Hiányoztok!

Hányan gondolják ezt közülünk naponta? Hányan meg egyáltalán nem? Hogyan találhatunk gyógyírt a sokszor tátongó, hiánytól vérző sebekre? Én biztosan mondhatom, hogy azok közé tartozom, akiknek fáj. Már nyolcadik éve, hogy távol élek a szeretteimtől, a barátoktól, a számomra kedves helyektől és közegektől. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyon sokan pont ezen tényezők elöl menekülnek fejvesztve, vissza se nézve. Sok embernek nem annyira szoros a kapcsolata a családjával, a barátok meg tudnak látogatóba jönni, meg mi is haza és Magyarország meg amúgy is szar, és milyen bunkók meg idegesítőek az emberek (nem magamtól idézek hanem pár külföldre szakadt ismerőstől). Én azonban teljesen máshogy élem ezt meg és nekem nem megy olyan könnyen a távollét. Kezdjük az elejétől. AHOGY INDULT 2007-ben amikor kiköltöztem Párizsba, hatalmas elánnal szerveztem a fényes külföldi – álomvárosbeli – jövőmet. Sok munkámba került, hogy megtanuljam a nyelvet, munkát találjak, beépüljek a helyi rendszerbe – egészségügy, adózás, mobil előfizetés stb. - és nem utolsósorban szocializálódjak. Ez az utolsó pont mellesleg borzasztóan fontos, ha hosszú távon tervezünk külföldön élni, nemcsak a jó érzésünk miatt, hanem, hogy minél több fajta embert ismerjünk meg, és értelmet nyerhessen az a tény, hogy mi új otthonunknak egy magyartól különböző kultúrát választottunk (mármint otthon is lehet a négy fal között egyedül ülni, nemde?). És indulhat a barátkozás. Akkoriban rengeteg fórumon, párhuzamosan alakultak a társaságok: nyelviskolában, ahol nyelvet tanultam, munkahelyen, esetleg más internetes fórumokon (Meetup, Internations, Magyar Intézet stb). Ha úgy akarjuk, egy percig sem unatkozunk vagy érezzük magunkat egyedül. Bevallom, ahogy stabil állásom lett, megfelelő anyagi háttérrel – ledolgozva az adósságaimat, amit az elején felhalmoztam – az lett a prioritásom, hogy minél többet utazzak haza. Első két évben háromszögben cikáztam: a nővérem Dublinban élt, volt, hogy egy karácsonyt ott töltöttem, aztán irány haza a szülőkhöz, aztán húsvét haza, nyár: nyaralás máshol plusz haza. Haza, haza és haza. Elkezdtem csukott szemmel csomagot összerakni, motorikusan jegyet venni, igen már nem számít, hogy ablak mellett ülök-e, inkább csak az a fontos, hogy az első pár sorban, belül, legközelebb a csomagtárolóhoz, hogy gyorsan lekaphassam és huss, már mehetek is tovább. Nagyüzemi ingázó lettem. Az első 2-3 évben még érdekes voltam. Az újonnan szerzett barátok mellett – volt abból is bőven – minden barátom felvett az elsődleges úti célnak, hiszen ez nem Düsseldorf, Leeds vagy Bologna (elnézést a fenti helyeken lakóktól). EZ PÁÁÁRIZS, ki ne akarna Párizsba jönni csövezni a barátnénál, Eiffel-t nézni, Szajnánál sétálni? Szinte minden második hónapban jött látogatóm, volt, hogy egy hónapban hárman is. A haza jött hozzám, haza ízekkel – ilyenkor mindig jött jó adag házi kolbász, túró rudi, Éva magazin és társai. Miért hiányozna akármi? Sokszor megyek haza, jönnek hozzám, még minden francia cucc új, imádom a sajtokat, a croissant, nyugati fizetésem van, hát lehet-e ennél szebb az élet? AZTÁN TELTEK AZ ÉVEK.. A barátok már kétszer vagy többször meglátogattak, legközelebb inkább Rómát szeretnék megnézni, a család is egyre nehezebben szedi össze a repjegyre valót (ráadásul a mi családunk nem látogatós), és kezdtem én is belefáradni – fizikailag és anyagilag – az ütemezett, kötelező jellegű utakba (mert ha húsvétkor nem megyek, akkor augusztusig nem, és az Karácsonytól számítva 8 hónaaap, neeeeeeemmm!!!). Ekkor jöttek a baráti gondolatok: „dehát csak az a baj, hogy nincs pasid. Ha lesz egy kapcsolatod ott helyben, hát mennyivel könnyebb lesz majd.” Már akkor sem értettem ezzel egyet, próbáltam magyarázni, hogy egy kis szerelmes andalgás nem váltja ki a nagy családi grillsütést otthon, hogy is lehetne egyik hiányát egy teljesen mással csillapítani (azt persze senki nem mondta volna, ha otthon a családdal üldögélnék, hogy itt a szép kis családod az majd kitölti a párkapcsolati űrt). Nonszensz. Közben a frissen köttetett helyi kapcsolatok is elcsendesültek. Mély barátságok köttettek (egy kéz felén számlálandó), de sokan csak ideiglenesen maradtak Párizsban és utaztak is tovább. Ilyenkor mindig egy kicsit lejjebb hagyott a barátkozási kedvem – mert hát mi egy tiszavirág életű barátság értelme? Persze írunk egymásnak, szülinapkor felköszöntjük egymást és Facebookon barátok maradunk, de….de….átlépett ez a barátság is a többi távolsági barátságom listájára – ami már amúgy is megterhelten hosszú volt! Idő közben többször szerelmes lettem, többször szakítottam, most legutóbb hosszabban lehorgonyozva a jelenlegi szerelmemnél. És nem, a hiányérzet nem csökkent, sőt. ELÉRKEZTÜNK NAPJAINKHOZ Már nem prioritás a több száz eurós repülőjegy megvásárlása, hogy hazalátogassak (főleg, hogy a barátommal saját utazásokat is beütemezünk különböző úti célokkal). Már nem jönnek látogatóba a barátok, szinte egyetlen sem. Meglehetősen sokat dolgozva nem igazán van energiám egy sokadik próbálkozásként új barátságok lehetősége után futni. Félek-e? Nem igazán. Motivált vagyok? Egyáltalán nem. Mindezek eredményeként a szociális életem a régi töredéke, szánalmas árnyékképe, és bevallom néha nosztalgiázva idézem fel a sok programot és élményt, rengeteg impulzust, amit fiatalabb énem megélt. Azt is bevallom, hogy egyedül is sokkal többet jártam el kiállításokra, moziba, vagy csak úgy el sétálni és fényképezni. Szeretnék egyszerű dolgokat élvezni, érezni, hogy elérhetőek a számomra fontos emberek, és nem valamiféle piros betűs ünnep, hogy találkozhatunk. Mai napig, ha otthon járok (egy hétre, tíz napra, vagy egy hónapra) akkor átvedlek üzletasszonyba: nem házalok semmivel, azonban a határidő naplóm borzasztóan megtelik, és mint a pók le s fel rohangálok egyik találkozóról a másikra. Kávé reggel, mozi délután, kettő között egy kis fodrász. Az otthoni barátságok megmaradtak – a legtöbbje – azonban átalakult valamiféle instant kapcsolattá, magamban csak így hívom, mint amikor nincs időd megfőzni a minőségi rotyogós kávét, hanem zsupsz, csészébe öntöd a Nescafét és felöntöd vízzel. Amikor otthon vagyok, zsupsz fél óra, két óra, pontos idősávokra osztott szociális élet, amit az előtte lévő pár hónap alatt összekonvertáltunk, hogy aztán kicsomagolhassuk egy-egy napra. Nincs idő fűben feküdve titkokról beszélni vagy biciklizni a Tisza-parton (életemben nem csináltam, de tegyük fel hogy akarnám:). Az egyetlen különbség a család: velük még van idő banális dolgokra, lusta délutánokra, az unokahúgommal játszóterezni stb. De mi van, ha ELÉG VOLT már ezekből az instant együttlétekből. Mi van, ha nem szeretném az életemet idősávokban megélni, ha nem akarok Erzsébet királynő módjára végigvonulni a városon, integetve, hogy rózsaszirmok közepette gyorsan felvázoljuk az elmúlt fél év történéseit. Mi van ha már elfáradtam (öregszem ám én is)? A bunkó magyarokról meg csak annyit: hát mit mondjak, nem a Maldív-szigetekről ruccanok haza, a franciák fővárosában nincs állandó napsütés, kedves kiszolgálás, közvetlen és bájos arcok (azaz el lehet csípni néha egyet, ha mi is úgy akarjuk;). Nekem a magyar lét nem hogy nem negatív, de sokszor igenis emberibb mint a helyiek. Ráadásul a franciák is pesszimisták, gyógyszerfüggők és mérhetetlenül tudnak panaszkodni. Én mostanában egyre több segítőkész magyarral találkozom, fejlődő szolgáltatásokkal, friss és modern üzletekkel és légkörrel. Persze tudom a politika….a fizetések. De alapvetően talán pont azért, mert mostanában ritkábban jutok haza, egyre feltűnőbb, ha valami megszépült, változott, és a legtöbb változás igenis pozitív! Alapvetően úgy látom, az egész külföldi létet a mi belső lelkületünk határozza meg. Én már valószínűleg megéltem azokat a „kalandozásokat”, amiket egy külföldre szakadt ember keres, és gyökeret szeretnék ereszteni, érezni a nem felszínes kapcsolati hálót, és nem kötelező jelleggel utazni akárhova is. Hogy majd ezért cserébe fel kell adnom az itt kivívott kényelmet és előnyöket?Az garantált. Azonban mindenki életében eljön az a pillanat, amikor mérlegre kerülnek a választások, súlyuk szerint, és világossá válik mi is a fontosabb. Nekem most úgy fest, hogy a szeretteim azok. És NEKTEK? UTÓIRAT Tippek a szociális élet fejlesztésére külföldi lét alatt (nem mellesleg ez otthon ugyanúgy érvényes lehet csak otthon lustábbak vagyunk): keressetek érdeklődéseteknek megfelelő hobbikat és csoportokat (sport, kultúra, egyéb területen) Ha a nyelvtanulás elején/közepén jártok, érdemes részt venni „language exchange”-ben, ahol egy anyanyelvi emberrel beülsz egy kávéra. Rengeteg ilyen program van a Meetup csoportokban, de egyszerű hirdetéseken keresztül is megtalálható, sőt társkereső oldalakon is (pl. OkCupid). Ilyen esetekben például egy órás a találkozó, fél órát a helyi nyelven csevegtek a másik fél órát pedig a megegyezetten (sok francia akarja például az angolját, spanyolját, olaszát fejleszteni). Ezek mind ingyenesek természetesen (természetben juttattok egymásnak:) Ha hiányzik az otthon, és van rá lehetőség, akkor tessék megkeresni a helyi magyar közösségeket. Párizsban van Magyar Intézet, folyamatos programokkal és a facebook-on van aktív magyar közösségi fórum Ha szerencsétek van akkor a munkahelyen is kialakulnak közösségek, de sok munka esetében ez nagyon behatárolt – lásd babysitterek. Ilyenkor több erőfeszítést érdemes tenni Érdemes gondolkodni képzések elvégzésén, ugye ennek egyértelműen inkább a tanulás a motiváló ereje, de ilyenkor természetesen alakulnak ki baráti társaságok is. Egyedül lakni sokaknak egyszerűbb – és egy bizonyos kor után terhes is a kollégiumi feeling – de egy társbérlet is feldobhatja a szürke hétköznapokat: a baráti társaságok elvegyülnek és megosztódnak Érdemes átböngészni a helyi múzeumok, kiállítóhelyek, önkormányzatok program terveit, sok programot kínálnak a városok, ahol lehet szocializálódni (workshopokkal, futóversennyel, koncertekkel vagy óriás piknikekkel). Önkéntes munkák, karitatív tevékenységek