Túrára fel! Irány Hongkong!

Igen, Hongkongról az embernek leginkább a felhőkarcolók jutnak eszébe, pedig a város pont azért különleges, mert alig egy karnyújtásnyira van tőle a természet. És, hogy ez mennyire így van, három Hongkonghoz közeli túraútvonalat mutatok most be. Válogatás a kedvenceimből! Hongkongban mindig lehet túrázni, hiszen a tartomány 40%-a természetvédelmi park. Az üzleti központtól már alig fél óra buszozással az óceánparton strandolhatunk, fél óra kompozással, vagy egy óra buszozással pedig már a végtelen erdőben találhatjuk magunkat. Az időjárás túrázásra mindig alkalmas, nyáron ajánlott azonban fürdéssel egybekötni az útvonalat. Mi már rengeteg szép helyen jártunk, hegyekben-völgyekben, vízesésnél fürödtünk, kis tavakban úszkáltunk, illetve majmokkal sétáltunk. Ez utóbbival kapcsolatban jöjjön is az első túrázási helyszínem! Majom-hegy Az interneten kutakodva olvastam, hogy Hongkongban 2100 darab makákó garázdálkodik szabadon, ebből pedig körülbelül 1800 példány a Kowloon-félszigeten található Shan természetvédelmi parkban él. A kedvenc állatom a majom, így másnap reggel útra keltünk a Majom-hegyre, ahol egy könnyed, 6 kilométeres túraútvonal várt minket. A 20 perces minibuszos utazás után, leszálláskor legalább 20 majmot láttam a megálló közelében, mintha csak ránk vártak volna :) Természetesen minket vártak, ugyanis sok ember eteti őket. A táblák viszont folyamatosan figyelmeztetnek, hogy ne etessük az állatokat, amit én nehéz szívvel, de tiszteletben tartottam. Ennek a tiltásnak az a magyarázata, hogy állítólag azok a majmok, akik a turisták táplálékaihoz szoknak, sokkal nehezebben, vagy akár egyáltalán nem tudnak majd élelemet keresni az erdőben. Fura... Méretüket tekintve a makákók elég nagy termetűek élőben is, a nőstényeken meg csak úgy csüngnek a kis majmok. Hozzájuk érni tilos, mint ahogyan nem ajánlott enni sem előttük, mert nagyon szemtelenek, és állítólag gyorsan ráugranak az emberekre, ha meg szeretnének kaparintani valamit tőlük. A parkban több tábla is figyelmeztet az odaillő viselkedésre. Nem vicc! A simogatási és evési tilalmon kívül, kerülni kell a hosszabb szemkontaktust is, mert azt támadásnak veszik. Nincs kerítés vagy rács, senki nem vigyáz a majmokra, tényleg a szabad élőhelyükön látogathattuk meg őket. Kíváncsian méregettek minket, talán egyedül néha kicsit féltem volna... Mivel esős időben mentünk, összesen két turistával találkoztunk, ami Hongkongban csoda számra megy. :) Az erdőbe beérve végül könnyen megtaláltuk a kijelölt túraútvonalat. Az esős idő miatt a majmok is rejtőzködtek, de azért a 6 kilométeres séta közben háromszor is láttam fáról fára ugrándozó, egymással játszó majmokat. Továbbra is meglepő számomra az a nem köztudott tény, hogy Hongkongban, a világ egyik üzleti központjában, egy 8 milliós metropoliszban majmok élnek szabadon, csupán 20 percre a belvárostól. Vízesés medence Nyáron Hongkongban gyakran elviselhetetlen a hőség, és akár 95 fokos is lehet a páratartalom. Ilyen időben persze, hogy legszívesebben egész nap vízben lenne az ember... A várostól fél órás hajóútra található Discovery Bay, a Lantau-sziget különleges öble. Itt már autók helyett golfkocsit és biciklit használnak az emberek. Sok francia lakik itt a szigeten, ahol valóban úgy érezhetjük magunkat, mint egy soha véget nem érő nyaraláson. Nyugodtan sétálhatunk az úton, nincsenek lámpák, nem dudálnak a taxisok, és végre friss a levegő! A városi strandok nagy részét már kipróbáltuk, több tengerparti strandot is meglátogattunk, így most, életemben először, vízeséshez mentünk fürdeni. Félórányira a kikötőtől, emelkedőn vezetett az utunk "Rock Pool" fele, és egy idő után már azt hittük, eltévedtünk, hiszen nem volt sehol egy turista jel, vagy tábla, ami a medencét jelölné. Aztán egyszer csak meghallottuk a vízcsobogást... Gyönyörű látvány volt amint a kavicsok közt csorgó tiszta víz elterült előttünk. Szerencsére hoztunk magunkkal enni- és innivalót, így több órát is az öbölben töltöttünk. Az elején csak ketten, majd nemsokára, vasárnap lévén, felbukkantak a Fülöp-szigeteki házvezetőnők is, akik ezen a napon szintén szabadságukat élvezik. A víz kellemesen hűs volt, közepén több, mint 2 méter mély, és annyira tiszta, hogy teljesen lelátni az aljára. Mint utólag kiderítettem, Hongkongban sok vízesés medence van, akadnak ennél sokkal nagyobbak is, úgyhogy van még bőven felfedezni való. :) Tai Tam Víztározó Hongkong sziget üzleti kerületétől félórányi buszozással nem csak tengerpart tárul elénk, hanem egy hatalmas víztározó is. A Tai Tam 4 külön víztározójával 1872 óta működik, évente 6,2 millió köbméter vízkapacitással. A környéket minden oldalról dombok ölelik, 2009-től pedig az itt elterülő nemzeti park is megnyitotta kapuit a látogatók előtt. Tai Tam mind a mai napig Hongkong legnagyobb édesvízi vízkészlete, és kirándulóhelynek is fantasztikus. A 18 fokos"hidegre" hűtött buszról leszállva el is kezdtük túránkat, melynek eleje több száz fokos lépcsővel indult, melynek"megmászása" a kinti hőségben és a tűző napon nehezen indult. A folytonosan dombon fel, dombon le útvonal megtétele több órába telt, de a látványért itt is megérte! Itt jöttünk rá a többiekkel nagy egyetértésben, hogy a legjobb étel vagy ital, amit hozni lehet, az az indulás előtt lehűtött szőlő. Isteni volt! A dombtetőre felérve, egy újabb fantasztikus kilátás nyílt, a víztározók színe pedig nem a szokásos kék, hanem mesébe illő türkiz színű. Nagyon jól éreztük magunkat, jó volt a társaság is, de egyet megfogadtuk: többé nem indulunk 11-kor, tűző napsütésben túrázni!

Mit keresünk külföldön?

Egy kicsit elgondolkodtam az életemen. Honnan indultam és hol vagyok most, merre tartok. Hol tartanék most ha otthon maradok? Már jó pár cikk szólt arról, hogy hogyan boldogulhatunk külföldön. Hol keresünk jobban, vagy hol milyen kapcsolatokkal gazdagodhatunk vagy éppen mennyire hiányoznak majd az otthoniak. Ezúttal azt szeretném körüljárni, hogy nekünk mint egyes embereknek mennyiben jelent meghasonulást, vagy éppen ellenkezőleg: magunkra találást egy külföldi élet kialakítása. Azzal kezdeném, hogy én értelmiségi családból jöttem. A szüleim pedagógusok, anyai ágon művészekkel. Természetes módon mi is szépen lassan de biztosan orientálódtunk a továbbtanulás felé. Gyerekkorunk óta körülvett minket minden agymunkát segítő aktivitás: zeneórák, néptánc, külföldi utazások, külön nyelvleckék (köszi anya és apa!). Bennem és a testvéremben is természetesen fejlődött ki az idegen nyelvek iránti szeretet: tinédzserkorunkra jól beszéltünk már angolul. Aztán bennem annyira erőssé vált ez a szeretet, hogy úgy döntöttem – minden észérv ellenére -, angol bölcsész szakos leszek. Imádtam is. Miután végeztem persze elvesztem a munkakeresők tengerében: hiába a diploma, a kulturális menedzser képzésem, Szegeden egyhamar olyan munkát nem fogok találni amit tudnék szeretni. Voltam lakberendezési boltban eladó, dolgoztam pályázat író irodában (ott legalább a társaság szuper volt), végül az álomnak tűnő színházi előadásokat szervező cégnél is. De végül sehol nem éreztem magamat "otthon". Aztán kiköltöztem Párizsba és kezdhettem mindent a nulláról. Először még naivan úgy gondoltam, hogy a diplomámmal majd tudok angol órákat adni. Ekkor szembesültem a vérfagyasztó felismeréssel: valamiért nem csak a magyarok szeretnek Párizsba jönni, de az amerikaiak, angolok, ausztrálok és kanadaiak is közszeretettel választják úti célul ezt a várost. Az nem jó. Nagyon nem jó hír nekem. Ők nálam sokkal jobban beszélnek angolul. Már amelyik. Akkor még franciául sem beszéltem pár szónál és számnál többet. Nézzünk babysitter hirdetéseket, de hát annyian keresnek angolul beszélő au pairt! Mit jelent az, hogy EMT? Hmm, ja, hogy anyanyelvű angol babysitter kell! Na és ekkor volt azért egy pár remegős napom amit a takaróm alatt töltöttem. Kicsi vagyok, egyedül vagyok, nem beszélni a franciát és nem kérnek az angol diplomámból. Nagyon kudarc szagúnak kezdett ígérkezni a történetem. De nem adtam fel és kibújva a takaró alól talpalni kezdtem, hogy jelentkezzek minden esélyes helyre. Végül volt egy család akik megkedveltek és au pairként kezdtem dolgozni náluk, három kislány mellett. Angolul kellett volna beszélnem, úgy hogy ők nem beszéltek angolul. Én meg MÉG NEM franciául. De lassan elkezdett az is alakulni, a francia kurzus mellett fejlődni kezdtem. A történetet nem ragoznám tovább, az első családnál (akik nem mellesleg a legjobb módúak voltak) 8 hónapot töltöttem. Végül ők felvettek egy afrikai nőt, aki jobban bírta a hagyományos francia dada szerepét. Tehát takarítás mellett neveld a gyereküket is, lehetőleg minimálbérért amíg ők a fontosabb dolgaikat intézik. Aztán jött pár hónapra egy másik család, jóval szerényebb és jóval emberibb közeggel, végül jött egy harmadik ahol már 7 éve dolgozom (gondolom az évek száma sokat elárul). Itt majd elérkezünk ahhoz a részhez amit fejtegetni kívánok. De egy huszárvágással vissza a miértekhez és a hogyanokhoz. Be kell hogy valljam, eleinte igenis kényszerből kezdtem gyerekekkel dolgozni. Ez azért is ironikus mert édesanyám óvónő és soha még csak pálcikával sem akartam gyerekhez nyúlni a kiköltözésem előtt (gondolhatjátok mit szóltak a szüleim amikor bejelentettem a terveimet). A helyi nyelvismeret hiányában nem rúghattam labdába olyanokkal, akik "teljes értékű" emberi lények. Szakmában vagy szakmához közeli munkakörben semmiképp. Amikor 2007-ben kijöttem ráadásul még munkavállalási engedélyhez is kötve volt a munkavégzés, puff neki. Szóval a mély vízbe ugrottam, teljesen önszántamból. De milyen jól tettem!!! Az első év volt a legnehezebb, de rájöttem, hogy ha azt meg tudom csinálni majdnem teljesen egyedül, akkor az életben már mindig fel fogom tudni találni magamat. Nyelvtudás nélkül, alapvetően kezdő tőke hiányában (hónapról hónapra éltem 3 hónapig), kinti ismerősök nélkül kellett megoldásokat találnom. Olyan fajta önbizalmat ad egy ilyen sikerélmény - ami valljuk be nem csak önigazolás hanem a családok és barátok felé is nagy elismerést vív ki -, hogy a karakterünket és a személyiségfejlődésünket hangsebességgel lövi előre a gyarapodás irányába. Volt valami bájos abban az időszakban. Olyan volt mintha 25 évesen újra járni tanultam volna… Otthon minden út ki van kövezve. Persze mondhatjátok, könnyű neked, ha a családodra ennyire lehet számítani. Könnyű is. Másrészről viszont egy ember akinek nincs ilyen támogató háttér bázisa, valószínűleg ugyanabba a helyzetben találja magát mint én külföldön a beilleszkedésem időszakában. Alapvetően ugyanazt a harcot kell megvívnunk és a látszat ellenére ezek a harcok nem a külső, gonosz, nehézséget okozó tényezők ellen folynak, nem ám. Ilyenkor a saját erőforrásaink mélysége tárul fel. Az, hogy mennyire hiszünk saját magunkban és képességeinkben. Mennyire szorulunk mások bíztatására és milyen jól tudunk helyzeteket felismerni, problémát megoldani vagy éppen beilleszkedni. Ezeket a harcokat kérem saját magunkkal, magunkért vívjuk meg. De visszatérve az otthonra: azért ha baj van a TB-kártyáddal, tudod hogy hova kell fordulni. Ha odaértél, bár fogalmad sincs mi a baj és hogyan kell elintézned, akkor azt MAGYARUL szépen elmagyarázzák neked. Ha van egy magyar végzettséged, akkor tudod hogy az hol mennyit ér (vicceket most mellőzzük kérem). Nem mennék bele a francia oktatási rendszerbe, de maradjunk annyiban, hogy rendkívül összetett. Alapvetően az általános iskolától kezdve beszámítják az eredményeidet. Szakmától függően más és más a felsőoktatásba való bejutás rendszere, de többnyire középkori és véres (a rendszer régi, szó szerint középkori például az orvosképzés terén és véres mert nagyon kevés hely áll rendelkezésre). Szabályos versenyeket szerveznek ilyenkor. Csak arra próbálom a figyelmet fordítani, hogy egyik életdzsungel rendszerből a másikba helyezzük magunkat és az egyetlen közös dolog a kettőben sokszor csak mi vagyunk. Meg az, hogy ott is emberek vannak! Minden más változó, és bizonytalan. És nem csodálatos is ez? Nem szép, ahogyan egy életen belül szinte egy új életet kezdhetünk? Lehetőségünk van arra, hogy ne ugyanazok az emberek legyünk, mint mielőtt kiköltöztünk. Nem tudom, hogy veletek hogy van ez, de nekem volt egy HELLA, aki voltam a családomnak, a barátaimnak. És van most egy HELLA, akit ha megkérdeztek a többiektől hogy milyen is, hát biztosan nem ugyanúgy írják le a kettőt. Na jó leginkább a családomnál érzem ezt. (Bár valószínűleg az is számít, hogy legkisebb gyerek vagyok.) Mi lett volna ha…. Ha otthon maradok valószínűleg a szakmámhoz és érdeklődésemhez közelebb álló állásban találom meg majd a számításomat. Azonban érdeklődés vagy végzettség ide vagy oda, nagyon nehéz olyan munkakörnyezetet találni Magyarországon, ahol megbecsülik a munkánkat. Tudom, hogy ez már közhelyesen hangzik de nem is annyira a pénzre gondolok, persze az is nagyon fontos. De otthon belénk verték, hogy akkora a munkanélküliség, hogy ha végre van egy munkád – és még jó is az a munka – akkor tekintsd magad kiváltságosnak. Valamiféle csoda megnyilvánulásának amivel a munkaadóid megáldanak. Tehát nem hogy nem tartoznak már feléd semmilyen megbecsüléssel vagy buksi simogatással, de még lehetőleg te foglald nevüket a mindennapi imáidba. A mentalitás más. Ez a fajta hozzáállás minden csak nem fejlődést és önbecsülést ösztönző tényező. Ha otthon maradok akkor megrekedek a vegetálás szintjén. A család közel lesz, nagyon közel, elég közel ahhoz, hogy elérjük a segítő kezüket. De még közelebb ahhoz, hogy meghalljuk az életünk mozzanatait kritizáló vagy jó tanáccsal megsegíteni akaró megjegyzéseiket. Ha otthon maradok nem kell küzdenem. Csak kapálóznom, hogy a felszínen maradjak. Persze elmaradnak a sorsdöntő dilemmák is. Jöjjünk vagy maradjunk, de az élményszerzés módja és forrásai nap mint nap kiszámíthatóak lesznek. Az emberek sem "változatosak". Mi van most…. Hét éve dolgozok ugyanannál a családnál. A gyerekekkel való munka szinte soha nem teher (azért bárcsak soha ne lenne iskolaszünet!!!) Az évek során nem csak én változtam és fejlődtem de – hát most le fogtok esni a székről – a gyerekek is változtak és fejlődtek. Ahogy annak lennie kell. A családi közegben kicsit megkapom az otthonról hiányolt érzést. Vannak ölelések, jó tanácsok. Érdekli őket, hogy vagyok – nem csak "how do you do" mélységekig -, törődünk egymással. Praktikus szempontokat tekintve a munka stabil, nagyon meg vagyok becsülve. Pedagógusok mintájára van kb 2-2,5 hónap fizetett szabadságom egy évben, és a heti óraszámom is csak 32 óra (bár az esetem messze nem a megszokott felállás). Zavar-e, hogy esetleg nem azokban a szellemi magasságokban repkedek mint amikre korábban szántam magam? Sokat gondolkozom ezen. Vegyünk egy jó pozícióban dolgozó marketingest vagy pénzügyi területen dolgozó embert. Napi 9-10 órát dolgozik, minimum. Sokkal több pénzt keres, de idő hiányában azt élvezni csak ritkán fogja. Maximum csomó haszontalan kacatra költi majd mint az I-vel kezdődő kütyük vagy márkás cuccok. Ha bemutatkozik egy vacsorán akkor elégedettséggel nyugtázza, hogy társadalmilag elismert helyet foglal el. Szereti a munkáját? Talán, de sokszor inkább nem. És akkor itt meg is állhatunk. Ellenben én végzek valamit ami nem feltétlenül magasan méltatott munkakör, de annak a 4 embernek én a világ egyik legfontosabb személyisége vagyok. A világé. Hatással vagyok a mindennapjaikra. Rengeteg a szabadidőm amit fordíthatok a lakásra, magamra, pihenésre vagy hasznos dolgokra. Alapvetően a munka kicsit ugyanaz de mégis folyamatosan változik az évek során. Értitek mire utalok? Az életminőség fogalma mára teljesen átalakult. Itt számos cikket írnak arról, hogyan lehet teljesen más munkakörben új életet kezdeni (többnyire a hangzatos de stresszes divat munkákat mint a marketing, banki munkák váltják fel kétkezi vagy kreativ munkákkal). Rájöttek, hogy egy ember életében a minőségi hétköznapok fontosabbak mint az átlagos jólét illúziója. Ugyanis illúzió az, ha sokat keresünk és szép a ruhánk miközben gyomorfekélyünk van és kiégünk. Mi lesz majd…. Nem tudom mi lesz. Hogy mit tervezek? Azt tervezem, hogy nem felejtem el az elmúlt év tanulságát munka-fronton: észben kell tartani, hogy mennyit érek és csak olyan munkát szabad végezni ahol ezt kellően kifejezik. Olyan munkára van szükségem ami a fejlődésemet és az elégedettségemet növeli. Általános értelemben véve Franciaország biztonságot adott, lehetőséget az érvényesülésre. Jobban megismertem önmagam és a képességeimet és mindeközben megtanultam, hogy az élet nagyon különleges, minden napját egyenként kell élvezni. Párizs remek színtere ennek a missziónak. Kíváncsi lennék, hogy más is így éli-e meg a külföldi életét, ami jobb esetben nem csak a pénzkeresésről szól, hanem a fent említett magasabb rendű célokat is szolgálja. Lehet, hogy ez csak az én személyes utam és elképzelhető, hogy ez a fajta fejlődés nem feltétlen helyhez kötött. De az viszont majdnem biztos, hogy a külföldön minket érő impulzus tornádók sokszorosára felerősítik ezeket a folyamatokat.

Így spórolj az utazáson!

Ha valaki utazott már egzotikus helyre, annak ismerős lehet a gyakran kevésbé baráti kérdés, hogy mégis miből engedhette meg azt magának? A válasz általában összetett, azonban egy kis spórolás és kelet-európai furmányosság csodákra lehet képes – mindennek a hogyanja most néhány hasznos linken keresztül kerül bemutatásra! Kétfajta ember utazik – mármint munkaügyi okokon kívül, tehát úgynevezett „pihenésből”, bár aki már látott magyar embert utazni, az tudja, hogy az utazás nem pihenés, hanem a munkahelyen kívüli, társadalmilag elfogadott, és már-már intézményesített lehetőség az idegeskedésre. Szóval, ha szigorúan a végleteket nézzük, akkor kétfajta ember utazik: aki sok áldozatot vállal, és az, aki megteheti, hogy ne vállaljon sok áldozatot. Az egyik végleten tehát áll a pszeudo-csöves, a két tangapapucsból eszkábált biciklin fél Ázsiát áttekerő szakállas dude, és a másik végében az ünnepélyesen telt, jól megérdemelt nyaralását töltő, önmagát csak „normális ember”-nek definiáló utazó. Én, mivel világéletemben csóró voltam, inkább az előzőhöz állok közelebb – mivel nagyon más választásom nincs is. És ugyan vannak olyan vélemények is, hogy azért vagyok állandóan leégve, mert minden kicsi pénzem elutazom (szia Anya!), ám most az ilyen logikai fingbukfencekre finoman húzzuk vissza a paplant. A való világban ritkán vannak végletek, így általában az utazás terén is kompromisszumos megoldások születnek, melyek nagyon jól leírhatók az áldozatvállalás/pénzköltési-hajlandóság kettősén. Akkor tehát fogadjuk el az alaptézist. Pénzünk nincs, de cserébe hajlandóak vagyunk szenvedni. Hogyan tovább, avagy mi kell ahhoz, hogy egy magamfajta véznakezű, hátizsákos utazó megéljen a vadonban? Sorrendben: kaja, pia, fedél. Namármost ez eddig Magyarországon is igaz, ám mivel most utazom, ezért még felmerül két másik tétel: utazási költség, mert ugye a közhiedelemmel ellentétben a repülőt, autót és ladikot nem a szeretet hajtja, és belépők – mert ha már ott van az a híres épület, akkor meg kell nézni, le kell fotózni, különben senki se hiszi el, hogy ott voltál. Szuvenír most nincs. Tessék szedni kavicsokat és ráírni az országot, és amúgy is mi ez a materialista világszemlélet, elvégre utazol! KAJA A tudomány szerint hőmérséklet és idő függvénye, szerintem viszont színtiszta hitkérdés, hogy szendvicsen és megyei hírlapba csavart kolbászon meddig lehet elélni.Itt érdemes persze megfontolni a célország importelőírásait (Rex mindent kiszagol), illetve a súly- és időkorlátokat. El Caminóra például talán ne menjünk tíz kiló babkonzervvel. "Amint elfogyott a szendvics, a leghardcore-abb kajafilléreskedőnek is át kell állnia a helyi ételekre." Ha viszonylag fejlett helyen járunk, akkor ez a kisboltozást jelenti – ilyenkor lehet szörnyülködni, hogy hány euró is az a kibaszott banán, vagy harmadik világ esetén jönnek a kifőzdék és az utcai árusok. Ételen azonban, szerény véleményem szerint, nem szabad túl sokat spórolni, mert előbb-utóbb megbosszulja magát. Ha három napig fekszel egy drága hotelben lázasan, mert az utcai árusnál napozó csirkehusi megkapta a „jóleszaz” bólintást, akkor bizony a végén nem érte meg az egész. Mármint még anyagilag se. Indulás előtt érdemes utánajárni a várható áraknak, és itt jön a képbe a numbeo, mely a világ bármely pontjáról képes megmondani, hogy ott mennyibe kerül egy liter tej. Például, ha valamiért (valamiért) Nyergesújfalura szeretnék most utazni, ahol mondjuk feltett szándékom meginni egy kávét (325 Ft) és venni egy fej salátát (189.32 Ft), akkor pontosan tudnám, hogy mennyi apróval induljak neki a napnak. Varázslatos dolog az internet. PIA Sokan élik meg egy nagy bulinak az utazást, és érthető is a történet vonzereje. Idegen város, izgalmas nők és férfiak, az „egyszer élünk, hát mutasd a nemi szerved!” nemzetközi hangulat minden hostelben csak ránk vár. Nehéz megállni, hogy ne költsünk súlyos pénzeket egy-egy kijárós este során, meg egyébként is, azt a cuki ausztrál lányt meg kellett hívni. Ilyenkor két út van. Vagy nem iszol, és azt mondod mindenkinek, hogy spirituális úton vagy, vagy hozott anyagból dolgozol. Persze a legjobb spórolás, ha tényleg nem is szeretsz inni. A tervezés itt is csodákra képes. Ha például szeretnénk bevágódni a helyieknél, akkor még indulás előtt érdemes gyorsan megjegyezni, hogy mi a nemzeti pia milyen nyelven is kell kérni azt aztán megtanulni úgy, hogy álmunkból felkeltve is vissza tudjuk mondani Kati néninel ?? PROFIT Vagyis: ha egy látványosan külföldi fizimiskájú ember törve makogja el a helyi kiskocsmában, hogy ő most inna kumiszt (қымыз), akkor igen jó eséllyel megmosolyogtatja majd azon kocsma törzsközönségét, rögtön azonnali ivócimborákra találva – akik aztán nagyon szívesen meg is hívnak téged a kívánt nedűre. Egyszerű! Emellett bizonyára mindenki ismeri a Big Mac indexet, amely megmondja, hogy mennyi munkaórába kerül egy adott országban mindannyiunk kedvenc gyorskajája. Na, a PintPrice majdnem hasonló elven működik, mindenki számára könnyen értelmezhetően mutatja meg, hogy a célországban mennyi egy korsó sör. Persze ezekkel az árakkal ritkán fogunk találkozni a való életben, különösen, ha egy vallási vagy egyéb megfontolásból csökkentett alkoholtartalmú térségbe merészkedünk. Illúzióink ne legyenek, sör azért ott is lesz, csak nem annyiért. Kereslet-kínálat, barátaim, kereslet-kínálat... FEDÉL A legpuritánabb megoldás a szálláskérdésre a világjáró sátrazás, melynek elengedhetetlen társa a stoppolás. Sokak szerint ez a legősibb utazási forma – avagy nincs semmid, csak a gatyád, illetve amit apád és anyád a lábad közé adott neked – még mindig a legnemesebb, mert így lehet igazi alázattal adózni anyaföldünk nagysága előtt, átélni az emberi kondíció univerzáléját és meghallani a fák suttogását. Lehet, nem tudom. Azt tudom csak, hogy azok az arcok, akik már hónapok óta járják a világot egy szál hátizsákkal és sátorral, általában távol állnak a vizionáriusi magasságoktól, és tekintetük jobb esetben eszelős, rosszabb esetben inkább közveszélyes. Bár ki tudja, lehet nekik van igazuk. Mindenesetre sátrazás rövid- és középtávon kiváló megoldás lehet, sőt, városon belül egyenesen már extrém sportokért járó piros pontot is beírhatjuk magunknak. Ha meg melegebb helyen jársz, akkor sokak szerint simán játszik a strandon alvás is. Naplemente, pálmafa, hullámok, szabadság! Nem fantasztikus? Csak aztán nehogy szétcsípjenek a szúnyogok, mert az tapasztalataim szerint azért tud rontani a dolog romantikáján. Ennél már jóval humánusabb a couchsurfing és workaway kettőse. Előbbit már sokadjára temetik el, de a csapnivaló honlapja mellett még mindig a legjobb spórolási lehetőség szállások terén. A couchsurfing (kanapészörfözés, vagy kócsszörfing) lényege, hogy idegen emberek fogadnak be téged pár éjszakára annak reményében, hogy te majd feldobod a szürke hétköznapjaikat azzal, hogy elhozod nekik a világjárás összes izgalmát! Az eredmény? Kulturális élménycsere, kocsmatúra, sírva összeborulás, és egy örökre szóló ígéret, hogy majd egyszer Te is viszonzod a vendéglátást. És a workaway? Ugyanaz, mint a couchsurfing, csak dolgozol a fedélért, ám cserébe tovább is maradhatsz. Koszt, kvártély, megnemesített modern kori rabszolgamunka, talán kevesebb haverkodás. UTAZÁSI KÖLTSÉGEK Itt jönnek a klasszikusok. Avagy vegyünk repülőjegyet időben, nézzük ki a fapadosokat, kövessük az akciókat. Ezek az alapok. Kezdeti keresgélésnél érdemes a Google Fligths-ot használni (igen, már ilyen is van), aztán amikor megtaláltuk a számunkra szimpatikus légitársaságot, időpontot és célvárost, akkor tessék átnyargalni a társaság honlapjára. Amit viszont kevesen tudnak, hogy online foglalás esetében érdemes inkognitó/privát/nekukkolj módban használni a böngészőt, mert igen, a légitársaságok tényleg képesek személyre szabottan változtatgatni az árakat, és nem, nem vagy paranoiás, tegnap, amikor nézted, még tényleg olcsóbb volt a jegy. Másik, hogy brit tudósok kiszámolták, hogy a statisztika igazolja a ősapáink néphiedelmét, miszerint repülőjegyet az indulás előtt nagyjából másfél hónappal kell venni (még pontosabban 47 nap), mert akkor a legolcsóbb. Aranyszabály, hogy érdemes mindig a leghelyibb helyi közlekedést használni. Ha metró, akkor metró, ha teve, akkor teve. Ha meg végképp el vagy keseredve, és itt az ideje megnézni, hogy tényleg képes-e az ember eljutni Hajdúszoboszlóról Oslóba öt dollár és három hajcsat segítségével, akkor ki kell próbálni a stoppolást. Persze mint mindent, ezt is csak ésszel érdemes. És aki két legyet szeretne ütni egy csapásra? Az próbálja ki az éjszakai vonatozást, buszozást, kompozást. Szállás, utazás, olcsóság, hangulat!

A 10+1 legfontosabb tipp autóbérléshez

Az utazáshoz kapcsolható nagy hármas szolgáltatási körből – repülőjegy, szállás és autóbérlés - biztosan az autóbérlés az, ahol az utazók a legkevesebb használható tapasztalattal rendelkeznek, ahol a legtöbb buktatóval találkozhatnak, és amivel kapcsolatban az embert a legtöbb fejfájás érheti. Ennek okai szerintem a nem csak az országonként, cégenként és lokációnként eltérő szabályozások és árak, hanem az autókölcsönzés opcióinak átláthatatlan káosza is. Annyi változó, tényező és opció van ugyanis, és ehhez annyira eltérő szabály, hogy még a tapasztalt autóbérlőket is képesek újabb és újabb problémák elé állítani. Ebben a cikkben a teljesség igénye nélkül szeretném megosztani veletek 10+1 autókölcsönzéssel kapcsolatos legfontosabb tapasztalatomat és tippemet. Az érdekesség ezekkel kapcsolatban az, hogy egyik tipp sem örök érvényű és majdnem mindegyikre én magam tudnék ellenpéldát mondani. 1. Érdemes-e előre foglalni? Én azt tanácsolom, hogy igen, de egyáltalán nem biztos, hogy az a foglalás jelenti a számunkra legjobb opciót. A kölcsönző cégek oldalán szinte kivétel nélkül lehet ingyenesen foglalást készíteni, amihez nem kell más csak kb. név és e-mail cím, amivel máris megvan a ’B’ opció. Később, amikor megérkezünk a célországba érdemes utána járni, hogy a foglalásunkhoz képest kapunk-e jobb ajánlatot. Ha nem, még mindig ott lesz az előre készített otthoni foglalás. 2. Hol béreljünk? Megérkezel egy reptérre. Kézenfekvő ötlet, hogy azonnal ott a helyszínen bérelj egy autót. A baj ezzel csak az, hogy a reptéren bérelt autókra reptéri illetéket számítanak fel, ami egy hosszabb bérlési időre már elég komoly összegre rúghat. Ilyen esetben érdemes lehet taxiba vagy buszra ülni és bemenni a városba, ahol ugyanazt az autót olcsóbban fogod tudni kibérelni. 3. Hány napra éri meg bérelni? Nyilván az adott, hogy hány napra kell az autó, viszont előfordulhat, hogy ha 4-5 napra tervezünk autót bérelni, akkor érdemes helyette egy egész hétre kibérelni, mert a 4-5 napi díj az drágább, mint a heti díj. 4. Milyen kategóriájú autót válasszunk? Vannak cégek, ahol 10-12 különböző kategóriájú autót is bérelhetsz. Azt, hogy melyik a számotokra megfelelő legkisebb kategória, már nyilván az utasok száma és a csomagotok nagysága meghatározza. A kérdés nem is ez. Hanem az, hogy a szükséges méretnél mennyivel nagyobb autóra beszéljük rá magunkat feleslegesen. Elég hívogató, amikor azt látod, hogy akár 5-6, 7-8 dollárért vagy euróért már egy nagyobb, jobb, márkásabb autót kapnál. Ne felejtsük, hogy ez az ár napokra vonatkozik! A nagyobb, szebb autóban biztos sokkal szuperebb autózni és aki megengedheti magának, béreljen akár sportautót is, de ha fontos az ár, maradjunk a legkisebb szükséges kategóriánál. A nagyobb autó nem csak drágább, valószínű többet is fogyaszt. 5. Ki vezessen? Lehetőleg a legtapasztaltabb sofőr. Amit itt fontos tudni, hogy a legtöbb cég extra díjat számol fel a második, harmadik, stb… sofőrökért, illetve ha a sofőr 25 éven aluli. 6. Kell nemzetközi jogsi? Nem, a magyar plasztik jogosítványt már elfogadják az egész világon. 7. Mivel fizessünk? Van egy közhiedelem, miszerint kölcsönzéshez mindenképpen dombornyomott kártya szükséges. Ez így nem teljesen igaz, bár tény, hogy sok cégnél alapvető feltétel. De nem mindenhol. A dombornyomott kártyán túl a másik visszatérő kérdés a hitelkártya, amivel tényleg sokkal kényelmesebb és praktikusabb lehet az egész bérlést intézni. A foglalás idejére a cégek bizonyos összegű letétet követelnek meg, ami hitelkártya esetén csak egy elektronikus tranzakció, ami tényleges pénzt nem érint. Nem úgy a sima folyószámla kártyáknál, ahol ezt az összeget a cég a kártyán zárolja, amit akár a kölcsönzés lejárta után is hetekig, rosszabb esetben hónapokig megtarthat az esetleges büntetések kiegyenlítésének fedezetére. 8. Milyen biztosítást kössünk? Ez az egyetlen olyan tétel, amivel nem érdemes spórolni. A nagysága sokszor elérheti az autó bérleti díját és rengeteg lehetne vele spórolni. De mégis mi van, ha történik valami? A legutolsó dolog, amivel egy baleset után foglalkozni akarunk, hogy miből fizetjük ki az okozott kárt. Én mindenkinek azt javaslom, hogy ezen ne spóroljon és minden esetben „full coverage” biztosítást kössön. 9. Korlátlan vagy napi fix kilométer? A cégek alapvetően kétféle módon adnak kocsit, korlátlan kilométer használattal (ez az előnyös) vagy fix napi kilométerrel, ami felett minden extra kilométerért extra díjat számolnak fel. Hosszabb út esetén érdemes ennek a díját előre számolni, mert tapasztalatom szerint az ilyen extra kilométerek nagyon meg tudják dobni a számla végösszegét. 10. Máshol leadás opció Utazásaim során sokszor merült fel az az opció, hogy a bérelt autót ne a felvétel helyén, hanem egy, számunkra kényelmesebb másik városban vagy reptéren adjuk le. A jó hír, hogy a legtöbb cégnél van is ilyen lehetőség, a rossz hír viszont az, hogy általában méregdrágán. Nálunk többször előfordult, hogy ilyen módon egy autóbérlés tervezett költsége döntött az utazásunk irányán, útvonalán. Ilyenkor más megoldás híján számolni kell és mérlegelni az opciókat, hogy megéri-e ez a nem kis plusz költség, amivel viszont időt (visszautazás) és pénzt spórolunk (vonatjegy, repülőjegy) meg. 10+1 Szerződéskötés közben a kedves irodai alkalmazottak további kérdésekkel bombáznak bennünket, amiknek a célja egyértelműen az, hogy rád sózzanak olyan szolgáltatásokat,amikre egyáltalán nincs szükséged. Vagy hogy összezavarjanak és olyan opcióval kössék meg veled a szerződést, ami neked kevésbé előnyös. Egyik ilyen a benzin trükk. Nekünk, bérlőknek a legjobb, ha teli tankkal adják az autót és nekünk ugyan úgy teli tankkal kell visszavinni. Ezt mindenki tudja, viszont helyette emberünk úgy teszi fel a kérdést, hogy te az „üresen hozod vissza” opciót válaszd. Amit meg nyilván nem fogsz tudni kiszámolni és hogy ne félj attól, hogy az autóból valahol kifogy a benzin, te jól megtankolod. A végén nyilván nem üres, hanem jóval több benzinnel fogod a kocsit visszavinni.

Savaborsa! - A brazil Mousse de Maracujá

Tény, hogy Brazília az ötödik legnagyobb ország a világon, és fővárosa, Brasília felülnézetből repülőgép formájú. A brazilok nagyon barátságos emberek! Ez olyannyira igaz, hogy nem tudnak és nem is szeretnek nemet mondani… legalábbis próbálják elkerülni. Ám, ha még sincs más útja-módja a tiltakozásnak, azt mély együttérzéssel teszik! Kevéssé ismert tény, hogy a szolárium szalonokat betiltották mindenhol az országban, az pedig még kevésbé ismert, hogy Rio de Janeiro valamikor Portugália fővárosa volt, ezáltal az egyedüli metropolisz, valaha a világon, amely Európán kívülre esett. Ennyi őrült információ után vagy éppen a sok babos étel levezetéseként, tökéletes választás a hűsítő, brazil maracujás mousse. Ez a roppant frissítő, hazájában méltán népszerű desszert pont annyira egyszerűen elkészíthető, mint amilyen hévvel elfogyasztható. Fanyaran citrusos ízét a hungarocell héjú passiógyümölcsnek köszönheti. Kiváló vendégváró fogás, hiszen a kínálást megelőző este is elkészíthető. Vigyázat, a veszélyesen finom, habosan krémes édesség egy kérdést mindig felvet elköltését követően… vajon, maradt még? HOZZÁVALÓK (4 fő részére): 4 darab maracuja (3 és fél a mousse-ba, a megmaradt másik fél díszítésnek) 250 ml sűrített tej (nem édesített) 250 ml tejszínhab 1 ek. porcukor (2 ek., ha tejszínünk natúr) 1 púpozott tk. zselatin 50 ml vízben feloldva 1. Vágjuk félbe a maracuja gömböket és kiskanál segítségével kaparjuk annak belsejét egy tálba. Az egyik felét tegyük félre, az a díszítés része lesz. Egy sűrű szövésű, fém szűrőn passzírozzuk át a maracuja húsát, csak a levére lesz szükségünk, a magokra nem. Ha valaki annyira maximalista a konyhában, mint én, akkor bátran használhat fokhagyma nyomót is a lé kinyeréséhez. Ez így talán egy kicsivel tovább tart, de garantáltan megéri a minimális fáradságot. 2. A leszűrt marajuca lébe szórjuk bele az egy vagy két evőkanál porcukrot majd keverjük, míg felolvad. Erre szerencsére nem kell sokat várni, így jöhet is a következő hozzávaló, a sűrített tej. Ezzel is keverjük el a maracuja levét. 3. A tejszínhabot egy nagyobb edényben verjük gépi habkeverővel kemény habbá, majd alacsonyabb fokozaton adagoljuk hozzá a gyümölcsleves sűrített tejet. Közben oldjuk fel a zselatint a vízben és ezt is öntsük a mousse-hoz. Miután ez elkészült, merjük a krémet poharakba, vagy amibe csak kedvünk tartja. Ízlésesen kanalazzuk rá a megmaradt fél passiógyümölcs húsát (annak magjaival együtt), tűzzünk mellé egy-egy menta levelet és tegyük hűtőbe minimum 3 órára vagy egy éjszakára. Ezután nincs más dolgunk, mint felügyelni, hogy el ne tűnjön a mousse-unk a frigóból. Ha ezt is kipipálhatjuk, nyugodtan zsebeljük be vendégeink elismerő bókjait. Tipp: amennyiben valaki nem szeretne „szenvedni” a maracujalé gyötrelmeivel, használhat készen kapható, 100%-os levet is. Ez alutasakos kiszerelésben, bármely nagyobb hipermarketben beszerezhető, ehhez a mennyiséghez 100 ml elegendő.

Hiányoztok!

Hányan gondolják ezt közülünk naponta? Hányan meg egyáltalán nem? Hogyan találhatunk gyógyírt a sokszor tátongó, hiánytól vérző sebekre? Én biztosan mondhatom, hogy azok közé tartozom, akiknek fáj. Már nyolcadik éve, hogy távol élek a szeretteimtől, a barátoktól, a számomra kedves helyektől és közegektől. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sokan pont ezen tényezők elöl menekülnek fejvesztve, vissza se nézve. Sok embernek nem annyira szoros a kapcsolata a családjával, a barátok meg tudnak látogatóba jönni, meg mi is haza és Magyarország meg amúgy is szar, és milyen bunkók meg idegesítőek az emberek (nem magamtól idézek hanem pár külföldre szakadt ismerőstől). Én azonban teljesen máshogy élem ezt meg és nekem nem megy olyan könnyen a távollét. Kezdjük az elejétől. AHOGY INDULT 2007-ben amikor kiköltöztem Párizsba, hatalmas elánnal szerveztem a fényes külföldi – álomvárosbeli – jövőmet. Sok munkámba került, hogy megtanuljam a nyelvet, munkát találjak, beépüljek a helyi rendszerbe – egészségügy, adózás, mobil előfizetés stb. - és nem utolsósorban szocializálódjak. Ez az utolsó pont mellesleg borzasztóan fontos, ha hosszú távon tervezünk külföldön élni, nemcsak a jó érzésünk miatt, hanem, hogy minél több fajta embert ismerjünk meg, és értelmet nyerhessen az a tény, hogy mi új otthonunknak egy magyartól különböző kultúrát választottunk (mármint otthon is lehet a négy fal között egyedül ülni, nemde?). És indulhat a barátkozás. Akkoriban rengeteg fórumon, párhuzamosan alakultak a társaságok: nyelviskolában, ahol nyelvet tanultam, munkahelyen, esetleg más internetes fórumokon (Meetup, Internations, Magyar Intézet stb). Ha úgy akarjuk, egy percig sem unatkozunk vagy érezzük magunkat egyedül. Bevallom, ahogy stabil állásom lett, megfelelő anyagi háttérrel – ledolgozva az adósságaimat, amit az elején felhalmoztam – az lett a prioritásom, hogy minél többet utazzak haza. Első két évben háromszögben cikáztam: a nővérem Dublinban élt, volt, hogy egy karácsonyt ott töltöttem, aztán irány haza a szülőkhöz, aztán húsvét haza, nyár: nyaralás máshol plusz haza. Haza, haza és haza. Elkezdtem csukott szemmel csomagot összerakni, motorikusan jegyet venni, igen már nem számít, hogy ablak mellett ülök-e, inkább csak az a fontos, hogy az első pár sorban, belül, legközelebb a csomagtárolóhoz, hogy gyorsan lekaphassam és huss, már mehetek is tovább. Nagyüzemi ingázó lettem. Az első 2-3 évben még érdekes voltam. Az újonnan szerzett barátok mellett – volt abból is bőven – minden barátom felvett az elsődleges úti célnak, hiszen ez nem Düsseldorf, Leeds vagy Bologna (elnézést a fenti helyeken lakóktól). EZ PÁÁÁRIZS, ki ne akarna Párizsba jönni csövezni a barátnénál, Eiffel-t nézni, Szajnánál sétálni? Szinte minden második hónapban jött látogatóm, volt, hogy egy hónapban hárman is. A haza jött hozzám, haza ízekkel – ilyenkor mindig jött jó adag házi kolbász, túró rudi, Éva magazin és társai. Miért hiányozna akármi? Sokszor megyek haza, jönnek hozzám, még minden francia cucc új, imádom a sajtokat, a croissant, nyugati fizetésem van, hát lehet-e ennél szebb az élet? AZTÁN TELTEK AZ ÉVEK.. A barátok már kétszer vagy többször meglátogattak, legközelebb inkább Rómát szeretnék megnézni, a család is egyre nehezebben szedi össze a repjegyre valót (ráadásul a mi családunk nem látogatós), és kezdtem én is belefáradni – fizikailag és anyagilag – az ütemezett, kötelező jellegű utakba (mert ha húsvétkor nem megyek, akkor augusztusig nem, és az Karácsonytól számítva 8 hónaaap, neeeeeeemmm!!!). Ekkor jöttek a baráti gondolatok: „dehát csak az a baj, hogy nincs pasid. Ha lesz egy kapcsolatod ott helyben, hát mennyivel könnyebb lesz majd.” Már akkor sem értettem ezzel egyet, próbáltam magyarázni, hogy egy kis szerelmes andalgás nem váltja ki a nagy családi grillsütést otthon, hogy is lehetne egyik hiányát egy teljesen mással csillapítani (azt persze senki nem mondta volna, ha otthon a családdal üldögélnék, hogy itt a szép kis családod az majd kitölti a párkapcsolati űrt). Nonszensz. Közben a frissen köttetett helyi kapcsolatok is elcsendesültek. Mély barátságok köttettek (egy kéz felén számlálandó), de sokan csak ideiglenesen maradtak Párizsban és utaztak is tovább. Ilyenkor mindig egy kicsit lejjebb hagyott a barátkozási kedvem – mert hát mi egy tiszavirág életű barátság értelme? Persze írunk egymásnak, szülinapkor felköszöntjük egymást és Facebookon barátok maradunk, de….de….átlépett ez a barátság is a többi távolsági barátságom listájára – ami már amúgy is megterhelten hosszú volt! Idő közben többször szerelmes lettem, többször szakítottam, most legutóbb hosszabban lehorgonyozva a jelenlegi szerelmemnél. És nem, a hiányérzet nem csökkent, sőt. ELÉRKEZTÜNK NAPJAINKHOZ Már nem prioritás a több száz eurós repülőjegy megvásárlása, hogy hazalátogassak (főleg, hogy a barátommal saját utazásokat is beütemezünk különböző úti célokkal). Már nem jönnek látogatóba a barátok, szinte egyetlen sem. Meglehetősen sokat dolgozva nem igazán van energiám egy sokadik próbálkozásként új barátságok lehetősége után futni. Félek-e? Nem igazán. Motivált vagyok? Egyáltalán nem. Mindezek eredményeként a szociális életem a régi töredéke, szánalmas árnyékképe, és bevallom néha nosztalgiázva idézem fel a sok programot és élményt, rengeteg impulzust, amit fiatalabb énem megélt. Azt is bevallom, hogy egyedül is sokkal többet jártam el kiállításokra, moziba, vagy csak úgy el sétálni és fényképezni. Szeretnék egyszerű dolgokat élvezni, érezni, hogy elérhetőek a számomra fontos emberek, és nem valamiféle piros betűs ünnep, hogy találkozhatunk. Mai napig, ha otthon járok (egy hétre, tíz napra, vagy egy hónapra) akkor átvedlek üzletasszonyba: nem házalok semmivel, azonban a határidő naplóm borzasztóan megtelik, és mint a pók le s fel rohangálok egyik találkozóról a másikra. Kávé reggel, mozi délután, kettő között egy kis fodrász. Az otthoni barátságok megmaradtak – a legtöbbje – azonban átalakult valamiféle instant kapcsolattá, magamban csak így hívom, mint amikor nincs időd megfőzni a minőségi rotyogós kávét, hanem zsupsz, csészébe öntöd a Nescafét és felöntöd vízzel. Amikor otthon vagyok, zsupsz fél óra, két óra, pontos idősávokra osztott szociális élet, amit az előtte lévő pár hónap alatt összekonvertáltunk, hogy aztán kicsomagolhassuk egy-egy napra. Nincs idő fűben feküdve titkokról beszélni vagy biciklizni a Tisza-parton (életemben nem csináltam, de tegyük fel hogy akarnám:). Az egyetlen különbség a család: velük még van idő banális dolgokra, lusta délutánokra, az unokahúgommal játszóterezni stb. De mi van, ha ELÉG VOLT már ezekből az instant együttlétekből. Mi van, ha nem szeretném az életemet idősávokban megélni, ha nem akarok Erzsébet királynő módjára végigvonulni a városon, integetve, hogy rózsaszirmok közepette gyorsan felvázoljuk az elmúlt fél év történéseit. Mi van ha már elfáradtam (öregszem ám én is)? A bunkó magyarokról meg csak annyit: hát mit mondjak, nem a Maldív-szigetekről ruccanok haza, a franciák fővárosában nincs állandó napsütés, kedves kiszolgálás, közvetlen és bájos arcok (azaz el lehet csípni néha egyet, ha mi is úgy akarjuk;). Nekem a magyar lét nem hogy nem negatív, de sokszor igenis emberibb mint a helyiek. Ráadásul a franciák is pesszimisták, gyógyszerfüggők és mérhetetlenül tudnak panaszkodni. Én mostanában egyre több segítőkész magyarral találkozom, fejlődő szolgáltatásokkal, friss és modern üzletekkel és légkörrel. Persze tudom a politika….a fizetések. De alapvetően talán pont azért, mert mostanában ritkábban jutok haza, egyre feltűnőbb, ha valami megszépült, változott, és a legtöbb változás igenis pozitív! Alapvetően úgy látom, az egész külföldi létet a mi belső lelkületünk határozza meg. Én már valószínűleg megéltem azokat a „kalandozásokat”, amiket egy külföldre szakadt ember keres, és gyökeret szeretnék ereszteni, érezni a nem felszínes kapcsolati hálót, és nem kötelező jelleggel utazni akárhova is. Hogy majd ezért cserébe fel kell adnom az itt kivívott kényelmet és előnyöket?Az garantált. Azonban mindenki életében eljön az a pillanat, amikor mérlegre kerülnek a választások, súlyuk szerint, és világossá válik mi is a fontosabb. Nekem most úgy fest, hogy a szeretteim azok. És NEKTEK? UTÓIRAT Tippek a szociális élet fejlesztésére külföldi lét alatt (nem mellesleg ez otthon ugyanúgy érvényes lehet csak otthon lustábbak vagyunk): keressetek érdeklődéseteknek megfelelő hobbikat és csoportokat (sport, kultúra, egyéb területen) Ha a nyelvtanulás elején/közepén jártok, érdemes részt venni „language exchange”-ben, ahol egy anyanyelvi emberrel beülsz egy kávéra. Rengeteg ilyen program van a Meetup csoportokban, de egyszerű hirdetéseken keresztül is megtalálható, sőt társkereső oldalakon is (pl. OkCupid). Ilyen esetekben például egy órás a találkozó, fél órát a helyi nyelven csevegtek a másik fél órát pedig a megegyezetten (sok francia akarja például az angolját, spanyolját, olaszát fejleszteni). Ezek mind ingyenesek természetesen (természetben juttattok egymásnak:) Ha hiányzik az otthon, és van rá lehetőség, akkor tessék megkeresni a helyi magyar közösségeket. Párizsban van Magyar Intézet, folyamatos programokkal és a facebook-on van aktív magyar közösségi fórum Ha szerencsétek van akkor a munkahelyen is kialakulnak közösségek, de sok munka esetében ez nagyon behatárolt – lásd babysitterek. Ilyenkor több erőfeszítést érdemes tenni Érdemes gondolkodni képzések elvégzésén, ugye ennek egyértelműen inkább a tanulás a motiváló ereje, de ilyenkor természetesen alakulnak ki baráti társaságok is. Egyedül lakni sokaknak egyszerűbb – és egy bizonyos kor után terhes is a kollégiumi feeling – de egy társbérlet is feldobhatja a szürke hétköznapokat: a baráti társaságok elvegyülnek és megosztódnak Érdemes átböngészni a helyi múzeumok, kiállítóhelyek, önkormányzatok program terveit, sok programot kínálnak a városok, ahol lehet szocializálódni (workshopokkal, futóversennyel, koncertekkel vagy óriás piknikekkel). Önkéntes munkák, karitatív tevékenységek

Hova szökjünk a tél elől? Mondjuk az örök tavasz szigetére...

Az örök tavasz szigetének hívják Tenerifét, a Kanári-szigetcsoport legnagyobbikát, amely három szempontból is ideális úti cél lehet számunkra télen: meleg van, nincs túl messze és megfizethető. Egy jó tipp tehát azoknak, akik már nagyon unják itthon a hideget. A párom munkája miatt télen van lehetőségünk arra, hogy nyaralni menjünk. Az én munkám miatt azonban most erre a projektre egy hét állt a rendelkezésünkre, december első felében. Ha Nektek is egy hetetek van, vagy annál kevesebb, akkor bizony jól meg kell gondolni, hogy hova is utaztok. Nem mindegy ugyanis, hogy mennyi időt töltötök magával az utazással, majd utána hány nap megy el arra, hogy a szervezetetek alkalmazkodjon egy másik időzónához. Azért pedig, hogy álmosan dülöngéljünk végig egy hetet jetlaggel küszködve, nem érdemes sok pénzt kiadni. Igen ám, de Európa nem éppen a meleg helyeiről híres a november-február közötti időszakban. Én már éppen lemondtam volna a nyaralásról, amikor a párom bedobta javaslatként a Kanári-szigeteket. Ez az ötlet – utólag bevallom –, úgy pottyant be az életembe, ahogy egy Armani kupon pottyanna. Jó, jó, de hirtelen nem tudok vele mihez kezdeni. Valahogy ugyanis a Kanári-szigetek soha nem szerepelt a listámon. Az ilyen szigetekről elsőre mindig az Álomhajó és társai című sorozatok jutnak amúgy eszembe, gyermek énem a tv előtt, Sasha Hehn, az örök Udo, akit nem értettem hogy került a Klinikából egy hajóra, na és persze pálmafák, szállodák és a többi. De természetesen, mint minden utazással kapcsolatos ötletnek, örültem ennek is, szóval így el is kezdtük szervezni a nyaralást november elején decemberre. A Kanári-szigetcsoportról azt kell tudni, hogy hét nagyobb és több kisebb szigetből áll, Afrikától nyugatra az Atlanti-óceán ölelésében található, de közigazgatásilag Spanyolországhoz tartozik. Az időeltolódás Magyarországhoz képest csak egy óra. Mi barcelonai átszállással mentünk. December elején, egy péntek este, munka után ültünk fel a repülőre Budapesten és két és fél óra repülés után landoltunk Barcelonában, ahol szombaton megnéztük, amit egy nap alatt lehet (a La Sagrada Famíliát és a Güell Parkot), találkoztunk párom egy régi barátjával, aki olaszként próbál a katalán városban boldogulni, majd vasárnap reggel indultunk tovább Tenerifére (az elhatározással, hogy Barcelonába még vissza kell térni hosszabb időre). Mi Ryanairrel utaztunk Budapestről Barcelonába és onnan Tenerifére is és nagyon elégedettek voltunk. A jegyek darabja úgy, hogy kb. egy hónappal indulás előtt vettük meg azokat, kerültek 50-50 euróba, 1-1 út. A Ryanair által használt kézipoggyászba pedig simán be tudtunk pakolni egy hétre, így a csomagokra nem kellett pluszban fizetnünk semmit sem. Szállodában laktunk Adeje-ban, Tenerife déli részén. Fontos tudni ugyanis, hogy habár egész évben napos az idő a szigeten, télen az északi rész csapadékosabb és felhősebb, ezért ebben az évszakban a sziget déli-délnyugati része ajánlott. Mégis tartottunk kicsit a választásunktól, konkrétan attól, hogy a szállásunk Adeje-ben lesz, hiszen Playa del Americas a legfelkapottabb üdülő a szigeten, de azt kell mondanom remekül döntöttünk. Costa del Adeje csodálatos. Habár az útikönyvek azt írják, hogy Tenerife strandjai csalódást okozhatnak a vulkáni eredetű fekete homok miatt, Adeje partja mégis csodaszép. A városka pedig épp annyira mozgalmas, hogy ne érezzük kihaltnak, de épp annyira nyugodt, hogy ne legyen zavaró az amúgy Tenerifét egész évben jellemző tömegturizmus. Mert ez ugyanis a sziget sajátja és mi éppen ezért találtunk nehezen megfelelő hotelt. A legtöbb szálloda ugyanis több száz szobával rendelkezik és habár akár több csillagosak is, a szolgáltatás színvonala nem feltétlenül tükrözi a csillagok és az így kifizetett összeg értékét. Mi hetekig csak szállást kerestünk az interneten, az utazás szervezésének ez volt a legmelósabb része és már kívülről fújtuk az összes hotel nevét, mire megtaláltuk a számunkra tökéleteset. Ennek ellenére azt beszéltük, hogyha legközelebb visszamennénk, akkor már inkább egy kis lakást bérelnénk. Azokból is nagy a választék. De télen javasolt olyan szállást keresni, amihez medence tartozik. Az óceán ugyanis ilyenkor túl hideg, nem magyar-olasz embereknek való ilyenkor a fürdőzés. Igaz, nálunk a szállodában a medencék vize is hideg volt, de napközben jól esett a nyugágyakon napozni. Szép, napos idő volt napközben, lehetett barnulni is, este viszont elkelt egy meleg kardigán. És hogy mivel teltek a napjaink? Szívesen írnám, hogy mennyi helyen jártunk, de nem így volt. Pihentünk. Reggel felkeltünk, megreggeliztünk, napoztunk kicsit, majd sportoltunk együtt valamit, futottunk, kipróbáltuk a squasht, délután ismét napoztunk, olvastunk a medence partján. Átbicikliztünk Playa del Americasba, amit Adeje-jel egy gyönyörű tengerparti sétány köt össze, szállodákkal, szuvenír boltokkal tarkítva. Amúgy, ha már itt tartunk: a sziget egyik kevésbé erős pontjának (ami lehet sokaknak meglepő lesz) talán épp az étkezést találtam. Vártam ugyanis a finom spanyol sonkákat, borokat, sajtokat, tapasokat. Tenerife azonban – nekem legalábbis úgy tűnt – a tömegturizmusra rendezkedett be és a telet itt töltő angol, német, európai turisták, főleg nyugdíjasok, családok igényeihez igazodik, akik a nyaralás alatt is baconös-babos tojást akarnak reggelizni és steaket, rántott húst vacsorázni sült krumplival. Amit szeretek ugyan, de itthon. Egy nyaralás, utazás alatt azonban szívesebben eszek/eszünk olyasmit, amit itthon nem tudunk, ezért volt nagyszerű választás ez a kis helyi, családi hangulatú étterem, ahol a dolgozók a legtöbb vendéget barátként köszöntötték. Látszott, hogy a vendégek között vannak olyanok, akik évek óta visszatérnek ide. Tenerife pedig valóban nagyon szép. Valahol azt olvastam, hogy sokan az eltűnt világgal, Atlantisszal is összefüggésbe hozzák és sokan úgy tartják, hogy az elsüllyedt kontinens ezen a területen volt található. Ez talán mindörökre rejtély marad, mint ahogy a helyi őslakosok a guanchok eredete is az, akik a spanyolokkal ellentétben szőkék és kék szeműek. Bárhogy is legyen, Tenerife a sárkányfáival, Teide vulkánjával és vadon növő mikulásvirágaival bizony – nem gondoltam volna –, de megér akár több utazást is. Nagyon szép, pihenéssel, feltöltődéssel teli egy hetet töltöttünk el itt. Szombaton reggeli után indultunk vissza északra, Santa Cruz di Tenerifébe. Szombat délután elmentünk a Loro Parqua-ba, ami állítólag Európa legszebb állatkertje. Bevallom, mi egyszer, valahol már láttunk szebbet. Mivel azonban több ismerősöm is ódákat zengett róla, ám legyen: ha Tenerifére utaztok, érdemes ellátogatni. Nekem viszont a belépőjegy ára évekre elvette a kedvemet attól, hogy állatkertbe menjek. Amúgy valóban szép, láttunk kardszárnyú delfin- és sima delfin show-t. Előbbit vártam nagyon, mert orca-kat soha nem láttam élőben, és nagyon meg szerettem volna nézni őket, de végül elszomorított, hogy ezek a hatalmas állatok egy medencében élik le az életüket. Amúgy minden szép zöld és virágos. Ha pedig egy dolgot kellene kiemelnem, ami nagyon tetszett: a pingvinházban éppen kikelő pingvin bébik voltak. Az estét Santa Cruzban töltöttük, annak főterén vacsoráztunk és végre olyan tapasokat ettünk, amilyeneket elképzeltünk. Kenyérszeletekre pakolt mindenféle finomságokkal tömtük meg a bendőnket. Másnap reggel 9 órakor indult a gépünk, szintén Barcelonában szálltunk át és este 21 óra körül értünk vissza Budapestre. Ha belefér az időtökbe, akkor valóban érdemes Ryanairrel utazni, barcelonai átszállással és hagyni 1-2 napot erre a csodás városra is, bár elég nem lesz rá. Lehetőség van azonban arra is, hogy közvetlenül Tenerifére repüljünk, mégpedig a Wizz Airrel és ebben az esetben már alig több, mint öt óra alatt a szigeten süttethetjük a hasunkat ahelyett, hogy a a hóban áznánk. A jegyeket azonban érdemes korán megvenni. A cikk miatt megnéztem a jegyárakat februárra és bizony egy útja már drágább, mint amennyibe nekünk decemberben oda-vissza került. Szóval korán kell foglalni. A Kanári-szigetek közül mi ugye határozottan Tenerifét választottuk, ismerősök is ezt ajánlották, ez is a legnagyobb, de a képeket elnézve Gran Canaria is kellemes úti célnak tűnik. Ide pedig a Ryanair indít Budapestről közvetlen járatot áprilistól. A két társaság jegyárait is összehasonlítottam pár hónappal későbbi időpontokra és nagyjából azonosak, annyi, hogy a Wizz Airnél a kézipoggyász mérete kisebb, így a csomagon nem lehet spórolni. A végére pedig írok még néhány hasznos infót, amik jól jöhetnek! Közlekedés Érdemes autót bérelni a reptéren, főleg, ha a repülőnk Tenerife Nordon landol, mi pedig délen foglaltunk szállást. Az északi reptérről, ha déli irányba megyünk, válasszuk a sziget keleti oldalán végighúzódó autópályát. Hiába tűnik ugyanis a déli üdülővárosok megközelítése nyugaton rövidebbnek, tapasztalatból mondom: nem az. A sziget nyugati részén kanyargós utak vezetnek kis településeken keresztül hegyre fel, majd arról le, meredek sziklákon át és ha nem is tévedtek el gyakran és gyorsan haladtok, akkor is legalább 3 órás az út Adeje vagy Playa del Americasig. Nyugaton azonban az autópálya nyílegyenesen végigvezet a reptértől a déli nyaralóhelyekig és alig több,mint egy órás az út. Az autó azért is jön jól, mert az egyes települések között azért elég nagyok a távolságok. Buszközlekedés is van, de azokról bevallom nincsenek infóim. Árak Azt hittem, az egekben lesznek. Tévedtem. Biztos a jó magyar mentalitásból és a Balatonból indultam ki, amikor arra gondoltam, hogy egy tipikus nyaralóhely csak drága lehet. Nem az. Tenerife olcsóbb, mint a legtöbb város Nyugat-Európában, sőt megkockáztatom, Budapesten is többet költ az ember, ha elmegy vacsorázni. Egy kávé 80 cent körül van, reggelizni bármelyik bárban 2 euróért lehet kávéval együtt, az óceán partján! Egy vacsora pedig, például abban az étteremben, ahol mi ettünk 20 euró körül mozog. Kettőnknek, de néha még annyi se. A mi kedvenc helyünkön egyébként a paella egy személyre és a tengeri halakból összeállított tál egy személyre bőven elég két embernek, a pincérek is az egyszemélyes tálakat javasolták kettőnknek. Ezek 12-14 euróba kerülnek. A kétszemélyes paella, attól függően, hogy húsos vagy halas vagy mindkettő, 18-21 euró között kapható. De nem láttunk egy olyan párt sem, akik képesek lettek volna ketten megenni a kétszemélyes tálat. Két embernek elég az egyszemélyes adag, szintén 12-14 euróért. Amit érdemes megkóstolni papas arrugadas/canarias: héjában főtt, szinte sóban megforgatott burgonya, de valami mennyei a mojo szósszal vagy nélküle. Mindig ezt kértem köretként. Paella: alap. Okos ötlet volt vegyíteni a halas-húsos ízeket. Nem stílusos ugyan, de ravasz. Gofio: nemzeti étel, pirított gabonából készül.Sangria: ismerjük. Sok turistát láttam, hogy vacsora mellé isszák. Egyszer mi is így tettünk, de bevallom, nekem inkább aperitivo néhány tapasszal késő délután. Banánlikőr! Kötelező, mert azt nem is írtam, hogy Tenerife banánültetvényekkel van tele. A borok drágák, nem is ittunk. A sör finom és olcsó, illik a paellahoz és a halhoz-krumplihoz is. Üdítők ugyanazok,mint itthon. A jó kávéért menni kell. Vásárlás A sziget természetesen tele van szuvenír boltokkal, biztos meglepő hír lesz mindenkinek (vagy mégsem): kínaiakkal. Habár olcsóak és egy euróért szórják a hűtőmágneseket, mégis javaslom megkeresni a helyi kézműves boltokat. Szeretem a szép kerámiákat és itt akad belőlük bőven. Csak egyszer bántam meg, hogy kézipoggyásszal utaztunk, mégpedig, amikor a tengerparton Costa Adeje-ben betévedtem egy kerámiákat, cserepeket árusító üzletbe. Nagyon jó áron lehetett volna tányérokhoz, kerámia órához, hőmérőhöz jutni. De nem volt helyem számukra. Nektek viszont ajánlom, hogy inkább ezekben a boltokban vásároljatok. Ja, és olcsón lehet aloe verás krémekhez is jutni.

Gender Reveal Party - A rózsaszín és a kék ünnepe

Amerika a korlátlan lehetőségek és a szüntelen bulik országa. Ezzel már akkor tisztában voltunk, amikor kiköltöztünk: a boltok rendszerint az éppen soron következő alkalmat (legyen az hálaadás, karácsony, vagy Valentin-nap) meglovagolva, töménytelen mennyiségű dekorációs elemet kezdenek árulni. Ha Halloween, akkor a tökvájó szett, ha St. Patrick-nap, akkor a zöld manósapka, ha július 4., akkor az amerikai zászló (és az annak mintájából készült bármi más) a legkelendőbb áru. A lényeg a buli és persze a mögötte megbújó anyagi érdekek, amiket a fogyasztói társadalom hivatott kielégíteni. Ezen körülmények ismeretében már az sem okozhat meglepetést, hogy errefelé a születendő gyereked nemének felfedéséből is bulit csinálnak. Igen, nemet írtam, azaz még jóval a „Baby Shower” (azaz a születést megelőző baba buli) előtt járunk. Ez a „Gender Reveal Party”. A feleségem már a harmadik hónapban járt és épp a soron következő orvosi vizitünkre (én csupán érdeklődésből kifolyólag) voltunk hivatalosak, amikor szóba került egy efféle buli gondolata. A dolog lényege, hogy a baba nemét valamilyen vicces, meghökkentő módon adjuk elő / tárjuk fel / hirdessük ki a család és a közeli barátok számára. Akár személyesen, akár egy profi képsorozat keretein belül. A lehetőségek tárháza (láss csodát) ez esetben is kifogyhatatlan: felettébb népszerű például egy nagy dobozból a baba nemére utaló kék, vagy rózsaszínű lufikat eregetni. De van, aki konfettit tesz egy semleges színű léggömbbe, majd a pukkanás után (a konfetti színéből következtetve) derül fény a titokra. A hangsúly tehát a színeken van. Mi az egyik legelterjedtebb módszert választottuk: az egyik kedves barátunk felajánlotta, hogy süt nekünk egy tortát, aminek a belseje kék, vagy rózsaszínű lesz, azaz a kedves egybe gyűltek a vágás pillanatában döbbennek majd rá az igazságra. A bevállalósabb szülők (vagyis nem mi) dönthetnek úgy is, hogy szintén kivárnak a buli napjáig. Ez esetben az orvos egy borítékban nyújtja át az „eredményt”, amit aztán csak a torta készítője bonthat fel. A fennkölt pillanatig pedig mehet a találgatás, viccelődés, egymás húzása, vagy éppen a társaság „fiús” és „lányos” táborra osztása.

Sencsen, az igazi Kína

Apukám sokszor járt Kínában gyárakat látogatni és mindig mesélte, hogy az ottaniak hogy böfögnek, köpködnek, milyen csúszómászókat, pókokat esznek az utcán, nem tudnak angolul és hogy az európai ember nem igazán tud közéjük beilleszkedni. Pár hónap itt lakás után egyre jobban furcsállottam ezeket az állításokat, mert én nem ezt tapasztaltam. Persze, mivel én tényleg nem az igazi Kínában lakom, hanem Hongkongban, ami egy különleges, sok nemzetből összegyúrt izgalmas forgatag. Mi döbbentett rá a kínai valóságra? Csupán pár óra Sencsenben… Shenzen (magyarul Sencsen) 2001 és 2010 között Kína legnagyobb export-import forgalmát bonyolító városa volt, 2010-ben kereskedelmi forgalma meghaladta a rekordnak számító 74 milliárd amerikai dollárt. Ez a város sok szórakozási lehetőséget is nyújt: van szafari, vidámpark, aquapark, miniworld, rengeteg spa, gyönyörű parkok és ötcsillagos hotelek is. Mi azonban nem a turista látványosságokat és az ötcsillagos hoteleket mentünk felfedezni, hanem a hongkongi barátunk ajánlotta eldugottabb helyi piacot. A célunk az volt, hogy olyan részre menjünk, ahol a helyi átlagemberek élnek, dolgoznak és vásárolnak, nem pedig az európai és a dúsgazdag kínai üzletemberek által kedvelt helyekre. Shenzen egy gyárváros, rengeteg ismert világmárka gyártja itt a termékeit. Az emberek nagy része gyárakban dolgozik, éhbérért. Gyakran hallani a híradókban is gyárbaleseteket, illetve a szörnyű munka körülményeket, de ez sajnos hidegen hagyja a profit orientált multik vezetőit... Engem itt ért először igazi kultúrsokk. Az emberek pont olyanok, amilyennek apukám elmesélte. A földön fetrengenek, a gyerekek is a földön sziesztáztak, az emberek folyton köpködnek és nem csak evés közben böfögnek… A város szmogos, koszos, sok csótányt is láttam az úgynevezett bevásárló központokban. Ezekben a teljesen zárt épületekben lehet dohányozni is, a higiénia borzasztó, szó szerint ragad a padló, ahogy lép az ember, angol wc nincs, csak földben lévő, de az is elképesztően gusztustalan. A katonaságot megjárt, semennyire nem kényes barátom is elképedve jött ki... Az utcán pedig tényleg mindent sütnek, ami (már nem) mozog. Hiába csak másfél órára van az ajtómtól a kínai határ (ahova kell vízum, pedig Hongkongba nem kell), valóban egy másik világnak érezhető. Az emberek nem beszélnek angolul, néha még azt sem értik a piacon hogy “how much?”. Egy nyugati éttermet sem találtunk pár kilométeres körzetben, így a Mekiben ettünk. Én csak sültkrumplit, de azt is félve, mert iszonyatosan nagy kosz volt ott is. Mindenki megbámult minket, többen le is fényképeztek. Az egész napos vásárló túra közben egyetlenegyszer láttunk egy külföldi párt, azonkívül egész nap csak kínaikat. Az itt 2 ezer forintért megvehető (nekem 2 ezer forint, helyi lakosoknak biztos sokkal olcsóbb) egy menő butikban Hongkongban is körülbelül a tízszereséért lehet megvenni. 5 ezer forintért pedig már estélyi, báli ruhát lehet találni. Sok férfi itt csinál személyre szabott inget, öltönyt, 20 ezer forint körül van a 4 részes személyre szabott szett: nadrág, ing, mellény és zakó. Nemcsak ruhát lehet venni, hanem cipőt, táskát, lakberendezési tárgyakat, kozmetikumokat, konyhai eszközöket, ékszereket, elektronikus dolgokat, egyszóval minden kapható. Sajnos nekem 40-es lábam van és a kínai legnagyobb 40-es méret az európai 38-39-esnek felel meg, így egy cipőbe sem fértem bele, de azért egész jól sikerült a bevásárlásom 15 ezer forintból:

3 dolog, amiért szeretem Kambodzsát

Kétségtelen, ha az ember európaiként Ázsiába költözik, akkor drasztikus változásokon megy keresztül, mind lelkileg, mint pedig fizikailag. Ezek inkább hosszabb távon, és főként akkor jönnek elő, ha a helyiekhez hasonló életvitelt folytatsz. Persze vannak dolgok, amik kopogtatás nélkül is, mindenki életében csak úgy hipp-hopp beköszönnek. Szuszádáj! Kambodzsában vagy! AZ EMBEREK POZITIVIZMUSA Kambodzsát a mosolyok országának is hívják, ami tényleg nem csak klisé, vagy egy turista csalogató szlogen. Az itt élő emberekre nagyon igaz az optimista szemlélet, az egész napon át tartó jókedv. Teljesen mindegy, hogy mióta élsz ebben az országban, hány éves vagy, mit viselsz és milyen anyagi háttérből érkezel. Ha kedves vagy, akkor mindenki szimpatizál veled az első pillanattól kezdve. Még ha nem is beszéltek közös nyelvet, a mosolyt mindenki érti, és mindenki viszonozza is. A földrajzi, kulturális, szocializációs, és nyelvi különbségekre fittyet hányó mosoly erejét itt az ember tényleg szinte minden percben megtapasztalja. Sokuk elég nehéz gyerekkort, fiatal felnőttkort élt meg. Nemcsak az éhezés vagy a szegényes otthoni körülmények miatt. A 70-es és 90-es években lezajlott háborúkban többen elvesztették nagyapjukat, édesapjukat, bátyjukat, férjüket. Mindezek ellenére egy pozitív, jókedélyű nemzet a kambodzsai. Ha valamilyen hétköznapi gondjuk akad, nem sokáig agonizálnak rajta, sőt előszeretettel csinálnak viccet egymás problémáiból. Mindaddig poénos ez számodra is, amíg a saját bőrödön nem tapasztalod meg a dolgot. Na akkor aztán olaj a tűzre... Az embernek bizony el kell számolnia nagyjából 100-ig, hogy ne mondjon semmi bántót. Persze, ha jó természettel vagy megáldva, akkor pár perc múlva már te is inkább jót mosolyogsz magadon. Szóval a nevetőráncok mellett egy kis hajhullás is garantált! :) ÁZSIAI KAJA A kambodzsai gasztronómia nagyjából úgy írható le, hogy mindenből képesek maximum 15 perc alatt ételt készíteni. Rendkívüli kreativitásuk valószínűleg abból is fakad, hogy bizony nem sokszor áll rendelkezésükre egy jól megtömött amerikai hűtő, de még egy füstölt kolbásszal és szalonnával teli magyar kamra sem! Így hát a halászat, vadászat, gyűjtögetés – ősi életforma elég erősen befolyásolta a főzési és étkezési szokásaikat. Simán beleteszik az ételbe a vöröshangyát és annak petéjét is, ami nagyjából a magyar vegetának felelhet meg, persze csak funkcióját tekintve. Egyébként meglepően jó ízt ad az ételnek! :) Konyhatechnikai tehetségük aztán annyira magabiztossá tette őket, hogy a tartósítás terén is elég érdekes dolgok kerekedtek ki. Sokszor az ember a piacon járva meglehetősen extrém szagokat is érezhet... Például találhatunk nagy műanyag hordókban erjesztett különféle gyümölcsöket és zöldségeket, aminek köze nincs a magyar savanyúsághoz; napon szárított polipot, halat, amit porrá őrölve a rizs ízesítéséhez használnak; főtt tojást, amiben a Kinder meglepetés egy kiskacsa vagy kiscsibe; kartonlapon árult nyers húst; illetve prahát, ami sóval erjesztett apró hal masszát jelent. Ezt angolul sajtnak nevezik, de ez ne tévesszen meg senkit! Valószínűleg egy korábban itt állomásozó francia gyarmatosító adhatta ezt az angol nevet, valami rendkívül büdös francia sajt nyomán. Ezen kívül semmi köze a sajthoz, viszont zöldséggel és mogyoróval összemixelve egészen jó kis mártogatós kerekedik ki belőle! Ne félj megkóstolni! :) Szintén elég meghökkentő lehet számodra azt látni, amikor a rákokat még élő állapotukban, sós vízben megfürdetve egy műanyag flaskába teszik. Igen, szegény jószágok ott lehelik ki lelküket, és még az utolsó kívánság sem illeti meg őket. Nagyjából el lehet képzelni, hogy milyen hatással vannak ezek a dolgok egy európai gyomorra... Az biztos, hogy megedződsz, és pár hónap múlva már majdhogynem immunis leszel a szagokra. A fogyás is garantált, bár nem biztos, hogy ez a legegészségesebb módja. Kivéve akkor, ha az egész idődet western éttermeket járva töltöd. Persze megtalálhatod itt is azokat az éttermeket, boltokat, illetve öko-piacokat, ahol az alapanyagok minősége és kezelése az európai mércének megfelelő. Ezt viszont meg kell fizetni. Másik megoldás lehet, ha korán mész a helyi piacra, ami fél 6-6 órát jelent. Egy idő után felbecsülhetetlen lehet a friss és korrekt áron elérhető hús és zöldség. Ha a reggeli futás a szenvedélyed, szintén korábban kell kelned, kivéve ha a mozgást egy száraz szaunával és napozással szeretnéd összekötni. Fél hét után – kiváltképp a száraz évszak idején – már csak a fanatikusok indulnak el. A TERVEZHETŐSÉG ÉS KISZÁMÍTHATÓSÁG Az itteni emberek nem viszik túlzásba az előre tervezgetést, így számukra egyáltalán nem furcsa a spontán gondolkodás és életmód. Gyakran megeshet például, hogy egyik pillanatról a másikra döntenek úgy, hogy elindulnak valahova. Ha velük szeretnél tartani, kapsz nagyjából két-három percet. Ha kalandvágyó ember vagy, biztos nem szeretnél nemet mondani az ilyen lehetőségekre. Arra viszont készülj fel, hogy rugalmasnak és gyorsnak kell lenned. Van másik két tényező, ami szinte totálisan kizárja a tervezhetőséget. Az egyik a közlekedés. Az, hogy ki van írva az indulás ideje, vagy az utazás időtartama, csak egy iránymutatás csupán. A 12 órásra tervezett út simán lehet 16 óra úgy, hogy semmi fennakadás nem történt. Egyszerűen próbálnak belőni egy időtartamot, ami még nagyjából eladhatónak hangzik. Ezek az időintervallumok körülbelül a nettó utazás idejét fedik le, amibe nem tartozik bele az étkezés, egészségügyi szünet vagy egyéb okok miatti megállás. Ha azt mondják neked, a járat nem áll meg sehol hosszabb időre, ne hidd el. Kambodzsában nincsenek közvetlen járatok, ez senkinek sem éri meg. Mindenhol lesznek felszálló potyautasok, vagy egy-két zsák rizs, vagy más nagyobb méretű potyarakomány. Ezekért a buszsofőrök némi plusz bevételt tehetnek zsebre. Ez egyébként érthető is annak fényében, hogy havi 100-200 dollárért dolgoznak. Persze vannak busztársaságok, akik ezt már pofátlan módon csinálják, többek között ezért is érdemes kerülnöd ezeket. A másik befolyásoló körülmény az esős évszak. Az itteni eső tényleg nem viccel. Ha azt gondolod, hogy ez hasonló az otthoni nyári viharokhoz – hát nem az. Egy-két másodperc alatt, minden korábbi előjel nélkül szakadhat ránk az ég, keresztülhúzva az aznapra szánt terveinket. Mindez nemcsak a szabadtéri császkálásra, hanem akármilyen otthoni tevékenységünkre is igaz lehet. Ugyanis a viharok gyakran okozhatnak áramkimaradást, és az internet-, illetve a telefonvonalak teljes megszakadását. Ilyenkor az ember hajlamos azon morfondírozni, hogy mikor lesz így kész az aktuális munkája a laptopon, vagy hogy fogja elvégezni a soron következő online kurzusát. Nincs más hátra, marad a gyertya, meg az otthoni társalgás, vagy az eső morajlásának hallgatása a veranda padlóján feküdve. De sose bánd ezeket a pillanatokat... Lehet, hogy életed legmaradandóbb élményei lesznek ezek. Csak hidd el, minden úgy történik majd, ahogyan történnie kell; a terveidhez való ragaszkodást pedig szépen lassan elfelejted majd. Ezek az élmények 4 hónap itt-tartózkodás után formálták ilyen irányba a szokásaimat és életvitelemet. Nyilvánvaló, hogy a saját személyiségedet nagyban befolyásolja az, hogy mi, mennyi idő alatt, és milyen intenzíven hat rád. De ami biztos: sokkal lazább, spontánabb, pozitívabb, nyitottabb, türelmesebb és nem utolsó sorban erősebb gyomrú leszel, mint azt valaha is gondoltad volna magadról korábban.

Tailgate Party - A nagy amerikai parkolói sütögetés és ami mögötte van

Minden országban léteznek olyan különös szokások és hagyományok, melyeket a külföldiek nehezen vagy egyáltalán nem tudnak értelmezni, vagy éppen csak furcsán ítélnek meg, kellő kulturális-, és történelmi háttér-információ hiányában. Kiváló példa erre a magyar húsvéti locsolás, mert amikor ezt a hungarikumot próbálom errefelé elmagyarázni az amerikaiaknak, azok megdöbbenve és értetlenkedve állnak a hagyományhoz kapcsolódó megannyi apró kuriózum előtt. Egyesek csodálkoznak, hogy a nők ahelyett, hogy szexuális zaklatás miatt beperelnék a férfiakat, még piros tojást is kell, hogy adjanak ezeknek a perverz versmondó magyar férfiaknak. A többség azonban máshogy viszonyul hozzá. Nekik ez a történelmileg kialakult szokás csupán egy egyszerű “képre” zsugorodik össze: "Húsvétkor a magyar férfiak össze-vissza locsolják a nőket parfümmel vagy vízzel." Sokan ez utóbbit is az amerikaiak tudatlanságának számlájára írják, pedig talán nem kellene, hisz valljuk be őszintén, mi is (tisztelet a kivételnek!) ugyanilyen egyszerű módon értelmezzük más népek és nemzetek különleges hagyományait, szokásait. Főleg akkor, ha azokat kevésbé vagy egyáltalán nem ismerjük. Ez a szösszenet pont ezt a szemléletet boncolgatja egy sokak által kevésbé ismert amerikai példán keresztül. Rengeteg itteni szokást választhattam volna, melyek a magyar átlagemberek emlékezetében egy egyszerű képpel vagy egy felületes leírással párosulnak. Ilyen például a Hálaadás, ami sokaknál otthon vagy egy sütőben izzadó töltött pulyka vagy jó esetben, egy pulykás vacsorajelenetre szűkül le. De ilyen a Halloween is, amit – bár sokan hallottak róla – a magyarok egy része egy horrorshow-nak, többsége pedig csak a hagyományos farsang egy abszurd amerikai változatának fog fel. Nem sorolom tovább, mert gondolom mindenkinek van legalább egy olyan amerikás szokással kapcsolatos emléke, amiről hallott már, de Isten igazából nem sejti, mi is az, és vajon miért is szeretik azt a jenkik. Én egy kevésbé ismert “amerikanikumot” választottam itt, ez pedig a “Tailgate Party” vagy ahogy az Amerikaiak emlegetik a “Tailgating”. Ez egy olyan meghatározó és tipikus amerikai jelenség, amiről még kevesen hallottak Magyarországon, másrészt valóban nehéz egy mondatban megfogalmazni mi is ez, és mit is jelent ez a szokás számukra. Ebben az írásban tehát a tailgatinget járom majd körbe sok szempontból, hogy a magyaroknak ne csak a parkolói sütögetés és iszogatás jusson majd eszébe, ha ezt a szót legközelebb meghallják. A TAILGATE SZÓ JELENTÉSE ÉS A HAGYOMÁNY EREDETE Akkor kezdjük először is a szó jelentésével és a jelenség kialakulásával, eredetével, és csak ezt követően foglalkozzunk e hagyomány esetleges társadalmi jelentőségével és annak megannyi érdekes részletével. Az angol “tailgate” szót, a kisteherautó (truck) vízszintesen lefelé nyíló, hátsó ajtajának megnevezésére használják. (A lenyíló ajtó kínálja fel azt a praktikus helyet, ahová a partizók ennivalóikat és innivalóikat teszik, de erről majd később.) Egyébként ugyanígy hívták a kocsik megjelenése előtt sokkal népszerűbb szekerek hátsó ajtaját is a múlt században. A hagyomány kezdetét illetően egyes “helyi bulvártörténészek” azonban a múlt századnál is korábbra nyúlnak vissza. Szerintük az első tailgate partit maguk a Mayflower nevű hajóval, Észak-Amerikába először érkező angol puritánok, a Pilgrimek honosították meg nem sokkal New England-i partraszállásukat követően. Az, hogy akkoriban még nem volt sem parkoló, sem sportesemény körülötte, az ezt az elméletet kitalálókat nem zavarta. Meggyőződésük, hogy a honalapító apák első és hagyományteremtő Hálaadás vacsorája az indiánokkal nem volt más, mint egy nagy tailigating. Inkább nem kommentálom ezt az eszmefuttatást, mert ezzel az erővel a töltött pulykát is a parkolókban kellene sütögetni az amerikaiaknak november végén. Helyette viszont itt van egy hihetőbb eredet-elmélet az amerikai polgárháború korából. Állítólag az 1861-es Bull Run-i csata előtt, a helyi lakosok elemózsiás kosaraikkal a csatamezőre érkezve, szó szerint drukkoltak az Uniós csapatnak. Ez is kicsit necces, de azt már el tudom képzelni az amerikaiakról. Később a szurkolás ünnepléssel is kiegészült és a fegyveres csatákat a sporteseményekváltották fel. Ezzel itt el is értünk a sokkal jobban lekövethetőbb eredethez, azaz a múlt század elején kezdődött, és egyre nagyobb népszerűségre szert tett egyetemi foci bajnoksághoz, ugyanis a mai értelemben vett, a sporteseményekhez köthető tailgating innen alakult ki. Akárhonnan és akármikor is indult, a lényeg azonban sosem változott: "A helyi közösség önerőből szerveződve összejön, hogy evés és ivás közben kedvenc sportcsapatát támogassa a meccs kezdése előtt a stadion parkolójában." A TAILGATE PARTY SZOCIOLÓGIÁJA De valóban csak egy kis parkolói evésről, ivásról és szurkolásról van itt szó? Szerintem nem. A tailgate party – hasonlóan a húsvéti locsoláshoz– nemcsak a locsolásról és piros tojásról szól, hanem sokkal többről. De akkor miről? Mielőtt ennek fejtegetésébe kezdenék, érdemes azért letisztázni, hogy nem minden sportesemény előtt van tailgate party. Bár vannak apró kivételek, gyakorlatilag csak két sporteseményre korlátozódik ez a hagyomány. Az amerikai focira és az autóversenyzésre. A kettő közül is inkább az amerikai foci (legyen az egyetemi vagy profi NFL bajnoki) mondható a tailgate igazi helyszínének és nekem is csak ezzel van számottevő személyes tapasztalatom. Annak, aki az amerikai fociban nem jártas, fontos adalékinformáció, hogy a bajnokság csak ősszel, meg télen zajlik, és mindössze csak nyolc hazai focimeccs (rájátszást leszámítva) szolgáltat lehetőséget a tailgating partikra. Tehát egy igencsak korlátozott számú és ebből kifolyólag ritkán, de nagy becsben tartott eseményről beszélünk itt, de erről majd szintén később. Visszatérve akkor a hagyományra és annak társadalmi vetületére: szerintem a tailgate partikon mára a sport egyre inkább a háttérbe szorul, és az jobbára csak az apropót szolgáltatja a helyi közösségnek, barátoknak ősszel, hogy a focibajnokság ürügyén – a nyári vakációt követően – végre összejöjjenek egyet beszélgetni, iszogatni. Természetesen közben a kedvenc helyi csapatnak is szurkolnak, de én személy szerint ezt nem nevezném szurkolásnak. Egyrészt itt nem láthatunk az európai szemekhez szokott megszállott szurkolói magatartásformákat a parkolókban. Itt nincsenek ultrák, nincsenek véres verekedések a meccsek előtt. Errefelé a szurkolók inkább csak támogatásukat fejezik ki kedvenc csapatuk iránt, sem minthogy a szó szoros értelemben ugrálva, kiabálva szurkolnának a parkolóban. Sőt, egyes partizókat elnézve a következő képeken, az az érzése támad az embernek, hogy inkább saját magukat fejezik ki csapataik helyett. Van azonban egy másik, talán érthetőbb oka is, amiért én nem tartom ezt szurkolásnak. A tailgate ugyanis csak a meccs előtt (vagy esetleg utána) zajlik, márpedig csapat nélkül elég fura szurkolni. A parkolók kapuja 4-5 órával a kezdőrúgás előtt nyílik ki, a törzsszurkolók már ekkor felsorakoznak a kapuk előtt hatalmas minibuszaikkal, és sokszor a csak erre az alkalomra beüzemelt szurkolói lakókocsikkal (RV). A partizók fele a meccs kezdése előtt három órával érkezik és a parkoló nyitását követő egy órán belül már a sütögetést is megkezdi. A stadion parkolója alig két óra alatt gyakorlatilag teljesen megtelik és a második órára már szinte nem is lehet jó helyet találni. Érdemes éppen ezért korán érkezni. Ha másért nem, azért is, mert az igazi taligate-ezők, a megszokott és jó fekvésű helyeken szeretik felverni a sátraikat, kinyitni csomagtartóikat.

Magyarok Amerikában: honnan indultak és hova érkeztek?

A magyarok egyik legkedveltebb célállomása az új élet kezdésére mindig is az Egyesült Államok volt. Korábbi írásainkban már sok dolog kiderült róluk egy, az elmúlt évben készült felmérés kapcsán. Az "Amerikai magyar vagy magyar amerikai?" kutatás hátteréről és legfontosabb eredményeiről már beszámoltunk korábban, majd az is kiderült, hogy Angliában vagy Amerikában jobb a magyarnak és miért? De vajon honnan indultak el honfitársaink? A keleti országrészből vagy inkább nyugatról? És az USA mely részén telepedtek le? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk a kutatás soron következő beszámolójából. A VÁLASZADÓK MAGYARORSZÁGI LAKHELYEI A közel 1100 kiértékelhető magyarországi válasz alapján a résztvevők több mint fele (55%) Budapestről illetve Pest megyéből érkezett az Egyesült Államokba. Kelet-Magyarországról a válaszadók negyede (26%), a Dunántúlról pedig a minta 19%-a származik. Minden megyéből volt résztvevő, Borsod-Abaúj-Zemplénből a legtöbb (6%), Nógrádból pedig a legkevesebb (0.6%). A VÁLASZADÓK LAKHELYEI AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN Az amerikai lakhelyet illetően a területi megoszlás kissé vegyes képet mutat. Öt kivételével minden államból érkezett válasz, de a résztvevők száma államonként meglehetősen kevés volt. Ez alól csak pár állam kivétel, olyannyira, hogy hét állam adta a minta résztevevőinek kétharmadát. (Kalifornia, Florida, Texas, New York, Massachusetts, New Jersey, Illinois). Ha viszont a régiók szerinti megoszlást vesszük figyelembe, akkor a kép már jóval kiegyensúlyozottabb, ugyanis a válaszadók közel azonos arányban laknak a keleti parti (36%), a nyugati parti (32%) illetve a két part közötti (32%) államokban. MAGYAR ÉS AMERIKAI RÉGIÓ MÁTRIX A fent említett két régiós adatból egy egyszerű táblázat segítségével érdekes összefüggésekre is bukkanhatunk. Míg a Kelet-Magyarországról érkezett válaszadók elsősorban az USA keleti partján illetve a két part menti államokban telepedtek le, addig a nyugat-magyarországiak újkori honfoglalása szinte régió-semleges. A Budapestről és Pest megyéből származók körében pedig némileg kevésbé népszerűek az USA belső államai. A VÁLASZADÓK FOGLALKOZÁSAI Mielőtt megvizsgálnánk, hogy vannak-e regionális különbségek a felmérés kérdéseire adott válaszok között, először pótoljuk második hiányosságunkat a résztvevők amerikai foglalkozásait illetően. Az úgynevezett nyílt végű válaszok bekódolását követően a résztvevők közel felét (46%) tudtuk szellemi foglalkozásúként bekategorizálni. Minden ötödik válaszadó bizonyult tanulónak, ami nem meglepetés a korábban ismertetett itt tartózkodási státusz-adatok ismeretében. A fizikai munkások viszonylag alacsony aránya (16%) pedig elsősorban a mintavétel módszerének torzító hatásának tudható be. A régiós lakhelyfelosztást figyelembe véve további meglehetősen érdekes következtetéseket tudtunk még levonni: A szellemi foglalkozásúak között sokkal alacsonyabb volt a Nyugat-Magyarországról érkezettek aránya. A fizikai munkások százalékos aránya a nyugat-magyarországiak körében volt a legmagasabb. A fizikai munkások aránya különösen a Budapestről és Pest megyéből érkezettek körében volt számottevően alacsony. A szellemi foglalkozásúak legkevésbé kedvelt amerikai régiója a két part közötti államok. Ide érkezik viszont a legtöbb fizikai munkát vállaló magyar. ÉRKEZÉS: ÉV, STÁTUSZ, MOTIVÁCIÓ ÉS ÁLLAMPOLGÁRSÁG A nyugat-magyarországiak érkeztek átlagban a legkorábban (1995) az Újvilágba. A Budapestiek és Pest megyeiek 3, a kelet-magyarországiak pedig átlagosan 6 évvel követték őket. (A minta átlag érkezési éve egyébként 1998 volt.) Nem volt számottevő érkezésbeli különbség a korábban ismertetett amerikai régiók szerinti felosztás alapján. Az érkezési státusz tekintetében minimális különbségeket tudtunk csak kimutatni régiós bontásban, melyek közül az alábbiak érdemelnek figyelmet: A Kelet-Magyarországról érkezettek körében volt a legtöbb “kalandor”, ugyanis náluk a legmagasabb (44%) a turistaútlevéllel érkezők aránya. (A teljes minta átlaga 30% volt.) A fővárosból és környékéről érkezettek esetében viszont ugyanez az arány a legalacsonyabb volt (23%). Érdekes módon, a keleti partra érkezettek körében volt a legmagasabb a “turisták” aránya is (35%). A munkavállalói vízummal érkezők aránya az USA nyugati partján élők körében a legmagasabb (23%), a keleti partiak körében pedig a legalacsonyabb (11%). Az Amerikába költözés alapvető motivációban is akadtak érdekes különbségek: Az érkezési státusz arányaival meglehetősen korrelálva, a Budapestről keletre fekvő megyékből érkezettek körében a magasabb életszínvonal utáni vágy volt a legmeghatározóbb (30%) tényező. A főváros és környékéről viszont csak az érkezők 17%-a hivatkozott ugyanerre az indítékra. Azoknak az aránya, akiket döntően a kíváncsiság vezérelt az Újvilágba, a keleti parton élőknél a legmagasabb (20%), a két part közötti államok magyarjainál pedig a legalacsonyabb (8%) A jelenlegi állampolgárság tekintetében nem volt semmilyen jelentős különbség régiós szinten, kivéve egy nagyon érdekes jelenséget. Amikor a házastársak állampolgárságát elemeztük, azt vettük észre, hogy az USA belső államaiban élő magyarok körében a leggyakoribbak a vegyes házasságok, azaz egy amerikai és egy magyar egy háztartásban. Valamilyen oknál fogva, a többi régióhoz képest itt sokkal kevesebb magyarnak van magyar származású és/vagy magyar állampolgárságú házastársa. ELÉGEDETTSÉG ÉS NYELVTUDÁS Az elégedettség területén nem tapasztalható számottevő különbség régiós bontásban. A korábban már említett, meglehetősen magas jelenlegi amerikai élettel való elégedettség jellemző a minta egészére. Pusztán apró különbségek fedezhetőek csak fel a mintán belül. Ilyen például, hogy a nyugat-magyarországiak társasági és családi élettel való elégedettsége némiképp magasabb értékeket mutat a kelet-magyarországiakénál. Ugyanez a két régió közti minimális különbség a válaszadók saját angol nyelvtudásában is fennáll, ami egyúttal magyarázhatja is a fenti elégedettségbeli különbségeket. Roppant érdekes, hogy a válaszadók gyerekeinek magyar nyelvtudásában viszont fordított helyzet áll elő. A keleti országrészből érkezettek gyermekei – a Dunántúlról származó szülők gyermekeihez viszonyítva – jobban beszélnek, olvasnak és írnak is magyarul. A gyermekek angol nyelvtudásában viszont nincsenek különbségek régiós bontásban. MAGYAR DOLGOK FONTOSSÁGA Érdekes és inkább csak jelzésértékű különbségeket lehet felfedezni, ha a résztvevők által fontosnak tartott magyar értékeket vizsgáljuk régiós bontásban. A magyar néptánc a belső államokban élő magyarok számára a leginkább, a Budapestről illetve Pest megyéből érkezettek számára pedig a legkevésbé fontos. Hasonló különbségek mutatkoznak a népviselet, a popzene és a népzene vonatkozásában is. További érdekesség, hogy – a fővárosiakkal ellentétben – a keleti és nyugati megyékből származók értékei majdnem azonosak, azaz a vidéki magyarok egyformán fontosnak ítélik meg ezeket a magyar dolgokat.

Külföldön magyarnak lenni...

Sok ember indul útnak manapság és próbál szerencsét külföldön akár egy jó munka miatt, egy ösztöndíj vagy egy szerelem okán, nyelvtanulás céljából, vagy egyszerűen azért, hogy kipróbálja magát, hogyan állja meg a helyét egy idegen országban, mennyire tud azonosulni az ottani kultúrával, mennyire fogadják őt be az adott országban. Megtapasztalja, milyen külföldön magyarnak lenni, távol az otthontól, távol a családtól és a barátoktól. Sokan sokféleképpen élik meg ezt az élethelyzetet. Van, aki megtalálja a számításait és soha többé nem szeretne hazatérni, és van aki egy idő után úgy gondolja, hogy bőven elég volt, amit látott, vagy egyszerűen elérte a kitűzött célokat (akár anyagi, akár más), és feladva a kinti munkát meg a jólétet, végül hazaköltözik. Ami viszont biztosan közös azokban az emberekben, akik éltek már külföldön, hogy más szemlélettel nézik utána (vagy már külföldi életük közben is) a világot. Amikor nekiindulunk, figyeljük az új (általában átmeneti) otthonunkat, az embereket, a szokásokat, a furcsaságokat. Akaratlanul is elkezdjük a hasonlítgatást a két ország között. Vannak a wow-dolgok, ami általában azokat a dolgokat takarja, ami nem, vagy nem jól működik Magyarországon, és megállapítjuk, hogy „milyen jó lenne, ha…” …az emberek otthon is stresszmentesebben élnének… …ha lennének normális fizetések és az embernek nem azon kellene törnie a fejét folyamatosan, hogy miből fogja kifizetni az utolsó csekket, vagy miből veszi meg hónap elején a bérletet… …ha az „azt nem lehet” filozófia helyett a „persze, megoldjuk” gondolat működne… …ha az emberek tudnának pozitívan gondolkozni… …ha az orvosnál nem kellene hosszú órákat, fél napokat, napokat várakozni, egy-egy röntgen, MRI vagy CT időpontra pedig hosszú hónapokat várni… …ha a hétvége a valódi pihenésről szólna, hogy feltöltődjünk belőle… Mindenesetre a külföldi életnek van egy olyan hozadéka is, hogy néha pokolian hiányzik az otthonunk. Hiányzik a család, a barátok, ízek, illatok, a megszokott helyek, még a sarki kocsma vagy éppen a zöldséges is. Kapaszkodunk dolgokba, emlékekbe, többet nosztalgiázunk, hogy „de jó is volt, amikor ezt meg ezt csináltuk”. Nagyon sok olyan dolog válik fontossá, amiket korábban, amíg otthon éltünk, észre sem vettünk a rohanó mindennapokban. Ezek többnyire apróságok, mégis sokat jelentenek nekünk. Kiemelkedő figyelemmel nézzük az eurovíziós dalfesztivált, hogy drukkoljunk hazánk fiának, és kimondhatatlan boldogsággal tölt el, amikor a választott országunk egyik eldugott éttermében Kállay-Saunders András Running című száma szól a rádióból. Mosolyogva kezdem a napot, amikor tudom, hogy HR-esként ma egy magyar pályázóval fogok beszélgetni, aki állásra jelentkezett a cégünknél. Ebben a tekintetben biztosan változtunk. Jobban figyelünk mindenre, ami magyar. Nézzük a hokiban, kézilabdában és újabban fociban is jeleskedő magyar csapatokat, és még annak is örülünk, amikor felismerjük a ZDF egyik sportriporterének, Réthy Bélának a hangját, hiszen magyar neve miatt máris közelebb érezzük magunkhoz. (A család 56-ban vándorolt ki Ausztriába, majd Sao Paulóba, Béla pedig beszél németül, magyarul, portugálul, angolul, franciául és spanyolul.) Amikor magyar rendszámú autót látok, egyből arra gondolok, hogy vajon nyaralni jöttek vagy itt élnek? Apró morzsák a mindennapokból. Egy magyar hang az utcán, a boltban, egy összenézés, egy mosoly, konstatálva, hogy „de jó” és legszívesebben már mondanám is nekik, hogy „hello magyarok”. Extrém fura, de jó érzés, amikor a luxemburgi koncertterem megtelik magyarokkal egy-egy Tankcsapda, Quimby vagy Pély Barna koncert alkalmával, vagy amikor Hosszú Katinkának és Cseh Lacinak szurkolunk a luxemburgi uszodában. Az itteni magyarok önzetlenül segítik egymást információkkal, oktatással, termékek csereberéjével. Sokszor nem pénzért, hanem szívességből és olykor sokat jelent, ha tudjuk, hogy egy idegen országban is vannak „sorstársak”, akikre számíthatunk bizonyos helyzetekben. És hogy miben változtunk még? Azzal, hogy kinyílt a világ előttünk, eltűntek a távolságok. Míg korábban Magyarországon belül 240 km-t autókázva félúton megálltunk és sofőrt cseréltünk, addig most autóval letoljuk az 1200 km-es távot 1 vagy 2 megállással. A fapados légitársaságoknak köszönhetően rutinná válik a repülés, amit ha nem vágtunk volna bele ebbe a kalandba, sosem éreznénk át. Már nem tűnik fel, hogy ki van írva a gép szárnyára, hogy ne sétálj rajta, természetes, hogy a felhők felett mindig kék az ég, de akárhányszor repülünk, mindig csodás látvány a naplemente vagy éppen a napfelkelte, ahogy a fehér felhőtakaró alatt néha felbukkan egy-egy város, ahogy felismerjük a Dunát vagy az Arénát, és ahogy haladunk a reptérről befelé, mindig megmarad az érzés, hogy „hazaértünk”.

Johnny Weissmüller, az igazi Tarzan

Ki ne ismerné a híres Tarzan filmeket? Évtizedekkel ezelőtt hatalmas sikerrel vetítették őket világszerte. De arról már kevesebben tudnak, hogy a főszereplő alakítója, Johnny Weissmüller a ma Romániához tartozó Bánságban született. Sok ottani személyiség merült feledésbe az évtizedek vagy évszázadok során, Johnny Weissmüller azonban nem tartozik ezek közé. A temesváriak zömének egyáltalán nem ismeretlen a neve, még akkor sem, ha turisztikai szempontból mindez szinte teljesen kiaknázatlan a városban. (De erről majd később.) Johnny Weissmüller 1904. június 2-án látta meg a napvilágot Szabadfalun (német nevén: Freidorf). Akkor még különálló település volt, ma azonban Temesvár egyik kerülete. Az ottani katolikus templomban fekete-fehéren szerepel a nyilvántartásban (magam is láttam), hogy Weissmüller Johannt itt keresztelték meg. Sváb családból származott, ezért otthon a Hansi névre hallgatott, az Egyesült Államokban azonban, ahová a szüleivel együtt vándorolt ki még csecsemőkorában, már Johnnyként lett világhírű. Tarzán figuráját többen is játszották az évtizedek során, de jellegzetes Tarzan kiáltásával a szakemberek szerint az ő alakítása volt a legsikerültebb. Erre a páratlan sikerre utal annak a dokumentumfilmnek a címe is, amelyet egy neves temesvári rendező, Florin Iepan készített róla 2004-ben : Az első, az egyetlen, az igazi Tarzan (The one, the only, the real Tarzan). Ebből a filmből derül ki többet között az is, mi volt az oka annak, hogy Johnny Weissmüller sosem vallotta magát temesvárinak: amerikai születésűnek kellett lennie ahhoz, hogy az Egyesült Államokat képviselhesse az úszóversenyeken. Elsősorban ugyanis sportoló volt. Így tehát a keresztlevelét meghamisította, az 1924-es párizsi olimpián pedig példáulaz öccsének, a már Amerikában született Peternek a születési bizonyítványát használta. Az öt olimpiai arany (úszás) és egy bronz (vízilabda) érem mellett ötvenkétszer lett amerikai bajnok és hatvanhét világrekordot úszott. Ő volt például az első, aki a 100 méteres távot egy percen belül teljesítette. Weissmüller hatszor is megnősült. Három gyermeke volt, ketten közülük meghaltak - az egyik még kiskorában. A lánya, Wendy az Egyesült Államokban él. A fia, a 2008-ban elhunyt Johnny Weissmüller Jr. 2004-ben, az édesapa születésének 100. évfordulója alkalmával elfogadta Temesvár meghívását Tarzan alakítójának a megünneplésére. Ekkor leplezték le Szabadfalun azt az emléktáblát, amelynek a színész szülőházára kellett volna kerülnie. A tábla ugyanis sajnálatos módon egy másik épület homlokzatán lett elhelyezve, az eredeti épületet ugyanis - amely az emléktáblával ellátott ház mellett állt - már évtizedekkel ezelőtt lebontották és egy másikat húztak fel a helyére. Annyi a valós alapja az egésznek, hogy a szülőház úgy néz(het)ett ki, mint az, amelyen az emléktáblát elhelyezték. (Minderről a fentebb említett dokumentumfilmben szomorú felvételek tekinthetők meg.) Mi több, a ház tulajdonosa hamarosan el is távolította a márványlapot, majd újságírói megkeresésre azt mondta: megunta már, hogy a turisták be-becsengetnek hozzá és állandóan hazudnia kell. Közben azt is hozzátette, hogy a városvezetéstől ezért cserébe legalább annyit elvárt volna: ne kelljen fizetnie adót a házra. Nemrég azonban arról kezdtek el tárgyalni a temesvári polgármesteri hivatalban, hogy szobrot állítanak neki és az majd a most éppen teljes felújítás alatt lévő történelmi városrészbe, központi helyre kerül majd: Johnny Weissmüller Csitával, a filmbeli híres majommal együtt lett elképzelve. Ezek azonban egyelőre még csak tervek. Az első Johnny Weissmüller-filmet 1929-ben forgatták, de az igazi sikert az 1932-ben forgatott Tarzan, a majomember című film hozta meg. Ezután további tizenegy Tarzan-filmben volt még főszerepe. Nagy karriere ellenére élete végére igen elszegényedett a rossz üzleti döntései és a fényűző életmódja miatt. 1984. január 20.-án, 79 éves korában mindenkitől elhagyatva hunyt el Acapulcóban.

A japán újév hagyományai

Miután a karácsonyi ünnepek szerte a világban lecsengtek, a valódi ünnepi hangulat csak épphogy elkezdődik Japánban. A karácsony - mint a halloween is - egy mókás matsuri-szerűség, ami az országban minden kulturális tartalom vagy tradíció nélküli dolog. Az igazi év végi, azaz év eleji Japán hagyományos ünnep az oshōgatsu (お正月), ergo az újév. A január harmadikáig tartó ünnepségsorozat alapvetően egy csendes, nyugodt családi ünnep, ami hagyományosan nem a tűzijáték és bulik kíséretében zajlik. Többnyire otthonukban ünneplik az emberek az év vége/újév kezdete közben a nenmatsu nenshit (年末年始). S hogy mit csinálnak ilyenkor a japánok, illetve mit láttam belőle? Következzék alább: Jószerencse be, démonok ki! Szerte a várost kadomatsu (門松) és shimekazari (注連飾り) árusok lepik el már december végétől. A boltokon, hoteleken és egyéb intézményeken kívül a családi otthonok ajtajára is felkerülő dekorációk esztétikai értékük mellett praktikus funkciókkal is bírnak. A kadomatsu elnevezéséből adódóan is bejáratoknál elhelyezett, három különböző hosszúságú bambuszból (a jólét szimbóluma), fenyőből (a hosszú élet szimbóluma), valamint szilvaágakból (a kitartás jelképe) elkészült dísz azoknak a kamiknak is átmeneti szállásul szolgált, akik az emberek áldására és megsegítésére tesznek egy vizitet. A shimekazarit az ajtókra volt szokás aggatni, hogy egyrészről beinvitálják a jószerencsét, másrészről távol tartsák a gonosz szellemeket, akárcsak Zhong Kui és a kínai kapuőrzők a szomszédban. A shimekazari fontos alkotóeleme a shimenawa (しめ縄) rituális töltéssel bíró szent szalmakötél, fenyőág, valamit keserű-narancs (szintén a jólétet szimbolizálva). Elterjedt ilyenkor a kagami mochi (鏡餅) kétemeletes mochi tortája narancs csúcsdísszel. A kamik (shintó istenségek) számára felajánlott áldozati étel, amit a családok házi oltáraikban helyeznek el. Az ide tartozó repertoár kelléke még a hagoita (羽子板) fa ütő, amit hajdanán a hanetsuki (羽根付き), főként újév idején játszott tollaslabda-szerű japán játékhoz használtak a lányok. Ez szintén a rossz szerencse elhessegetésére szolgált. További kellék a hamaya (破魔矢), "démon-zúzó nyíl", mely utóbbit többnyire csak szentélyekben lehet kapni az újév első három napjában. Újévi kaja Nem csak ajtódíszek, de az újévi kaja is az elkövetkező esztendő jószerencséjéről és prosperitásáról gondoskodik. Ilyen például a toshikoshi soba (年越し そば), a hajdinalisztből készült "évelhagyó" újévi soba tészta, mely szimbolikusan elvágja az elmúlt év szerencsétlenségeit és a hosszú élet reményével is felvértez egyszersmind. Bár én személy szerint maradtam az "évelhagyó kolbásznál". Igaz, o-zōnit (雑煮) készítettünk, ami pedig tájegységenként eltérő ízesítésű leves mochival megspékelve, melyet a legendák szerint eredetileg a szamurájok harctéri betevőjeként ismernek, ám később a köznép körében is népszerű lett. A Muromachi-korszaktól (室町時代, i.sz. 1336–1573) kezdve már a hagyományos újévi japán kaja része. Az óév kiharangozása Joya no kane (除夜の鐘) újév estéjének harangozása az egyik legfontosabb buddhista hagyomány, melynek során 108-szor harangoznak a nagyobb templomokban. A buddhista nézetek szerint a 108 a gyarló ember vágyaink száma, amelyek miatt nyomorúságba taszítjuk a világot. 108-szor kongatni a harangokat segít megszabadítani a bűnös szenvedélyektől, hogy megtisztítva nézzünk az új esztendő elébe. Újévi üdvözlet Vagyis a nengajou (年賀状), melyet postán/boltokban egyaránt lehet kapni, hagyományos újévi japán képeslap. Külön érdekessége, hogy némelyik egyben lottószelvényként is működik, tehát akár kézzel fogható prosperitást is ajándékozhatunk ismerőseinknek! Újévi napsugarak A hatsuhinode (初日の出) az újévi felkelő nap megtekintése szintén elterjedt újévi szokás, amit ezernyi másik opció mellett akár a Takao-hegy tetejéről, vagy éppen a Tokyo Tower-ről is meg lehet szemlélni, ha vesszük a fáradtságot, hogy eljussunk oda. Újévi szentélylátogatás A hatsumode (初詣) során január 1-3. között elsősorban shintó szentélyek, másodsorban buddhista templomok felkereséséről van szó. A jószerencséért, jólétért, jó egészségért s úgy általánosságban minden jóért való fohászkodás céljából. Mi sem tettünk máshogy: Google Maps, közeli szentély. Voilá! Öt perc sétára a lakásunktól találtunk is egyet, mely mindeddig rejtőzködött, legfőképpen mert nem is kerestük. Nos, egy valamire érdemes lesz felkészülnünk, mégpedig az iszonyatos tömegre. Akár a helyi kis szentélyeknél is, mint a miénk, ahol egy órát álltunk sorba, mire a felértünk magához a szentélyhez. Cserébe viszont kaphatunk amazakét (甘酒), fermentált rizsből készült enyhén vagy egyáltalán nem alkoholos, ám annál édesebb újévi italt. Újévi ajándékszatyor Fukubukuro (福袋) lesz a megfejtés a fentebbi alcímre, ami voltaképpen egy jóféle zsákbamacska. Egy szatyor előre összeállított termékekből (többnyire ruha), jóval a szokványos áron alul kínálva az újévi leértékelések során. A fukubukuro szokást állítólag a Ginza Matsuya áruháza kezdte még az 1900-as évek elején, bár az nem bizonyos, hogy akkoriban is az újévhez kapcsolódott mint manapság.