori helyzettel, de ez egyáltalán nem ad okot derűlátásra. A fejlődő országok egy reflexív, önerősítő ördögi körben, lefelé húzó spirálban vannak. A 2008-09-es válság utáni pénzbőség és az olcsó dollárhitelek hatalmas hitelfelfutáshoz vezettek a fejlődő országokban, ráadásul az adósság egy részét dollárban vették fel a szereplők (többnyire a vállalatok). A legnagyobb hitelboom Kínában ment végbe, ahol tervutasításos, nem hatékony tőkeallokációval számos soha meg nem térülő, pénznyelő beruházást valósítottak meg. Ez persze felhajtotta nyersanyagok árát, a commodity exportőr országokban is fenntarthatatlan fellendülést okozva. Ez a folyamat lassan kifulladt és megfordult.

ELKERÜLHETETLEN LEJTMENET?

Az adósságállomány elért egy olyan szintet, ahol az újabb hitelek felvétele már érdemben nem növeli a gazdaságot (viszont egyre fontosabb a meglévők törlesztéséhez és kamatfizetéshez), azaz csökkent a hitel határhaszna. A kifulladó beruházási boom visszavetette a nyersanyagok keresletét is, amelyek ára zuhanásnak indult, egyre nagyobb gondokat okozva a tartósan magas nyersanyagárakra berendezkedett commodity exportőr országokban. Ráadásul a hitel elkezdett drágulni: egyrészt lassan emelkedésnek indultak a kamatok, másrészt az adósság jelentős részét dollárban kell visszafizetni, ami eközben (és épp emiatt) folyamatosan erősödik. A szorult helyzetben lévő adósok kénytelenek adósságukat törleszteni, ehhez pedig dollárt kell vásárolniuk, ami tovább erősíti a zöldhasú árfolyamát. A hazai – egykoron svájci frankban eladósodott – lakosság számára ismert helyzet ez: önerősítő, soha véget nem érőnek tűnő fájdalmas folyamat.

A problémát csak fokozza, hogy eközben az amerikai munkaerőpiac részben ciklikus, részben strukturális okok miatt folyamatosan egyre feszesebbé vált, azaz gyakorlatilag eltűnt a munkanélküliség ciklikus okokkal magyarázható része, ez pedig a jegybank szerepét betöltő Fed-et decemberben kamatemelésre késztette. A Fed ugyan kommunikációjában rendszerint hangsúlyozza, hogy az USA növekedési és inflációs kilátásai alapján hozza meg a döntéseit, de a globális dolláradósság felduzzadása miatt a Fed gyakorlatilag nem az USA, hanem a világ (különösen a fejlődő világ) jegybankja. Ha szigorítja monetáris politikáját, azt közvetve a kamatokon és az erősebb dolláron keresztül a fejlődő országok hamar megérzik. A dollár a világpénz és a Fed decemberben emelte az árát és most ugyanerre készül.

A DOLLÁRADÓSSÁG VESZÉLYEI

A helyzet azért is veszélyes, mert a világ jelentős része annak az országnak a devizájában adósodott el, amelyben relatíve az egyik legerősebb a gazdasági növekedés és ahol a munkaerőpiac feszesebb is az átlagnál, tehát ahol alapvetően szigorúbb monetáris politikára lenne szükség. Ráadásul az amerikai munkaerőpiacon a lassan jelentkező bérnyomás nem feltétlenül csak a ciklikus fellendülés következménye, strukturális okai is vannak, ami alapján a feszes munkaerőpiac (bérnyomás és inflációs kockázatok) tartósabban megmaradhatnak. A „baby boom” generáció ugyanis ezekben az években megy nyugdíjba, így jelentős munkaerő-kínálat esik ki a piacról, miközben a válságot követően a gáláns jóléti juttatások és tartós munkanélküliség következtében sokan elvesztették az esélyét annak, hogy visszaléphessenek a  munkaerőpiacra.

VESZÉLYES ELEGY

A probléma tehát az, hogy éppen abban az országban lenne szükség szigorúbb monetáris politikára, azaz magasabb kamatokra, amelyik pénzében a fél világ el van adósodva. Ráadásul a világnak az a fele a zuhanó nyersanyagárak és a korábbi években felhalmozott és nem megfelelően elköltött hiteleknek köszönhetően egyébként is erőteljesen lassul. Veszélyes elegy. Bár az elmúlt fél évben megtorpant a dollár erősödő trendje, részben az erőteljes befektetői túlpozicionáltság miatt, részben pedig amiatt, hogy a Fed – éppen a fejlődő országokból jelentkező gazdasági és tőkepiaci kockázatok következtében – egy időre leállt a monetáris szigorítással. Az amerikai gazdaság ereje, az emelkedő lakossági fogyasztás és feszes munkaerőpiac következtében azonban idén nyártól várhatóan tovább emeli a kamatot. Legalábbis a Fed jegybankárok kommunikációja alapján erre lehet következtetni és ezt támasztja alá az is, hogy a dollár május eleje óta ismét erősödik. Különösen a fejlődő piaci devizákkal szemben. Hasonló történt 1998 második felében is: az orosz válság és az LTCMcsődje miatt a Fed-nek kamatot kellett vágnia – aminek hatására megtorpant a dollár erősödő trendje – és csak egy évvel később tudja folytatni a monetáris szigorítást.

Az euró/svájci frank árfolyamának (bal kép), valamint a kereskedelmi forgalommal súlyozott dollárindex (jobb kép) alakulása

ELTOLÓDÓ ARÁNYOK

Hol tévedtek a fejlett gazdaságokkal és a részvénypiacokkal kapcsolatban optimista elemzők?

Egyrészt ott, hogy a fejlődő országok súlya ma már sokkal nagyobb a világgazdaság egészében, mint volt az 1990-es évek második felében. Akkor a globális GDP 20, míg jelenleg csaknem 40 százalékát adják. (Vásárlóerő paritáson számolva az akkori 35 százalék körüli arányuk mára 50 százalék fölé emelkedett.) A kereskedelmi kapcsolatok ma sokkal intenzívebbek, a globalizáció eredményeképpen az országok sokkal jobban integrálódtak a világgazdaságba. Ráadásul a fejlődő országok, ezen belül különösen Kína súlya számos iparágban (például beruházásokhoz, építőiparhoz kapcsolódó szektorok) meghatározó. Ezeken az iparágakon keresztül a fejlődő országok deflációt exportálnak a fejlett gazdaságokba, ami egyre több helyen érezteti hatását. Egy minden korábbinál jobban integrált, globalizált világban nehéz tartós gazdasági divergenciát elképzelni.

KIFOGYÓ „PETRODOLLÁR” TARTALÉKOK

Másrészt az elemzők megfeledkeztek arról is, hogy a gazdaságokhoz képest a lokális tőkepiacok még inkább függnek egymástól, mint korábban bármikor. A tőke szabadon áramlik és még ahol korlátozni próbálják (lásd a kínai devizát), ott is hatalmas erőkkel keresi a (menekülő)utat. Úgy tűnik, az elemzők azon érve, hogy ma a rugalmas deviza árfolyamrendszerek miatt sokkal kisebbek a kockázatok, szintén túlzottan optimistának bizonyult. A világ egyik legnagyobb és legjobban eladósodott gazdaságában, Kínában ugyanis kötött árfolyamrendszer működik, nem is beszélve az arab országok devizáiról. A vállalati profitoknak a korábbiakhoz képest sokkal nagyobb része jön külföldi értékesítésből, illetve külföldi leányvállalatokból, így a fejlett részvénypiacok sem maradhatnak immunisak a fejlődők lassulására. Annál inkább sem, mert tavalyig a részvények (és kötvények) vásárlói nem kis részben éppen azok a fejlődő piaci szuverén alapok (és jegybankok) voltak, amelyek az elmúlt évtizedben óriási tartalékokat (ezeket gyakran „petrodollároknak” nevezik) halmoztak fel a magas nyersanyagáraknak köszönhetően. Most kiderült, hogy nem is biztos, hogy olyan hatalmasak ezek a tartalékok. Amíg a petrodollárok évekig felfelé hajtották a tőkepiaci árakat, most a szuverén alapok folyamatosan eladni kénytelenek a részvény- és kötvénypiacokon.

2016 NEM HOZ NYUGALMAT

Minden idők egyik legrosszabb évkezdete volt 2016 januárja a részvénypiacokon. A leírtak fényében látható, hogy nem indokolatlanul. A fejlődő országok problémái, úgy tűnik, a fejlett országok részvény- és kötvénypiacaira is átterjedtek és várhatóan a gazdaságokban is éreztetik hatásukat. Az idei kínai költségvetési és monetáris politikai stimulus megfordította az év eleji részvénypiaci eladási hullámot, de tartok tőle, hogy ez csak átmeneti hatással jár majd. A fejlődő részvénypiacok április óta a fejlettekhez képest ismét alulteljesítenek, a dollár pedig, úgy tűnik, ismét erősödésnek indult. A problémák a fejlődő országokban nem oldódtak meg, a kínai adóssághegy még tovább nőtt. A Fed pedig valószínűleg egy ideig visszatér a monetáris szigorítás útjára. Összességében nagyjából ugyanaz a helyzet, mint év elején, annyi különbséggel, hogy a befektetők optimistábbá váltak a fejlődő piacokkal kapcsolatban és az erőteljes dollár pozicionáltság leépült.

A Fed egy-két további kamatemelésének hatására (is) azonban ismét előtérbe kerülhetnek a fejlődő országok problémái. Bár az amerikai jegybankárok 2017-re további kamatemelésekkel számolnak, nem lennék meglepve, ha a globális lassulás (és az újra erősödő dollár) a Fed-et megint meghátrálásra késztetné. A 2008-09-es válság óta minden olyan fejlett országbeli jegybanknak (pl. svéd, ausztrál jegybank, Európai Központi Bank), aki kamatemeléssel próbálkozott, viszonylag gyorsan visszakoznia kellett. Ez alól, véleményem szerint, a Fed sem lesz kivétel. Jelenleg még a további szigorítást kommunikálják, de eközben szűkül a globális likviditás (azaz csökken a pénzbőség), emelkedik a világpénz (dollár) ára és nagyon sok az adósság. Az ilyen helyzet mindig a volatilitás, azaz az árfolyamok változékonyságának emelkedését hozza. Izgalmas, meglepetésekkel tűzdelt év lesz a 2016-os esztendő hátralévő része is a tőkepiacokon.

Áldom a szerencsém, hogy fiatalon elindultam

Lélekben kívülállóként töltött magyarországi ifjúkor után saját megítélése szerint még éppen idejében ment Londonba BL4, hogy aztán ír feleségével New Yorkban telepedjenek le. A mai poszt mégsem a külső, sokkal inkább a belső történésekről szól, arról, hogyan találja meg valaki a helyét a világban.

„Egy korábbi bejegyzésem után néhányan megjegyezték, hogy szívesen olvasnának egy életrajzi irományt. Ez hízelgő, de nem szeretnék részletesen írni arról, hogy mi minden történt velem. Megfordultam néhány országban, de nem volt különösebben kalandos az életem eddig, és nincsen ahhoz tehetségem, hogy ezt mégis izgalmasan adjam elő. Írok inkább arról, ami szerintem érdekesebb: Miért kerültem oda, ahol vagyok, és hogyan éltem ezt meg.

A Magyarországról elköltöző emberek beszámolóiban nem ritkán erős érzelmek jelennek meg Magyarországgal kapcsolatban, akár pozitív, akár negatív előjellel, leggyakrabban talán mindkettővel.

A kivándorlás sokszor küzdelmes feladat és jelentős áldozatokkal jár, és nem csupán a családtól vagy jó barátoktól való távolság, hanem a megszokott környezet, kultúra hátrahagyása miatt is. Olykor ezt a magyarországi helyzet miatti frusztráció árnyalja. Mindez érthető, hiszen ha meg is éri adott helyzetben, az otthont vagy hazát elhagyni súlyos döntés. De milyen az, ha az embernek nem igazán otthona, ahonnan eljön?

Kívülállóként Magyarországon

A szocializmusban születtem Magyarországon. Vallásos család, és nem csupán névleg, templom minden vasárnap, ellenzéki újságok az ágy alatt, nyugati vendégek. A nyolcvanas években ez már nem volt különösebben veszélyes, de még gyerekként átélve is megtanítja az embert egyfajta önállóságra, elvekért való kiállásra.

Erre a rendszerváltás után, tizenéves koromban sem volt kevesebb szükség. Gyorsan kiderült, hogy Magyarországon nem öntudatos polgárok által épített nyugati típusú demokrácia alakulgat, mint reméltünk. Ahogyan a korábbi ellenzék az újonnan kapott hatalmával élt, az lassan nyilvánvalóvá tette, hogy jelentős részüket a szívük mélyén kevésbé zavarta maga a diktatúra, mint az, hogy 1989 előtt történetesen nem az ő ízlésük szerint diktáltak.

A fiatalságomat valamennyire kívülállóként töltöttem Magyarországon egy olyan szellemi környezet hatása alatt, idővel annak képviselőjeként, amely külsőségeiben magyar volt ugyan, de sok szempontból mégis inkább nyugat-európai.

Akkoriban ez nem tudatosult bennem. Elvileg tisztában voltam vele, hogy Magyarország más, mint mondjuk Ausztria, ahol sok időt töltöttem, de tizenévesként az „én az egész világ ellen” narratívát tartottam jó magyarázatnak a helyzetre, nem disztingváltam úgy, ahogyan most visszatekintve teszem.

Hogy jóhiszeműséget feltételezünk egy vitapartnerről, hogy megadjuk az alapvető tiszteletet mindenkinek, hogy átengedjük a gyalogost a zebránál, hogy óvjuk a környezetünket, hogy nem az az első gondolatunk, hogyan lehet kibújni egy szabály alól, nekem mind-mind magától értetődő dolgok.

Ahogyan az is, hogy a mindenkire egyenlően vonatkozó törvények garantálják egy társadalom gördülékeny működését, és a rokonhoz, főnökhöz, politikai vezetőhöz fűző lojalitás ezt nem bírálhatja felül. A zsidózás számomra ízléstelen, az összeesküvés-elméletek ostobán hangzanak.

A piacgazdaság a szememben egy komplex és hatékony rendszer, amelyben sem a szabad rablás ígéretes lehetőségét, sem elnyomó úri huncutságot nem látok. Számomra sem a vállalkozó, sem a politikus, sem a rendőr, sem a liberalizmus nem szitokszó, hanem egy saját sorsukért felelősséget érző szabad polgárok alkotta társadalom fontos kellékei.

Természetesen a világon sehol nem működik minden tökéletesen, de óriási különbségek vannak az egyes társadalmak által megcélzott szintek között, és ezek a kiragadott példák jól illusztrálják, mit hiányoltam.

Középiskola vége felé fogalmazódott meg bennem először, hogy az, amit akkor a koromra jellemző végletes és erősen túlzó véleményként barbár provincializmusnak láttam magam körül, nem csupán a felszínt érinti, hanem sok áttételen keresztül létrejövő okozat.

A valódi okok pedig - amelyek elejtett utalásokban, gesztusokban, a sorok között olvasva pillanthatóak meg időnként - sokkal mélyebben, az emberek többségének szocializációjában rejtőznek, és ezért az élet minden területén nagyon hosszú távon nyomot hagynak. Ekkor már sejtettem, de még nem tudtam biztosan, és be sem vallottam magamnak igazán, hogy magyar vagyok ugyan Magyarországon, mégis idegen.

Ideje volt továbbállni

Jó néhány évvel később, tizenévesből fiatal felnőtté érve megtalált egy londoni állásajánlat egy olyan pillanatban, amikor a magánéletemben is épp készen álltam a váltásra. A magyar viszonyok közt jónak számító egzisztenciámat (informatikusként nem nehéz) gyorsan felszámolva elköltöztem.

Nem igazán volt hosszú távú tervem, egyszerűen egyre inkább úgy éreztem, hogy nem találom a helyem, alig valami köt oda, ahol vagyok, szóval miért ne. Nem dühösen jöttem el, még csak nem is szomorúan, mert nem úgy éreztem, mintha elveszítettem volna valamit, hanem mintha valódi otthonom sosem lett volna, ehelyett a számomra fontos emberek és én mintha kiküldetésben éltünk volna valami fura helyen. Nem lustálkodhattam tovább, ideje volt továbbállni.

Nem hiába keltem útra: hamarosan meghatározó élmény lett, hogy tanúja voltam egy főnök és beosztottja közötti markánsan eltérő véleményeket ütköztető, mégis mindkét irányba messzemenően udvarias hangnemű és főleg jó hangulatú politikai vitának.

Már nem emlékszem, mi volt a téma, de soha nem felejtem el a fejlett vitakultúra mint civilizációs vívmány miatti megkönnyebbülést, amelyet akkor éreztem, amikor egy idő után rájöttem, hogy nem kivételes esetet láttam. Magyar voltam ugyan Angliában, de életemben először valahol mégsem teljesen idegen.

Nem tudom megítélni, mennyire igazak a tömegszálláson nyomorgó és magukat mosogatásból eltartó magyarokról szóló történetek. Kevés magyarral találkoztam, rossz körülmények között élővel eggyel sem.

Számomra London mást jelentett: kiváló és változatos társaság, mert viszonylag kis helyen összegyűlik rengeteg tehetséges és ambiciózus fiatal a világ szinte minden részéről. Ott akár egy olyan magának való kocka is, mint én, megtalálhatja a számára tökéletes párt. Ő ebben a történetben egy ír lány, aki nemcsak hozzám jött, de még a szüleinek is hajlandó volt bemutatni, és aki miatt még a sokadik házassági évfordulónk után is fülig ér a szám.

Nem volt nehéz a beilleszkedés

Persze nem volt a londoni tartózkodásom teljesen idillikus, de a kihívások, csalódások nem a kivándorláshoz köthetőek, inkább csak egy fiatalember útkeresésének voltak természetes részei, mint lettek volna bárhol a világon. Az új, szokatlan környezetbe való beilleszkedés nehézségei, noha létezniük kellett, valahogy nem hagytak mély nyomot bennem. Feltételezem, azért, mert hozzá voltam szokva: ahonnan jöttem, számomra az is szokatlan, vagy inkább nem teljesen megszokható világ volt.

Anyagi gondjaim a szakterületem miatt nem voltak, és az angol nyelv szerencsére könnyen ragad rám. Nyilván igen sokat kell még tanulnom, de nem érzem úgy, hogy ne tudnám nagyon precízen kifejezni magam.

Igyekszem megőrizni a tudásomat és kifejezőkészségemet magyar nyelven, de - számomra is meglepő módon - eszembe nem jutna egy általam nem beszélt nyelven írt könyvnek a magyar fordítása után nyúlni az angol helyett. Ha hivatalos levelet kell írni, azt a feleségem egyre gyakrabban rám hárítja.

Összecsiszolódás

Egyesek szerint ritka a magyar férj és nem magyar feleség kombináció. Vannak magyar származású barátaim, de mivel sosem kifejezetten magyarok társaságát kerestem, nem annyira sok, hogy saját statisztikát készíthetnék.

Nekünk semmi nehézséget nem okozott megszokni egymást, és nem hiányzik az, hogy a feleségem eredetiben olvassa Adyt, vagy értékelje Romhányi humorát, elvégre angol nyelven nem kevésbé kiváló alkotások érhetők el, ráadásul sokkal több, és ezeket közösen élvezhetjük. Valószínűleg mindketten többet kapunk azzal, hogy a párunk egy kissé más kultúra egyedi szemléletmódját tudja közvetíteni.

Én enyhítettem kicsit az olykor nyersen őszinte kelet-európai és németes stílusomon, ő pedig igyekezett keményíteni a saját kifejezésmódján, hogy ne értsem félre. Veszekedés köztünk soha nem volt, ilyen apró kompromisszumokra két ember között már csak az eltérő személyiségtípusok miatt is általában szükség van.

Közös kaland, amely összekovácsol

A londoni kitérő után eredetileg karrierépítési céllal az Egyesült Államokba költöztünk, és itt ragadtunk, mert meglepetésünkre megtaláltuk azt a helyet, ahol valóban otthon érezhetjük magunkat. Európa sok szempontból hiányzik, de New York ad egy nagyon fontos pluszt Londonhoz képest, bár ott is jól megvoltunk: egyikünk sem érzi úgy, hogy csupán szívesen látott vendégek vagyunk.

Ez a bevándorlók országa, és ha valaki azzal a szándékkal jön ide, hogy beilleszkedik, akkor a helyiek jellemzően befogadják. Személyes beszélgetésekben időnként előjön, hogy vajon mit gondolok az USA külpolitikájáról vagy belső társadalmi problémáiról, és persze megvan a véleményem, ahogyan máshol is mindig megvolt, de a lakóhely választása számunkra arról szól, hogy a mindennapok hol telnek igazán kellemesen. Jól működik egyébként az, hogy új környezet ez mindkettőnknek, amelyet mint európaiaknak együtt meg kellett szoknunk, és ahol helyt kell állnunk. Ez egy közös kaland, amely összekovácsol.

Körülbelül egy évtizede jöttem el Magyarországról. Ellátogatunk oda minden évben, de azóta néhány napnál többet egy huzamban nem töltöttem ott. Budapest a lepukkantsága ellenére is gyönyörű, és a vidéki kirándulásainkat is mindig élvezzük.

Megmutattam a feleségemnek az épületeket, utcákat, hegyeket, ahol felnőttem, ez neki érdekes volt, nekem kicsit nosztalgikus, ugyanakkor már inkább egzotikum, amely a különössége, nem pedig a megszokottsága miatt figyelemre méltó. Előbb-utóbb viszont el fognak fogyni a számunkra érdekes látnivalók, és ha néhány évtized múlva az idősebb generáció sem lesz velünk, nemigen megyünk majd oda többet, nem lesz miért.

A pozitív hozzáállás

Gyanítom, hogy önbeteljesítő jóslatként működik az a gyakran sulykolt életérzés, miszerint más országban, más kultúrában élni elkerülhetetlenül tragikus veszteség, még ha esetenként szükséges is, vagy megéri.

Szerintem nem indokolt és nem érdemes így hozzáállni. Egyfelől nem indokolt, mert ugyan a magyar kultúra egyedi, ahogy minden kultúra az, de egyáltalán nem kivételes. Például a sokat emlegetett magyar konyhaművészet sem az: szlovák, lengyel, de akár osztrák vagy ukrán étteremben is megtalálom a gyerekkoromból ismerős ízek nagy részét.

Másfelől nem érdemes, mert bár személyiségtől függ, mennyire könnyű a váltás, pozitív hozzáállással mindenképpen sokkal könnyebb, és ha valaki kicsit is nyitottan áll a világhoz, bárhol rengeteg érdekes, élvezetes, magas színvonalú dologgal megtöltheti az életét.

Időben indultam el

A magyarországi élményeim bőven 2010 előttről valók. Az azóta tartó fordulatot elborzadva követtem figyelemmel, mert a társadalmi változások Putyin korrupt és diktatórikus Oroszországára emlékeztetnek, noha nyilván nem ugyanaz történik ott.

Ebben nem is a hatalmon levők szavai és cselekedetei a legaggasztóbbak, hanem az erőből való hatalomgyakorlásnak, az alávetettségnek, a párthűségtől és személyes kegyektől függő boldogulásnak a széleskörű elfogadottsága.

Ma már menekülnék. De Magyarország jövője nem az én problémám. A rokonaim, barátaim nem kis része elment onnan (ezért sem központi téma nálam a földrajzi távolság, az mindenképpen megvan, bárhol élek), aki pedig nem, az felnőtt emberként meghozta a saját döntését.

Áldom a szerencsémet, hogy viszonylag fiatalon elindultam, amikor még könnyebb új kapcsolatokat, egzisztenciát teremteni, egy idegen nyelvet magas szinten elsajátítani, beilleszkedni, és amikor ezt nem teherként, hanem izgalmas kalandként éli meg az ember.

Néha eszembe jut, hogy jobban jártam volna-e, ha Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában születek jobb lehetőségek közé, és talán nem kell új otthont keresnem. Nem tudom. Talán igen, de igazából nem vagyok biztos benne, hogy előrébb lennék az élet bármely területén. És nem tudom, ki lennék a rengeteg hasznos tapasztalat nélkül, az önállóság nélkül, amelybe egy ilyen életút — már Magyarországon és később azon kívül is — belekényszerített, és a tágabb perspektíva nélkül, amelyet az ad, hogy ismerem nem csak a nyugati, de a kelet-európai látásmódot is.

Az a szakmai szint és anyagi biztonság, amelyet az Egyesült Államokban elértem kapcsolatok, könyöklés és — ami a legfontosabb — különösebb stressz nélkül, reálisan nem lenne megcélozható Magyarországon annak ellenére sem, hogy az informatikusok közül a jobbaknak ott is jól megy a soruk. Ez nagyon fontos téma, de számomra más volt az elsődleges szempont, és ilyesmiről már sokan írtak, úgyhogy nem részletezem.

Helyes-e végleg elhagyni Magyarországot?

Kifejezetten hazafias érzelmek számomra sosem léteztek, logikusan végiggondolva marhaságnak tartom az ilyesmit. De ha őszinte szeretnék lenni magammal, nem tudhatom, nem állnék-e kicsit másként a dologhoz, ha olyan környezetben növök fel, amelyet igazán magaménak érezhetek, és ahol nem kell a békesség kedvéért gyakran titkolnom a világnézetemet, bizonyos értelemben az identitásomat.

A többi ember megsegítésének a vágya, sőt kötelessége, viszont létezik számomra, és mivel sok szó esik arról, hogy helyes-e végleg elhagyni Magyarországot, én is elgondolkodtam ezen. Attól a pillanattól, hogy megláttam a későbbi feleségemet, a döntési lehetőség megszűnt, mert nem kérhetem tőle, hogy hosszú távra Magyarországra költözzön, mégis érdekes kérdésnek tartom ezt.

A saját válaszom az, hogy ott szeretnék élni, és ott fogok a lehetőségeimhez mérten hozzájárulni a közösség boldogulásához, ahol úgy érzem, nem csak a GDP-termelő képességem miatt marasztalna a környezetem, hanem tényleg szívesen látnak, és elfogadnak annak, aki valójában vagyok.

Olvasom időnként, és látom a saját szememmel, ha néha összefutok magyarokkal, hogy sokaknak mennyire nehéz a magyar kultúrától, nyelvtől, ízektől, egyebektől elszakadni. Ezt értem, de átérezni nem tudom.

Talán fordítva is nehéz ezt elképzelni, ezért ezt az írást betekintésnek szánom egy olyan élethelyzetbe, amely valószínűleg kevésbé gyakori, de mindenképpen kevésbé gyakran említett. Igyekeztem nagyon őszintén és pontosan átadni, mit éltem át.

Így névtelenül megtehetem, hogy elmondom kertelés nélkül az igazat. Anélkül, hogy az járna a fejemben, megsértődik-e valaki, mert nem tekintem a magyar identitást szent tehénnek, és anélkül, hogy arra kellene figyelnem, ne hozzam kellemetlen helyzetbe a hasonló gondolkodású, de a konfrontációktól jobban tartózkodó szüleimet.

Nem meggyőzni próbálok bárkit arról, hogy hogyan érdemes hozzáállni a dolgokhoz. Még azok is, akik egyetértenek velem elvi kérdésekben, sokszor teljesen másként élik meg ugyanazokat a hétköznapi interakciókat, és általában könnyebben át tudnak lépni egyes dolgokon, amelyek számomra feltűnőek és kikerülhetetlenek.

A saját szemszögemből írtam arról, ami az életemben meghatározó volt eddig, és ez épp annyira függ attól, hogy én magam hogyan viszonyultam a világhoz, mint attól, hogy mit kaptam kívülről. Remélem, érdekes volt ez az írás azoknak, akiknek újat mondott. Akik pedig részben magukra ismertek, azoknak talán jó tudni, hogy nincsenek egyedül.”

Egy kutyakemény világ

Fél év már elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember levonhassa az első következtetéseket arról a helyről, amelyet új otthonának választott. A mai blogajánlóban megtörténik ez is, aztán egy baleset nyomán ügyet intézünk Angliában, végül slusszpoénként egy hatcsillagos sztoriból is olvashattok részleteket.

Kezdjük a kutyakemény világgal, ami esetünkben (azaz a Grafoterápia blog esetében) Ausztrália. Az ember hajlamos úgy nekivágni egy külföldre költözésbe, hogy csupa pozitív élményt vár, valamiért Ausztrália különösen ilyen helynek tűnik, aztán viszonylag gyorsan ki szokott derülni, hogy (ahogyan mondani szokták) nem minden papsajt.

„Mióta leszállt velem a repülő egy varázslatos tavaszi hajnalon, még rohadtul nem tudtam, mi vár rám. Azóta persze sok minden történt, egy percet sem kell tanulnom, mert mindent azonnal megjegyzek, egy gyönyörű tengerparti villában élek, fürdök a dollárban, és kenguruháton vágtatok a naplementébe.

Ja, nem.

Nem mondom, hogy rossz, de azt sem, hogy az elmúlt pár hónap volt életem legboldogabb korszaka. Ausztrália kutyakemény világ, főleg diákként, szóval minden nap egy új harc, egyben új lehetőség is. Az élet pedig nem áll meg, sem Magyarországon, sem itt. (…)

Milyen is volt az elmúlt 6 hónap? Intenzív, ez a legjobb szó. Egyértelmű, hogy nem vagyok már ugyanaz az ember, mint azon a novemberi hajnalon, és ebbe elég félelmetes belegondolni. Én picit gyengébbnek érzem magam (meg kialvatlannak, de ez egyéni szocproblem).

Valójában minden nap egy harc. Egy olyan harc, amiből nem tudom, kijövök-e győztesen (muszáj, más választásom nem nagyon van). Szegény ember vízzel főz, így megpróbálom a helyzetből kihozni a legjobbat, bár az önbecsülésemnek nagyon rosszat tesz, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy anno elterveztem.

Viszont folyamatosan feszegetem a határaimat (fizikailag és lelkileg egyaránt) és folyamatosan fejlődök a kompromisszumok kötésében, így annyira nem rossz. Nagyon sok mindent láttam, tapasztaltam és éltem át az elmúlt fél évben, jókat és rosszakat egyaránt. (…)

Mindezek mellett az élet itt sem áll meg. Úgy kezdek el beilleszkedni, hogy szinte észre sem veszem. Vannak már barátaim, és történnek olyan apróságok, ami azért megmelengetik a szívemet. Része lettem emberek életének, mint ahogy ők is az enyémnek, és ez valahol nagyon csodás érzés.”

A teljes posztot itt olvashatjátok el, én nagyon ajánlom, ha valakit pedig Ausztrália érdekel, ide kattintson.

Egy baleset és következményei

Egy baleset még akkor sem tartozik a szívderítő élmények közé, ha szerencsére senki sem sérül meg benne, hiszen a sokk után következik az ügyintézés, ami sokszor legalább annyira idegőrlő tud lenni, mint maga a karambol. A Welcome London blog szerzője is kénytelen volt megtapasztalni, mi történik akkor, ha törik az autó.

„Nem ez volt az első eset, bár mondhatnám, hogy viszont az utolsó, de ezt ugye nem tudhatjuk. Volt önhibás, és volt, hogy mi voltunk a vétlen fél, szóval tapasztalattal bőven rendelkeztünk. Fel voltunk készülve a legrosszabbra.

Aztán kiderült, hogy mire fizettük mi azt a sok pénzt (130 font havonta) a biztosításra. Megint rácsodálkoztunk, hogy ez itt egy kicsit más világ, ahol, ha rendesen fizetsz, legalább kapsz is valamit, nem hagynak a szarban.

Van egy autód, a jobb oldala (vezető oldal ugye) ropi, az ablak millió szilánkra tört, nem fordul a kerék, ez így nem önjáró, akárhogy okoskodunk, jesszus, mibe fog ez kerülni. Egy telefonba. A biztosító biztosít, hogy küldenek trélert. És jön, és visz, és lepakol, ahova kérjük, a fizetség egy kézfogás.

Csörög a telefon, és megint, és megint, mindig van valami hír, keres az ügyintéző. Kérünk e bérautót? Nem, köszönjük. Jólvan, akkor átutalják az erre vonatkozó keretet, 200 fontot, sajnos már csak holnapra tudják elintézni, ne haragudjunk. Ja, hogy ilyen is van, hát nem haragszunk.

Elvinnék a „roncsot”, küldenek szállítót. Egy kamiont, ami még az utcába sem tud befordulni, nemhogy az zárt kertbe, ahol a kocsi áll. Ne haragudjunk, pár nap múlva küldenek másikat. Küldtek. Végre, mert közben vettünk egy új(abb) kocsit, és kellett a parkolóhely. Na, ez sem ment volna otthon.

Kiszámolták a kártérítés összegét, az önrész - újabb különbség - levonása után maradó 150 font nemsokára a számlán. És lőn, pénz érkezik, kétszer tele lehet belőle tankolni az újat.”

Mindez egy hónap alatt zajlott le, ti pedig a továbbiakat ide kattintva olvashatjátok el, egyéb angliai sztorikat itt érdemes keresgélni.

A hatcsillagos sztori, avagy üdv a fedélzeten!

A hajós munka egészen különleges formája a külföldi munkavállalásnak. Persze lehet egészen jó helyekre is kerülni, például egy hatcsillagos luxushajóra, miként az megtörtént a Natussshka blogírójával is. Hogy miként? Hát így!

„Az egész hajós világ full új volt nekem még év elején is, a hátam mögött kéthónapnyi tapasztalattal, és csak egy marék céget ismertem meg. Na, nem a netről, hanem amik mondjuk mellénk parkoltak le Pesten a Bálnánál, és az a tucat a kölni kikötőben. (...)

Aztán végül is néhány nap leforgása alatt már a szerződésemet szorongattam az egyik hajótársaság jóvoltából. Persze volt bennem némi kellemetlen érzés, hiszen ki jönne vissza ugyanoda, ahol egyszer már érték tapasztalatok és persze nem a legkellemesebbek?

Próbáltam pozitívan nézni, mert azért feltaláltam magamat, meg hát na, adjunk egy nagy esélyt, ha már ekkora mákom volt és néhány hónap (három) tapasztalattal itt lehetek.

Három nap alatt ismét felszámoltam az életemet, csütörtök délután megint a reptérre tartottam (amiről kábé mindig is álmodoztam, hogy havonta szálldogálok, és voilá, ebben az évben minden hónap pipálva – szóval tudjátok, gondoljatok rá erősen és összejön… höhöhö, csináljatok is érte valamit :)).

Szerencsére két részletben érkeztem Franciaországba, első körben a második legnagyobb városába, Lyonba. (...) Harminc kg-ba préselt életemet nyomorgattam felfele a vonatra, sikerült betalálnom az avignoni járatot, 2.5 óra alatt meg is tettük a közel 250 km-t. (...)

Egyébként rögtön szerelembe estem a belsővel, mert ugye nem minden a külső, de ha pasi lenne a hajóm, akkor már feleségül mentem volna hozzá – szerelem első látásra.

Minden tükörből, márványból, konditerem, két bár, hatalmas étterem, éjjel-nappali coffee station. A welcome csomagom néhány papír végignyálazása után tartalmazott még 6 óra pihenőidőt, egy névtáblácskát és egy kedves kis karkötőt. Na, már ettől párásodott a szemem, mert a hatodik érzékem azt súgta, hogy ez bizony fasza lesz!

A kabinba érkezve is már inkább királylány voltam, mint félfejű zombi, nem ám emeletes ágy, hanem puha és hatalmas ágy (ami hosszában is jó, a lábfejemet meg nem kell protektolni semmivel, mert nem lóg le), a fürdőnk hattttalmas a maga hajós mivoltában, üveges, csempézett, nem pedig egy panelből épült legós fürdőszoba.

A szoba tartalmazott még egy szobatársat is, aki egy angyal, mert már várt, ha mással nem is, de ágyneművel és sok polccal. Ez azért is kellemes, mert az előző hajómon két leheletnyi helyet hagytak számomra, így nem tudtam kibontakozni. Sőt, itt annyi helyem van, hogy még sok is – shoppingra fel! :D

Egy gyors ebéd után a főnököm hagyott érvényesülni, és kipakolhattam, no meg aludhattam. Ezután lépésről-lépésre kezdtem belekóstolni a hatcsillagos úszó szállodába. A take your time az egyik kedvenc mondatom lett, mert itt van mindenre időm. Még betanulni is.

A harmadik napomon volt váltás, még akkor is csak krúzoltam, néztem, figyeltem, tanultam a miértekről és hogyanokról. Azóta tart az első utam, ahol feleannyi szobát kaptam – na mert ha nem derült volna még ki szobalány vagyok, vagyis stateroom attendant.

Bár volt valamennyi fogalmam a hogyanokról, a hatcsillag a szolgáltatáson meglátszik. Sok újdonságot kellett bevetni és megtanulni és jelenleg is figyelek, mert minden napra kijut valami.”

My Cake Shop: Sacher cakepop

Ehhez a sütinyalókához a sacher torta receptjét használtam fel. Mivel ez egy két napos folyamat, ezért érdemes előre kalkulálnunk, hogy beleférjen az időnkbe. A tésztát már előző nap megsütöm és miután kihűlt, lefedve hagyom pihenni.

Hozzávalók a tésztához:

• 10 dkg szoba hőmérsékletű vaj (én Meggle édes tejszínes vajat használtam)
• 14 dkg Boci étcsokoládé
• 14 dkg porcukor
• 4 nagyobb tojás
• 7 dkg liszt
• csipet só

A vajat a cukor 2/3-ával kikeverem, jó habosra. Közben felolvasztom a csokit vízgőz felett. Miután kihűlt belekeverem a vajkrémbe. A tojássárgákat egyenként teszem a masszába, a fehérjéket pedig a maradék porcukorral kemény habbá verem. Miután ezzel is készen vagyok, az egészet összeforgatom óvatosan. A végén beleszitálom a lisztet, és simává keverem. A kész masszát beleöntöm egy sütőpapírral kibélelt tepsibe és kb. 180 fokon megsütöm. Miután elkészült hagyom kihűlni.

Másnap a hideg tésztát egy nagyobb edénybe morzsolom, majd hozzákeverem a vajas sajtkrémet (kikeverünk 50 g vajat ízlés szerint porcukorral, de a cukor akár el is hagyható, és hozzákeverjük a 100 g szoba hőmérsékletű, lehetőleg Philadelphia sajtkrémet). Csak fokozatosan adagoljuk a krémet a tésztához, mindig csak keveset, gyúrjuk jól át, és figyeljünk, hogy az így kapott massza ne legyen túl lágy, mert akkor a sütigolyóink fejest fognak ugrani a nyalókapálcáról. Ha ezzel elkészültünk, a masszát minimum egy órára berakjuk a hűtőbe. Amikor a tészta megkeményedett, egyforma nagyságú (átmérő kb. 1,5 cm) golyókat gyúrunk belőle, majd kb. fél órára ismét mehetnek a hűtőbe.

A csokibevonathoz én úgyszintén Boci étcsokoládét használtam, de a Cupp Cake Tortaműhely a Candy Melts csokibevonót ajánlotta. (Sajnos nekem ezt nem sikerült a sütésig beszereznem.) Ugyan úgy, ahogyan korábban csináltuk, vízgőz felett felolvasztjuk a csokoládét, amibe először a nyalókapálca tompa végét kb. 1 cm mélyen belemártjuk és csak ezután szúrjuk bele a golyókba őket. A kész pálcákat egy tányérra fektetjük és további negyed órára betesszük a hűtőbe.

Miközben hűlnek a sütigolyók, előkészítjük a díszítőelemeket. Mindegyik cukorkából kiöntünk valamennyit egy-egy kis tálba, hogy majd bele tudjuk a golyókat mártani. Minek után a csokibevonónak is meg kell majd szilárdulnia, ezért szükségünk lesz egy hungarocell kockára, amibe beleszúrkálhatjuk majd a nyalókákat és vissza tehetjük további negyed órára a hűtőbe. Ezután előveszünk a kész golyókat és egy kanál segítségével elkezdjük őket becsokizni. A kanálra annyi olvasztott csokit teszünk, amennyit csak lehet, a pálca és a golyó „találkozásánál” kezdünk. Amikor az alját már csoki fedi, akkor fokozatosan haladunk a golyó közepe és teteje irányába, a pálcát közben végig folyamatosan forgatjuk. Ezután jöhet a díszítés, azonban figyeljünk arra, hogy a csoki nagyon gyorsan megköt így ahogy elkészülünk egy-egy nyalókával, azonnal mártsuk bele őket a cukorkákba is.

A kész nyalókákat visszatesszük még egy kicsit a hűtőbe, hogy megszilárduljon a csokoládémassza rajta. A későbbiekben már nem szükséges hűtőben tárolni őket. Nyugodtan lehet kísérletezni fehér csokoládéval, vagy ha úgy tartja kedvünk választhatunk színezett tortabevonót is. Átlátszó papírba csomagolva egy kis masnival tökéletes lehet ajándéknak is.

A kezdet: avagy hogyan is jutottam el idáig

Tegnap megvettem az első Forbes magazinomat. Hogy ez miért olyan lényeges? Úgy döntöttem, hogy elég az önsajnálatból és az örökös sóvárgásból. Ideje elkezdenem élni, és megvalósítani az álmomat. Cukrászkodni szeretnék és egy saját kávézót nyitni. Mivel fogalmam sincs, hogy hogyan fogjak hozzá, ezért úgy döntöttem inspirációként beleolvasok a már befutott márkák megteremtőinek életébe, ehhez pedig tökéletesen megfelelt a magazin.

Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember megragad annál a pontnál, hogy nem hisz önmagában. Ugyan ez a helyzet én nálam is. Csak álmodozok arról, hogy majd hol leszek pár év múlva és hogy ha egy kicsivel is több akaraterőm lenne akkor mennyi mindent ki tudnék hozni az életemből. Időnként eljutok legalább már odáig, hogy nagy lelkesedésemben utánaolvasok a dolgoknak, lehetőségeknek, de sajnos egy-egy ilyen szikra pár hét alatt ki is alszik. Helyébe jönnek az újabb ötletek, és a mondat, hogy "na ez már tényleg jó lesz", "ezt tényleg végig fogom csinálni"... és a végeredmény ugyan az. Semmi.

Ezek után joggal gondoljátok, hogy a mostani lelkesedésem is csak ideig-óráig fog tartani. Igen, lehetséges. Azonban úgy érzem, hogy végre megindult bennem valami és biztos vagyok benne, hogy elkezdődött az életem második fejezete, ami még rengeteg lehetőséget tartogat a számomra. Tudnotok kell rólam, hogy jelenleg egy szuper állásom van (a nevét nem szeretném megemlíteni) ami stabil hátteret biztosít a számomra. Sokan kérdezték, hogy ha ennyire jó, miért akarom eldobni magamtól ezt a lehetőséget? Miért nem maradok a biztos munkahelyen ahonnan akár később szülni is elmehetnék és élhetném a boldog anyukák életét?

A válasz a stabilitásban rejlik. Ahogy Lakatos Levente is megfogalmazta az egyik könyvében:

" Az élet a komforton túl kezdődik"

Ki kell tudnunk lépni a megszokott környezetünkből, mert csak így érhetnek minket új ingerek és csak így kaphatunk az élettől újabb lehetőségeket. Mindenki arra tudnék csak biztatni, hogy gondolkozzon el azon, hogy valóban boldog e a jelenlegi környezetében, vagy csak az újdonságoktól való félelem tartja e vissza, hogy megvalósítsa az igazi álmát. Már maga a gondolat is, hogy kilépsz a jelenlegi komfortzónádból, hatalmas energiával tölthet el. Érezni fogod, hogy bármire képes vagy és hogy az életed még csak most kezdődik el igazán. 

Velem is pontosan ez történik éppen ... :)

My Cake Shop: Csokoládés sajttorta

Hozzávalók:

•  215 gramm Győri édes zabkeksz
• 50 gramm kakaós Győri jó reggelt keksz
• 12 dkg vaj ( én a Meggle édes tejszínes vajat választottam)
• 25 dkg Szarvasi mascarpone
• 25 dkg natúr Philadelphia krémsajt
• 1,5 dl zsíros tejszín
• 10 dkg porcukor
• 10 dkg magas kakaótartalmú étcsokoládé (én maradtam itt is a Bocinál)

Melegítsd elő a sütőt 170 fokra (én légkeveréses módot szoktam beállítani).

Először is szükséged lesz egy 24 centis kapcsos tortaformára, aminek az alját béleld ki sütőpapírral. A kekszeket törd minél apróbbra (késes robotgéppel a legegyszerűbb), a vajat pedig olvaszd fel a mikróban. Miután ezzel készen vagy, keverd össze a két hozzávalót, és szép egyenletesen nyomkodd bele a tortaformába. Ezután tedd be a sütőbe kb. 10 perc alatt el is készül.

A krémsajtot és a mascarponét jó alaposan keverd össze. A csokoládét vízgőz felett olvaszd fel, majd öntsd hozzá a tejszínt. Miután egyenletes masszát kaptál, öntsd hozzá a sajtokhoz és ízesítsd cukorral. Ha összekeverted nincs más dolgod, mint a megsütött kekszes alapra önteni és egy egész estére betenni a hűtőbe, hogy az ízek összeérjenek.

Másnap díszítheted a tetejét olvasztott csokoládéval és egy kis sós karamellával (utóbbi elhagyható). Tapasztalatom szerint egy-két nap után kapjuk azt a kívánt kellemes ízt, amit még a készítés közbeni kóstolgatás során hiányolunk. Ne ijedjetek meg, ami akkor még savanykásnak tűnik, az másnap reggelre már enyhébb ízzé érik.

Ha tetszett a recept látogassatok el a http://www.femina.hu/ oldalra, ahol hasonlóan finom süteményekkel kísérletezgethettek. :)