Egy kutyakemény világ

Fél év már elég hosszú idő ahhoz, hogy az ember levonhassa az első következtetéseket arról a helyről, amelyet új otthonának választott. A mai blogajánlóban megtörténik ez is, aztán egy baleset nyomán ügyet intézünk Angliában, végül slusszpoénként egy hatcsillagos sztoriból is olvashattok részleteket.

Kezdjük a kutyakemény világgal, ami esetünkben (azaz a Grafoterápia blog esetében) Ausztrália. Az ember hajlamos úgy nekivágni egy külföldre költözésbe, hogy csupa pozitív élményt vár, valamiért Ausztrália különösen ilyen helynek tűnik, aztán viszonylag gyorsan ki szokott derülni, hogy (ahogyan mondani szokták) nem minden papsajt.

„Mióta leszállt velem a repülő egy varázslatos tavaszi hajnalon, még rohadtul nem tudtam, mi vár rám. Azóta persze sok minden történt, egy percet sem kell tanulnom, mert mindent azonnal megjegyzek, egy gyönyörű tengerparti villában élek, fürdök a dollárban, és kenguruháton vágtatok a naplementébe.

Ja, nem.

Nem mondom, hogy rossz, de azt sem, hogy az elmúlt pár hónap volt életem legboldogabb korszaka. Ausztrália kutyakemény világ, főleg diákként, szóval minden nap egy új harc, egyben új lehetőség is. Az élet pedig nem áll meg, sem Magyarországon, sem itt. (…)

Milyen is volt az elmúlt 6 hónap? Intenzív, ez a legjobb szó. Egyértelmű, hogy nem vagyok már ugyanaz az ember, mint azon a novemberi hajnalon, és ebbe elég félelmetes belegondolni. Én picit gyengébbnek érzem magam (meg kialvatlannak, de ez egyéni szocproblem).

Valójában minden nap egy harc. Egy olyan harc, amiből nem tudom, kijövök-e győztesen (muszáj, más választásom nem nagyon van). Szegény ember vízzel főz, így megpróbálom a helyzetből kihozni a legjobbat, bár az önbecsülésemnek nagyon rosszat tesz, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy anno elterveztem.

Viszont folyamatosan feszegetem a határaimat (fizikailag és lelkileg egyaránt) és folyamatosan fejlődök a kompromisszumok kötésében, így annyira nem rossz. Nagyon sok mindent láttam, tapasztaltam és éltem át az elmúlt fél évben, jókat és rosszakat egyaránt. (…)

Mindezek mellett az élet itt sem áll meg. Úgy kezdek el beilleszkedni, hogy szinte észre sem veszem. Vannak már barátaim, és történnek olyan apróságok, ami azért megmelengetik a szívemet. Része lettem emberek életének, mint ahogy ők is az enyémnek, és ez valahol nagyon csodás érzés.”

A teljes posztot itt olvashatjátok el, én nagyon ajánlom, ha valakit pedig Ausztrália érdekel, ide kattintson.

Egy baleset és következményei

Egy baleset még akkor sem tartozik a szívderítő élmények közé, ha szerencsére senki sem sérül meg benne, hiszen a sokk után következik az ügyintézés, ami sokszor legalább annyira idegőrlő tud lenni, mint maga a karambol. A Welcome London blog szerzője is kénytelen volt megtapasztalni, mi történik akkor, ha törik az autó.

„Nem ez volt az első eset, bár mondhatnám, hogy viszont az utolsó, de ezt ugye nem tudhatjuk. Volt önhibás, és volt, hogy mi voltunk a vétlen fél, szóval tapasztalattal bőven rendelkeztünk. Fel voltunk készülve a legrosszabbra.

Aztán kiderült, hogy mire fizettük mi azt a sok pénzt (130 font havonta) a biztosításra. Megint rácsodálkoztunk, hogy ez itt egy kicsit más világ, ahol, ha rendesen fizetsz, legalább kapsz is valamit, nem hagynak a szarban.

Van egy autód, a jobb oldala (vezető oldal ugye) ropi, az ablak millió szilánkra tört, nem fordul a kerék, ez így nem önjáró, akárhogy okoskodunk, jesszus, mibe fog ez kerülni. Egy telefonba. A biztosító biztosít, hogy küldenek trélert. És jön, és visz, és lepakol, ahova kérjük, a fizetség egy kézfogás.

Csörög a telefon, és megint, és megint, mindig van valami hír, keres az ügyintéző. Kérünk e bérautót? Nem, köszönjük. Jólvan, akkor átutalják az erre vonatkozó keretet, 200 fontot, sajnos már csak holnapra tudják elintézni, ne haragudjunk. Ja, hogy ilyen is van, hát nem haragszunk.

Elvinnék a „roncsot”, küldenek szállítót. Egy kamiont, ami még az utcába sem tud befordulni, nemhogy az zárt kertbe, ahol a kocsi áll. Ne haragudjunk, pár nap múlva küldenek másikat. Küldtek. Végre, mert közben vettünk egy új(abb) kocsit, és kellett a parkolóhely. Na, ez sem ment volna otthon.

Kiszámolták a kártérítés összegét, az önrész - újabb különbség - levonása után maradó 150 font nemsokára a számlán. És lőn, pénz érkezik, kétszer tele lehet belőle tankolni az újat.”

Mindez egy hónap alatt zajlott le, ti pedig a továbbiakat ide kattintva olvashatjátok el, egyéb angliai sztorikat itt érdemes keresgélni.

A hatcsillagos sztori, avagy üdv a fedélzeten!

A hajós munka egészen különleges formája a külföldi munkavállalásnak. Persze lehet egészen jó helyekre is kerülni, például egy hatcsillagos luxushajóra, miként az megtörtént a Natussshka blogírójával is. Hogy miként? Hát így!

„Az egész hajós világ full új volt nekem még év elején is, a hátam mögött kéthónapnyi tapasztalattal, és csak egy marék céget ismertem meg. Na, nem a netről, hanem amik mondjuk mellénk parkoltak le Pesten a Bálnánál, és az a tucat a kölni kikötőben. (...)

Aztán végül is néhány nap leforgása alatt már a szerződésemet szorongattam az egyik hajótársaság jóvoltából. Persze volt bennem némi kellemetlen érzés, hiszen ki jönne vissza ugyanoda, ahol egyszer már érték tapasztalatok és persze nem a legkellemesebbek?

Próbáltam pozitívan nézni, mert azért feltaláltam magamat, meg hát na, adjunk egy nagy esélyt, ha már ekkora mákom volt és néhány hónap (három) tapasztalattal itt lehetek.

Három nap alatt ismét felszámoltam az életemet, csütörtök délután megint a reptérre tartottam (amiről kábé mindig is álmodoztam, hogy havonta szálldogálok, és voilá, ebben az évben minden hónap pipálva – szóval tudjátok, gondoljatok rá erősen és összejön… höhöhö, csináljatok is érte valamit :)).

Szerencsére két részletben érkeztem Franciaországba, első körben a második legnagyobb városába, Lyonba. (...) Harminc kg-ba préselt életemet nyomorgattam felfele a vonatra, sikerült betalálnom az avignoni járatot, 2.5 óra alatt meg is tettük a közel 250 km-t. (...)

Egyébként rögtön szerelembe estem a belsővel, mert ugye nem minden a külső, de ha pasi lenne a hajóm, akkor már feleségül mentem volna hozzá – szerelem első látásra.

Minden tükörből, márványból, konditerem, két bár, hatalmas étterem, éjjel-nappali coffee station. A welcome csomagom néhány papír végignyálazása után tartalmazott még 6 óra pihenőidőt, egy névtáblácskát és egy kedves kis karkötőt. Na, már ettől párásodott a szemem, mert a hatodik érzékem azt súgta, hogy ez bizony fasza lesz!

A kabinba érkezve is már inkább királylány voltam, mint félfejű zombi, nem ám emeletes ágy, hanem puha és hatalmas ágy (ami hosszában is jó, a lábfejemet meg nem kell protektolni semmivel, mert nem lóg le), a fürdőnk hattttalmas a maga hajós mivoltában, üveges, csempézett, nem pedig egy panelből épült legós fürdőszoba.

A szoba tartalmazott még egy szobatársat is, aki egy angyal, mert már várt, ha mással nem is, de ágyneművel és sok polccal. Ez azért is kellemes, mert az előző hajómon két leheletnyi helyet hagytak számomra, így nem tudtam kibontakozni. Sőt, itt annyi helyem van, hogy még sok is – shoppingra fel! :D

Egy gyors ebéd után a főnököm hagyott érvényesülni, és kipakolhattam, no meg aludhattam. Ezután lépésről-lépésre kezdtem belekóstolni a hatcsillagos úszó szállodába. A take your time az egyik kedvenc mondatom lett, mert itt van mindenre időm. Még betanulni is.

A harmadik napomon volt váltás, még akkor is csak krúzoltam, néztem, figyeltem, tanultam a miértekről és hogyanokról. Azóta tart az első utam, ahol feleannyi szobát kaptam – na mert ha nem derült volna még ki szobalány vagyok, vagyis stateroom attendant.

Bár volt valamennyi fogalmam a hogyanokról, a hatcsillag a szolgáltatáson meglátszik. Sok újdonságot kellett bevetni és megtanulni és jelenleg is figyelek, mert minden napra kijut valami.”