„Egy korábbi bejegyzésem után néhányan megjegyezték, hogy szívesen olvasnának egy életrajzi irományt. Ez hízelgő, de nem szeretnék részletesen írni arról, hogy mi minden történt velem. Megfordultam néhány országban, de nem volt különösebben kalandos az életem eddig, és nincsen ahhoz tehetségem, hogy ezt mégis izgalmasan adjam elő. Írok inkább arról, ami szerintem érdekesebb: Miért kerültem oda, ahol vagyok, és hogyan éltem ezt meg.
A Magyarországról elköltöző emberek beszámolóiban nem ritkán erős érzelmek jelennek meg Magyarországgal kapcsolatban, akár pozitív, akár negatív előjellel, leggyakrabban talán mindkettővel.
A kivándorlás sokszor küzdelmes feladat és jelentős áldozatokkal jár, és nem csupán a családtól vagy jó barátoktól való távolság, hanem a megszokott környezet, kultúra hátrahagyása miatt is. Olykor ezt a magyarországi helyzet miatti frusztráció árnyalja. Mindez érthető, hiszen ha meg is éri adott helyzetben, az otthont vagy hazát elhagyni súlyos döntés. De milyen az, ha az embernek nem igazán otthona, ahonnan eljön?
Kívülállóként Magyarországon
A szocializmusban születtem Magyarországon. Vallásos család, és nem csupán névleg, templom minden vasárnap, ellenzéki újságok az ágy alatt, nyugati vendégek. A nyolcvanas években ez már nem volt különösebben veszélyes, de még gyerekként átélve is megtanítja az embert egyfajta önállóságra, elvekért való kiállásra.
Erre a rendszerváltás után, tizenéves koromban sem volt kevesebb szükség. Gyorsan kiderült, hogy Magyarországon nem öntudatos polgárok által épített nyugati típusú demokrácia alakulgat, mint reméltünk. Ahogyan a korábbi ellenzék az újonnan kapott hatalmával élt, az lassan nyilvánvalóvá tette, hogy jelentős részüket a szívük mélyén kevésbé zavarta maga a diktatúra, mint az, hogy 1989 előtt történetesen nem az ő ízlésük szerint diktáltak.
A fiatalságomat valamennyire kívülállóként töltöttem Magyarországon egy olyan szellemi környezet hatása alatt, idővel annak képviselőjeként, amely külsőségeiben magyar volt ugyan, de sok szempontból mégis inkább nyugat-európai.
Akkoriban ez nem tudatosult bennem. Elvileg tisztában voltam vele, hogy Magyarország más, mint mondjuk Ausztria, ahol sok időt töltöttem, de tizenévesként az „én az egész világ ellen” narratívát tartottam jó magyarázatnak a helyzetre, nem disztingváltam úgy, ahogyan most visszatekintve teszem.
Hogy jóhiszeműséget feltételezünk egy vitapartnerről, hogy megadjuk az alapvető tiszteletet mindenkinek, hogy átengedjük a gyalogost a zebránál, hogy óvjuk a környezetünket, hogy nem az az első gondolatunk, hogyan lehet kibújni egy szabály alól, nekem mind-mind magától értetődő dolgok.
Ahogyan az is, hogy a mindenkire egyenlően vonatkozó törvények garantálják egy társadalom gördülékeny működését, és a rokonhoz, főnökhöz, politikai vezetőhöz fűző lojalitás ezt nem bírálhatja felül. A zsidózás számomra ízléstelen, az összeesküvés-elméletek ostobán hangzanak.
A piacgazdaság a szememben egy komplex és hatékony rendszer, amelyben sem a szabad rablás ígéretes lehetőségét, sem elnyomó úri huncutságot nem látok. Számomra sem a vállalkozó, sem a politikus, sem a rendőr, sem a liberalizmus nem szitokszó, hanem egy saját sorsukért felelősséget érző szabad polgárok alkotta társadalom fontos kellékei.
Természetesen a világon sehol nem működik minden tökéletesen, de óriási különbségek vannak az egyes társadalmak által megcélzott szintek között, és ezek a kiragadott példák jól illusztrálják, mit hiányoltam.
Középiskola vége felé fogalmazódott meg bennem először, hogy az, amit akkor a koromra jellemző végletes és erősen túlzó véleményként barbár provincializmusnak láttam magam körül, nem csupán a felszínt érinti, hanem sok áttételen keresztül létrejövő okozat.
A valódi okok pedig - amelyek elejtett utalásokban, gesztusokban, a sorok között olvasva pillanthatóak meg időnként - sokkal mélyebben, az emberek többségének szocializációjában rejtőznek, és ezért az élet minden területén nagyon hosszú távon nyomot hagynak. Ekkor már sejtettem, de még nem tudtam biztosan, és be sem vallottam magamnak igazán, hogy magyar vagyok ugyan Magyarországon, mégis idegen.
Ideje volt továbbállni
Jó néhány évvel később, tizenévesből fiatal felnőtté érve megtalált egy londoni állásajánlat egy olyan pillanatban, amikor a magánéletemben is épp készen álltam a váltásra. A magyar viszonyok közt jónak számító egzisztenciámat (informatikusként nem nehéz) gyorsan felszámolva elköltöztem.
Nem igazán volt hosszú távú tervem, egyszerűen egyre inkább úgy éreztem, hogy nem találom a helyem, alig valami köt oda, ahol vagyok, szóval miért ne. Nem dühösen jöttem el, még csak nem is szomorúan, mert nem úgy éreztem, mintha elveszítettem volna valamit, hanem mintha valódi otthonom sosem lett volna, ehelyett a számomra fontos emberek és én mintha kiküldetésben éltünk volna valami fura helyen. Nem lustálkodhattam tovább, ideje volt továbbállni.
Nem hiába keltem útra: hamarosan meghatározó élmény lett, hogy tanúja voltam egy főnök és beosztottja közötti markánsan eltérő véleményeket ütköztető, mégis mindkét irányba messzemenően udvarias hangnemű és főleg jó hangulatú politikai vitának.
Már nem emlékszem, mi volt a téma, de soha nem felejtem el a fejlett vitakultúra mint civilizációs vívmány miatti megkönnyebbülést, amelyet akkor éreztem, amikor egy idő után rájöttem, hogy nem kivételes esetet láttam. Magyar voltam ugyan Angliában, de életemben először valahol mégsem teljesen idegen.
Nem tudom megítélni, mennyire igazak a tömegszálláson nyomorgó és magukat mosogatásból eltartó magyarokról szóló történetek. Kevés magyarral találkoztam, rossz körülmények között élővel eggyel sem.
Számomra London mást jelentett: kiváló és változatos társaság, mert viszonylag kis helyen összegyűlik rengeteg tehetséges és ambiciózus fiatal a világ szinte minden részéről. Ott akár egy olyan magának való kocka is, mint én, megtalálhatja a számára tökéletes párt. Ő ebben a történetben egy ír lány, aki nemcsak hozzám jött, de még a szüleinek is hajlandó volt bemutatni, és aki miatt még a sokadik házassági évfordulónk után is fülig ér a szám.
Nem volt nehéz a beilleszkedés
Persze nem volt a londoni tartózkodásom teljesen idillikus, de a kihívások, csalódások nem a kivándorláshoz köthetőek, inkább csak egy fiatalember útkeresésének voltak természetes részei, mint lettek volna bárhol a világon. Az új, szokatlan környezetbe való beilleszkedés nehézségei, noha létezniük kellett, valahogy nem hagytak mély nyomot bennem. Feltételezem, azért, mert hozzá voltam szokva: ahonnan jöttem, számomra az is szokatlan, vagy inkább nem teljesen megszokható világ volt.
Anyagi gondjaim a szakterületem miatt nem voltak, és az angol nyelv szerencsére könnyen ragad rám. Nyilván igen sokat kell még tanulnom, de nem érzem úgy, hogy ne tudnám nagyon precízen kifejezni magam.
Igyekszem megőrizni a tudásomat és kifejezőkészségemet magyar nyelven, de - számomra is meglepő módon - eszembe nem jutna egy általam nem beszélt nyelven írt könyvnek a magyar fordítása után nyúlni az angol helyett. Ha hivatalos levelet kell írni, azt a feleségem egyre gyakrabban rám hárítja.
Összecsiszolódás
Egyesek szerint ritka a magyar férj és nem magyar feleség kombináció. Vannak magyar származású barátaim, de mivel sosem kifejezetten magyarok társaságát kerestem, nem annyira sok, hogy saját statisztikát készíthetnék.
Nekünk semmi nehézséget nem okozott megszokni egymást, és nem hiányzik az, hogy a feleségem eredetiben olvassa Adyt, vagy értékelje Romhányi humorát, elvégre angol nyelven nem kevésbé kiváló alkotások érhetők el, ráadásul sokkal több, és ezeket közösen élvezhetjük. Valószínűleg mindketten többet kapunk azzal, hogy a párunk egy kissé más kultúra egyedi szemléletmódját tudja közvetíteni.
Én enyhítettem kicsit az olykor nyersen őszinte kelet-európai és németes stílusomon, ő pedig igyekezett keményíteni a saját kifejezésmódján, hogy ne értsem félre. Veszekedés köztünk soha nem volt, ilyen apró kompromisszumokra két ember között már csak az eltérő személyiségtípusok miatt is általában szükség van.
Közös kaland, amely összekovácsol
A londoni kitérő után eredetileg karrierépítési céllal az Egyesült Államokba költöztünk, és itt ragadtunk, mert meglepetésünkre megtaláltuk azt a helyet, ahol valóban otthon érezhetjük magunkat. Európa sok szempontból hiányzik, de New York ad egy nagyon fontos pluszt Londonhoz képest, bár ott is jól megvoltunk: egyikünk sem érzi úgy, hogy csupán szívesen látott vendégek vagyunk.
Ez a bevándorlók országa, és ha valaki azzal a szándékkal jön ide, hogy beilleszkedik, akkor a helyiek jellemzően befogadják. Személyes beszélgetésekben időnként előjön, hogy vajon mit gondolok az USA külpolitikájáról vagy belső társadalmi problémáiról, és persze megvan a véleményem, ahogyan máshol is mindig megvolt, de a lakóhely választása számunkra arról szól, hogy a mindennapok hol telnek igazán kellemesen. Jól működik egyébként az, hogy új környezet ez mindkettőnknek, amelyet mint európaiaknak együtt meg kellett szoknunk, és ahol helyt kell állnunk. Ez egy közös kaland, amely összekovácsol.
Körülbelül egy évtizede jöttem el Magyarországról. Ellátogatunk oda minden évben, de azóta néhány napnál többet egy huzamban nem töltöttem ott. Budapest a lepukkantsága ellenére is gyönyörű, és a vidéki kirándulásainkat is mindig élvezzük.
Megmutattam a feleségemnek az épületeket, utcákat, hegyeket, ahol felnőttem, ez neki érdekes volt, nekem kicsit nosztalgikus, ugyanakkor már inkább egzotikum, amely a különössége, nem pedig a megszokottsága miatt figyelemre méltó. Előbb-utóbb viszont el fognak fogyni a számunkra érdekes látnivalók, és ha néhány évtized múlva az idősebb generáció sem lesz velünk, nemigen megyünk majd oda többet, nem lesz miért.
A pozitív hozzáállás
Gyanítom, hogy önbeteljesítő jóslatként működik az a gyakran sulykolt életérzés, miszerint más országban, más kultúrában élni elkerülhetetlenül tragikus veszteség, még ha esetenként szükséges is, vagy megéri.
Szerintem nem indokolt és nem érdemes így hozzáállni. Egyfelől nem indokolt, mert ugyan a magyar kultúra egyedi, ahogy minden kultúra az, de egyáltalán nem kivételes. Például a sokat emlegetett magyar konyhaművészet sem az: szlovák, lengyel, de akár osztrák vagy ukrán étteremben is megtalálom a gyerekkoromból ismerős ízek nagy részét.
Másfelől nem érdemes, mert bár személyiségtől függ, mennyire könnyű a váltás, pozitív hozzáállással mindenképpen sokkal könnyebb, és ha valaki kicsit is nyitottan áll a világhoz, bárhol rengeteg érdekes, élvezetes, magas színvonalú dologgal megtöltheti az életét.
Időben indultam el
A magyarországi élményeim bőven 2010 előttről valók. Az azóta tartó fordulatot elborzadva követtem figyelemmel, mert a társadalmi változások Putyin korrupt és diktatórikus Oroszországára emlékeztetnek, noha nyilván nem ugyanaz történik ott.
Ebben nem is a hatalmon levők szavai és cselekedetei a legaggasztóbbak, hanem az erőből való hatalomgyakorlásnak, az alávetettségnek, a párthűségtől és személyes kegyektől függő boldogulásnak a széleskörű elfogadottsága.
Ma már menekülnék. De Magyarország jövője nem az én problémám. A rokonaim, barátaim nem kis része elment onnan (ezért sem központi téma nálam a földrajzi távolság, az mindenképpen megvan, bárhol élek), aki pedig nem, az felnőtt emberként meghozta a saját döntését.
Áldom a szerencsémet, hogy viszonylag fiatalon elindultam, amikor még könnyebb új kapcsolatokat, egzisztenciát teremteni, egy idegen nyelvet magas szinten elsajátítani, beilleszkedni, és amikor ezt nem teherként, hanem izgalmas kalandként éli meg az ember.
Néha eszembe jut, hogy jobban jártam volna-e, ha Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában születek jobb lehetőségek közé, és talán nem kell új otthont keresnem. Nem tudom. Talán igen, de igazából nem vagyok biztos benne, hogy előrébb lennék az élet bármely területén. És nem tudom, ki lennék a rengeteg hasznos tapasztalat nélkül, az önállóság nélkül, amelybe egy ilyen életút — már Magyarországon és később azon kívül is — belekényszerített, és a tágabb perspektíva nélkül, amelyet az ad, hogy ismerem nem csak a nyugati, de a kelet-európai látásmódot is.
Az a szakmai szint és anyagi biztonság, amelyet az Egyesült Államokban elértem kapcsolatok, könyöklés és — ami a legfontosabb — különösebb stressz nélkül, reálisan nem lenne megcélozható Magyarországon annak ellenére sem, hogy az informatikusok közül a jobbaknak ott is jól megy a soruk. Ez nagyon fontos téma, de számomra más volt az elsődleges szempont, és ilyesmiről már sokan írtak, úgyhogy nem részletezem.
Helyes-e végleg elhagyni Magyarországot?
Kifejezetten hazafias érzelmek számomra sosem léteztek, logikusan végiggondolva marhaságnak tartom az ilyesmit. De ha őszinte szeretnék lenni magammal, nem tudhatom, nem állnék-e kicsit másként a dologhoz, ha olyan környezetben növök fel, amelyet igazán magaménak érezhetek, és ahol nem kell a békesség kedvéért gyakran titkolnom a világnézetemet, bizonyos értelemben az identitásomat.
A többi ember megsegítésének a vágya, sőt kötelessége, viszont létezik számomra, és mivel sok szó esik arról, hogy helyes-e végleg elhagyni Magyarországot, én is elgondolkodtam ezen. Attól a pillanattól, hogy megláttam a későbbi feleségemet, a döntési lehetőség megszűnt, mert nem kérhetem tőle, hogy hosszú távra Magyarországra költözzön, mégis érdekes kérdésnek tartom ezt.
A saját válaszom az, hogy ott szeretnék élni, és ott fogok a lehetőségeimhez mérten hozzájárulni a közösség boldogulásához, ahol úgy érzem, nem csak a GDP-termelő képességem miatt marasztalna a környezetem, hanem tényleg szívesen látnak, és elfogadnak annak, aki valójában vagyok.
Olvasom időnként, és látom a saját szememmel, ha néha összefutok magyarokkal, hogy sokaknak mennyire nehéz a magyar kultúrától, nyelvtől, ízektől, egyebektől elszakadni. Ezt értem, de átérezni nem tudom.
Talán fordítva is nehéz ezt elképzelni, ezért ezt az írást betekintésnek szánom egy olyan élethelyzetbe, amely valószínűleg kevésbé gyakori, de mindenképpen kevésbé gyakran említett. Igyekeztem nagyon őszintén és pontosan átadni, mit éltem át.
Így névtelenül megtehetem, hogy elmondom kertelés nélkül az igazat. Anélkül, hogy az járna a fejemben, megsértődik-e valaki, mert nem tekintem a magyar identitást szent tehénnek, és anélkül, hogy arra kellene figyelnem, ne hozzam kellemetlen helyzetbe a hasonló gondolkodású, de a konfrontációktól jobban tartózkodó szüleimet.
Nem meggyőzni próbálok bárkit arról, hogy hogyan érdemes hozzáállni a dolgokhoz. Még azok is, akik egyetértenek velem elvi kérdésekben, sokszor teljesen másként élik meg ugyanazokat a hétköznapi interakciókat, és általában könnyebben át tudnak lépni egyes dolgokon, amelyek számomra feltűnőek és kikerülhetetlenek.
A saját szemszögemből írtam arról, ami az életemben meghatározó volt eddig, és ez épp annyira függ attól, hogy én magam hogyan viszonyultam a világhoz, mint attól, hogy mit kaptam kívülről. Remélem, érdekes volt ez az írás azoknak, akiknek újat mondott. Akik pedig részben magukra ismertek, azoknak talán jó tudni, hogy nincsenek egyedül.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése