Realitás kontra érzelmek: társadalomkritika a magány éve után

Nem beszélünk róla, nem látjuk, nem vesszük észre - ellenben a legrosszabb helyzetekben vadul dobálózunk vele, mintha tudnánk, hogy miről is beszélünk. Ez lenne itt a statisztikai adatok helye, de sajnos magyarországi viszonylatban nem igazán készülnek felmérések a témával kapcsolatban. Értem én, hogy a MAGáNY teljesen szubjektív, de valahogy olyan, mint az infláció: tagadjuk a létezését, de mégis érezzük a saját bőrünkön. De mi a valódi magány? Miért terjed, mint az influenza és valóban tényleg olyan rossz-e? Mit tehetünk ellene és hol követjük el a legnagyobb hibát? REALITÁS – A MEGHATÁROZÁS "A magányosság olyan érzelmi állapot, melyben a személy erőteljes üresség és kirekesztettségi érzést tapasztal. … A magányos ember elvágva, elidegenítve érzi magát a többi embertől, számára nehézséget okozhat vagy lehetetlen is lehet értelmes emberi kapcsolatok kialakítása. Gyakran tapasztal szubjektív belső üresség érzetet és a világtól való elzártságot... " - https://hu.wikipedia.org Elteltek az ünnepek, és van, aki ezt az időszakot már rutinszerűen távol töltötte az otthonától. A közmegítélésben ismert tényállás szerint bélyegezzük is meg rögtön: mert az illető innentől kezdve biztos, hogy m-a-g-á-n-y-o-s. Mondhatnánk azt is, hogy s-z-e-r-e-n-c-s-é-t-l-e-n. Jöjjön a sajnálat, és keressük szemében az elvárt szégyenérzet pislákoló jeleit. Arról már nem is beszélve, hogy a"magányos" ember “furi”. Biztos, hogy oka van annak, hogy egyedül tengeti napjait. Lökött vagy vesztes, esetleg valami titkos fétist gyakorol. Túl az (ön)irónián, a magányról a legtöbb embernek a párkapcsolat utáni vágy, a szomorúság, az egyedüllét és a félelem jut eszébe. Miközben hatalmas a különbség az „egyedül érzi magát” és az „egyedül van” között, mégis, szinte képtelenek vagyunk különbséget tenni. ÉRZELMEK – ÚGY TERJED, MINT AZ INFLUENZA Az idős macskás nő, mint a magány jelképe, teljesen kezd kiégni a köztudatból. Ennek a legegyszerűbb magyarázata, hogy míg öregedő társadalmunk idősebb tagjai még tudják az emberi kapcsolatok teremtésének csínját-bínját (illetve értékét!), addig a fiatalabb korosztály teljesen elveszett ebben a témában. Mára már lehetőségünk van bárkivel, bármikor kapcsolatba lépni, és ehhez legalább 20 különféle applikációt képesek lennénk egy pillanat alatt felsorakoztatni. Most, hogy tudunk mindenkinek minden mozzanatáról, talán már annyira nem is izgalmas. Nem szeretjük őt kevésbé, csak mi érezzük magunkat kevesebbnek: már nem vagyunk az az egy vagy legalábbis nem tartozunk abba a szűk körbe, aki tudja, hallja vagy épp látja. Már nem vagyunk kitüntetve a figyelem értékével, valójában az intimitás jelentősége veszett el teljesen. (Közröhej 1.0: a legtöbb, amit adhatsz valakinek az az időd és a figyelmed.) Már nem hív fel, hogy babát vár. Mire megtudod, te már csak a 146. lehetsz, aki megnyomja a hüvelykujjas ikont. A Facebook nem más, mint a személyes hírportálod, ahol a hírek témáját és szereplőit te magad választod ki az ismerőseid közül. Feliratkozol az életük történéseire, eseményeire, gondolataira. A buszon gyorsan végiglapozod, mit evett a tesó, kibékültek-e Petiék, milyen volt Anna nyaralása. Egy olyan világot élünk, ahol még arról is megosztunk egy fényképet, ahogy a gyerek a kórházban van... Na de mégis, hol a határ? REALITÁS – SENKI NINCS BIZTONSÁGBAN A világ rettentő gyorsan változik és pont ezért hatalmas szakadék alakult ki a generációk között. Már nem a családi asztalnál rutinos indiszkrécióval elhangzó “Na és gyerek/unoka? Hmmm, hmmm, hmmm?” kérdés teszi a legnagyobb súlyt az emberek vállára. Már nem ott okoz igazi problémát, hogy lesütjük a tekintetünket és megpróbáljuk elmagyarázni (a vélhetően más nézeteket valló hallgatóközönségnek), hogy biza MÁS világot élünk. Igen, mi MÁS nemzedék vagyunk. A korábbi generációk által támasztott elvárások nem, de a körülmények annál inkább változtak. Világszerte rengeteg a párt kereső harmincas, az elvált negyvenes és a megfelelési kényszerrel küzdő huszonéves fiatal. A közös mindannyiukban a félelem és az ideálok hajszolása. De nem csak a szingliket érinti a jelenség. Mi van, ha a családi idillbe beüt a társas magány? Micsoda elképzelhetetlen és aljas kifejezés is ez: T-Á-R-S-A-S M-A-G-Á-N-Y. Igazi sunyi jelenség. Már azt hinnéd, biztonságban vagy. Kertes ház, két gyerek, Volvo a garázsban, fajtiszta kutya - egy szuka, egy kan - ahogy az illik. De valami nem stimmel. Rossz hír: a papír nem ment meg a problémától! ÉRZELMEK – MIT TEHETÜNK ELLENE? A Personality and Social Psychology című lapban megjelent legújabb vizsgálat alapján kijelenthetjük, hogy a krónikusan magányos emberekben is ott van a szociális készség, csupán saját magukat korlátozzák. A gátjaik felépítése régi kapcsolatokon és társadalmi elvárásokon alapszik. Mérvadó viszonyítási pontjaik “mások” lesznek és a folyamatos hasonlítgatás után csak azt fogják tisztán látni, hogy mivel"kevesebbek", mennyire eltérnek a nagy átlagtól. (Közröhej 2.0: “falakat építünk hidak helyett” de ez sokkal elegánsabb annál, mint ahogy én ezt gondolom...) Képesek vagyunk olyanoktól rettegni, ami valójában emberré tesz minket. Olyan tulajdonságokat igyekszünk folyamatosan palástolni, ami inkább szerethető, mintsem elítélendő, és belevetve magunkat egy ördögi színjátékba, azzá válunk, amivé nem akartunk. Itt az ideje a magányt övező stigma feloldásának, mikor a kezelése annyit tesz, mint egy megfázásé. Mert a valódi okok egy része abból adódik, hogy az emberek hosszútávú célok nélkül - csupán csak - léteznek. Nem bíznak senkiben és kapcsolataikat fogyasztási cikkekkel azonosítják. Képtelenek vagyunk szoros, valódi érzelmekre alapuló (teszem azt szeretet) emberi kapcsolatokat kialakítani. Lehetsz te New York City kellős közepén, bitang magányos leszel ennek a képességnek a hiányában. (Közröhej 3.0) Mert felnőtt emberek között “Szeretni TUDNI valakit”, és “elfogadni más szeretetét” egy cseppet sem olyan könnyű, mint ahogyan ez hangzik. Talán a legrosszabb része, hogy ehhez minimum két, érzelmi intelligenciával rendelkező személyre van szükség. REALITÁS – TÉNYLEG AKKORA MUMUS A MAGÁNY? A magyar nyelvből teljesen eltűnt a magány jelentésének pozitív oldala, de érzelmeinkből koránt sem. Egy eldugott hegyi viskó a havas tájban, egy messzi sziget, egy farm a semmi közepén – nincs olyan, aki még nem érezte ezen mágikus helyek hívogató szavait. A vágyképek bennünk élnek, mert a hétköznapok ellenvilágát látjuk benne. A szürke mindennapokét, amiket megannyi emberrel töltünk el magunk körül (de mégis személytelenül), összezárva, a saját döntésünk legkisebb esélyét is eldobva, áldozati szerepben. Iroda, lakótelep, bevásárlóközpontok, dugó - de már sokan felismerték, és láthatóan egyre tudatosabban próbálnak kiszakadni ebből az állapotból. Lehet ez sport, lehet ez fizikai izoláció, vagy hétvégén eltöltött offline időszak. A wellness iparág megfelelő időben felismerte a jelenséget és hamar nagy népszerűségre tett szert a"nyugalmat nyújtó" szolgáltatásaival és az egyedüllét luxusával. "A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik - és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik." - Gabriel García Márquez Száz év magány című könyvének néhány gondolata